Krimiesszék @ Miklós Ágnes Kata

De . Categorii: Carte, Cronici, Kritikák, Magyar oldalak

Etichete: , , , ,

Krimiesszék @ Miklós Ágnes Kata

Publicat în February 01, 2011 , o comentarii

Ha a filológusok és egyéb vájtfülűek nem is olyan népes halmazában közös vonásokat remélünk felfedezni, jó nyomnak tűnik a krimiirodalomhoz való általános viszonyulásra támaszkodva elindulni. Arra ugyanis már-már mérget vehetünk, hogy a magas irodalmon nevelkedett, és – méginkább – a magas irodalomhoz fűzött elvárásokat többé-kevésbé ösztönösen alkalmazó megkérdezettek gondolkodás nélkül elutastják a szórakoztató irodalom ezen műfajának komolyanvételét.

Ezért (is) kivételes mű Miklós Ágnes Kata Bűnös szövegek című 2009-ben megjelent esszékötete. A kötet elsődleges célja a detektívtörténetek újraolvasása, azaz, igazság szerint, a bizonyos fokú legitimizálása. Erre utal már eleve az a tény, hogy a szerző olyan neves (és legitim) alkotók nevéhez (is) köti az illető műfajt, mint Nabokov, Dürrenmatt, Sartre, Borges, Camus, Faulkner, és a mindenkori iskolapélda, Eco. Logikailag ugyan törést mutathat annak a ténynek az elhallgatása, hogy fenti írók éppen azért lettek legitimek, mert írásaik nem csupán krimik. Ezt a közbevetést mindazonáltal el lehet ütni azzal, hogy ha az ilyen típusú történetek felkeltették a fenti (amúgy sokféle) típusú szerzők figyelmét, annak komoly oka kell, hogy legyen (a kötet érdekében reméljük, hogy a posztmodern játéknál is komolyabb oka).

Az igazán releváns kérdés azonban a kötettel kapcsolatban nem is a krimiirodalom, hanem a krimiszakirodalom mibenléte. Az nyilván érzékelhető, hogy ezek az esszék nem ugyanazon a nyelven szólnak, mint a megszokott irodalomelméleti munkák. Kérdés, hogy ez nem eredményezi-e a krimiirodaloméhoz hasonlatos perifériára szorulásukat. Ugyanígy kérdés azonban az is, hogy másféleségük nem jelenti-e azt, a krimiről csak így lehet beszélni – ha pedig igaz ez a következtetés, az nem pontosan a „magas” és detektívirodalom közti szakadékot mélyíti-e. Persze az is magától értetődő valahol, hogy a könyv a krimiirodalom minden fogyasztója számára megközelíthető akar lenni, na meg az is, hogy az esszé, mint műfaj, megbírja a könnyed nyelvezetet. A szerző egyébként vállalja munkáinak ilyetén jellegét, mint azt az előszóban kijelenti: „Mindamellett arra se számítson a kedves Olvasó, hogy ezúttal egy komoly, „tudományos” munkát kap kézhez. A szerző ugyanis tisztában van vele: az ő műfaja a szabad stílusú esszé, amelyet akár tekinthetnek vidám fecsegésnek is. Az írások nagyjából úgy reflektálnak a krimire, mint ahogy a krimi reflektál a világra – bármit jelentsen is ez.” Hogy igazából mit is jelent ez, valóba nehéz a kötetből megtudni. Megeshet, hogy az előítélet beszél belőlem, ám úgy tűnik, ezek az esszék jóval alaposabb munkát végeznek, már ami a reflektálást illeti, mint közvetlen tárgyaik.

Természetesen azon is eltanakodhatunk, hogy vajon maga az esszéfüzér megírása nem volt-e egyszerűen posztmodern filoszi játék, brillírozás az elméleti tudás újszerű alkalmazásával. Be kell látnunk, valószínűleg az volt. Csakhogy ebben nincsen semmi rossz, addig a pontig, amíg a szerző fair módon játszik, nem ködösít, és nem akarja becsapni az olvasót. A szerző pedig minden szempontból korrekt. Talán úgy játszik, hogy ő sem tudja előre, mi sül ki ebből, viszont kíváncsi a végeredményre.

Igazság szerint (nyelvezet ide, játék oda), az esszékötet már eleve létezése által is státust biztosít(hat) a detektívregénynek. Az ugyanis, hogy erről a műfajról is lehet és érdemes írni, ezt a műfajt is meg lehet közelíteni az irodalomelmélet felől (mint ahogy arra a szerző már az előszóban figyelmeztet is – „Kedves Olvasó, ne számítson semmi jóra. A szerző időnkét szívesen belegyalogol a detektívirodalom sötét erdejébe, és nem is mindig gondol arra, vajon hol fog kilyukadni belőle. Olyan szavakat fog használni, mint „konvenciók”, meg „intertext” meg „kanonizálás”, és mindezeket a fogalmakat olyan művekkel kapcsolatban, melyekkel a legtöbben nem is foglalkoznának.”) már eleve (többé-kevésbé) új fényben világítja meg a témát, és mindenekelőtt lehetőséget nyújt a kanonizálásra.

Az esszék mindenesetre nem maradnak meg a nagyon elméleti kérdések feszegetésél. A szerző a kötet első írásainak egyikében (Írók, olvasók, kritikusok) igyekszik behatárolni potenciális olvasótáborát, és ennek az igényeihez igazítani a kötet vállalásait is. Mérlegel: „Ki fogja olvasni ezt az írást? Mi érdekli a krimivel kapcsolatban? Miért éppen az érdekli? Aha-élményekre vágyik? Mentségeket keres arra, hogy esténként képtelen Joyce-ot olvasni? Magyarázatokat akar? Vagy éppenséggel elege van már abból, hogy mindent megmagyaráznak neki, és szórakozni szeretne? Tippeket akar kapni, hogy mit olvasson, vagy tippeket, hogy mit ne olvasson?” A szövegek minden fent vázolt lehetséges elvárásnak megfelelnek. Tartalmaznak történelmi áttekintést, szerepköröket vázolnak, boncolgatják a krimiírás csínját és bínját, véleményezik a különböző detektívregényeket – és mindezt a lehető legolvasmányosabb stílusban (ebből a szempontból külön meg kell említenünk a kötet bevezetőjét, mely maga is a detektívregényektől megszokott stílusban íródott narráció, és ezáltal, mint olyan, szintén szokatlan az irodalomelméleti jellegű szövegekben). Ráadásul mindezt oly módon, hogy egyetlen történet sincs túlelemezve – első sorban azért, hogy az olvasónál „ne lövődjön le a poén”.

A rögtön ezt követő problémafelvetés is szokatlan. Röviden kiderül belőle ugyanis, nincs ember, aki ne olvasna krimit (ezzel némiképp visszakanyarodik a fent említett arcképcsarnokhoz, a ha nem „ponyva”, akkor Eco elméletet követve). Itt sajos a fentihez hasonló logikai törésbe ütközünk, hiszen van, vagy elképzelhető, hogy létezik, aki egy Ecót vagy Dürrenmattot nem úgy (nem azért) olvas, mint amiért mások a krimit. A kötetnek talán az ilyen jellegű erőltetések a leggyengébb pontjai, szakszerűen szólva, az olvasó pontosan itt nem kap arra esélyt, hogy megértse a rejtély mechanizmusát. Az esszék egyébként sem foglalkozak szépirodalomba ágyazott krimikkel, s ez talán hiányosság is, hiszen minden bizonnyal érdekes lenne összevetni egy konvencionális detektívtörténet és példának okáért A rózsa neve krimiszálának működési elvét. Mivel ilyesmire nem kerül sor, az erre való utalások kihagyhatóvá válnak, nincs okunk nem kételkedni létjogosultságukban. A kötet esszéi pedig ezek nélkül is megállják a helyüket, és képesek elérni a kívánt eredményt.

A kötet központi kérdése mindenképpen a miért olvasunk krimit? és a – Gadamernek köszöhetően létfontosságúvá vált – miért olvassuk újra a krimit?. Válaszolni pedig erre hagyományos szépirodalom esetében sem könnyű, úgy tűnik. (Habár az sem kizárt, hogy a krimiirodalom esetében a helyzet egyértelműbb.) A végeredmény, még ha nem is feltétlenül váratlan, nagyon szerencsés. Az ugyanis, hogy a rejtélyért olvasunk, és a rejtély mechanizmusának megfejtéséért olvasunk újra – gondoljunk csak bele becsületesen – általánosított formában a legtöbb könyvre áll. Azaz krimit bizonyos értelemben ugyanúgy olvasunk, mint bármilyen más könyvet. Amiből egyenesen következik, hogy a bármilyen más könyv ebben az értelemben a kriminél egyáltalán nem különb. A legitimizálás ilyen formában tehát, ha kimondatlanul is, de, voilà, véget ért.

(Miklós Ágnes Kata, Bűnös szövegek. Bevezetés a detektívtörténetekbe. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009.)

Papp-Zakor Ilka

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Mai multe articole de