archÍV | Magyar oldalak

„Jennynek hívták” (olvasónapló)

Serestély Zalán21 martie 2011

„Jennynek hívták (…)”– indítja útjára Faludy a villoni csempészárut. A Brecht eredeti hasonlóképpen indító pozícióba helyezi a nevet: „Urak, itt van Jenny és mossa a poharakat.” Nyilvánvaló, a szöveg nem Villon tollából származik. Faludy Bertolt Brecht Koldusopera[1] c. színművéből ollózta ki a Kalóz Jenny c. verset. Brecht műve bevallottan villoni modorban próbál megszólalni, ezen az intertextuális játszmán csak újabb féregjáratot üt, hogy Faludy újrakölti a brechti verset is, oly módon, hogy az inkadrálható lehessen az Átköltések korpuszába.  Nyilván hosszadalmas játékba fognánk, ha minden sor után ekkora kitérőt engednénk magunknak, de meglátjuk, nem egészen érdektelenek számunkra ezek a kényszerleszállások. Ki gondolta volna, hogy a Jenny, vagy a már magyar vezetéknévként is forgalomba jött Dzsenni, az ősi, kelta eredetű Guinevere és Johanna nevek keveréke!? Mindkettő figyelemre méltó. Míg az első egy mitikus dimenziót visz a szövegbe ’fehér úrnő’ jelentésével a második mögött egy rejtett politikai tisztelgést sejthetünk Szent Johannára, a harcos „orléans-i szűz”-re gondolva, akit vélhetően ugyanazon a tavaszon emésztett el a máglya tüze, amikor Villon mester világra jött. Brecht megdöbbentő tudatossággal nyúl a névhez, olyan rejtett értelmezési kereteket kódol benne, mely több irányba vezetheti az értelmezést. Mindkét dimenzió végigfut és visszacsatolást nyer a szövegből, de ezt majd később meglátjuk.

A vers maga, Ballada a kalózok szeretőjéről[2], több szempontból is figyelemre méltó. Balladáról lévén szó, talán nem követek el súlyos bűnt, ha megpróbálom nyúlfarknyi summázatát adni e történetenek: Jenny egy kikötőváros szállójában húzza a cselédigát és az üvegmosás, ágyazás mellett olykor-olykor magatehetetlenül horogra is akad, s ha úgy adja a jósors, egy-egy vendég vasárnaponként titkon egy dénárt nyom markába. Jenny szótlanul tűr, eltekintve azoktól a vízióktól vagy jóslatoktól – ezt még eldöntjük –, melyek egy hajó érkezéséről szólnak nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával. Jóslatai egy nap apokaliptikus dimenzókat öltenek, ugyanis kalózhajó fut be a kikötőbe, félreverik a harangokat, hajnalig pedig az ágyúk a földdel teszik egyenlővé a várost. A bombázást a szálló éli túl egyedül, a matróznép hajnalban partra száll, és Jenny döntésére bízzák a láncravert városiak sorsát, de itt nézzük inkább magát a szöveget: „»Kalózok szeretője,/ kit öljünk meg kívánságod szerint?«/ S ő azt felete: »Mind!«” Azt hiszem, a történet maga e pár mondatban elbeszélhető, ami korántsem jelenti azt, hogy ki is meríthető. A brechti szövegtől az a nagyon súlyos határ választja el, hogy a Faludy féle Villon-korpuszban mintegy az eredeti kontextus nélkül jelenik meg. Elemzésem végére hagynám ennek jelentőségét, ugyanakkor azt már most sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy míg Brechtnél Kalóz Jenny dala egyértelműen Polly vágyprojekciója marad, a Faludy átköltésben brutális apokalipszis-jelenetté transzformálódik mintegy azáltal pusztán, hogy eredeti kontextusa leválik róla.

Két különböző, ugyanakkor egymástól nem egészen függetleníthető szempontból látom megközelítehtőnek a balladát. Egyrészt nem tudok ellenállni annak, hogy említést ne tegyek kint és bent játékáról, ahogy egyetlen apokaliptikus pillanatban kintté válik a világ belső, szubjektív projekciója. Egyik pillanatban még puszta ábrándnak hisszük a vitorlás érkezését, ott botorkál lélegzetünk évszázados tehetetlenségeink felett, amint elképzeljük Jennyt a folyosó kövén borgőzös zihálás alá kiterítve, a következőben már csak pozdorjáit találjuk annak a valóságnak, mely korábban a maga nemi és társadalmi brutalitásával felülírta Jenny vízióját. Ugyanezt a játékot ragadhatjuk meg abban a mozzanatban is, ha e mindent elsöprő, özönvízszerű pusztítás motívumait keressük. Úgy tűnik, hogy az a meddő pusztaság, romosság, ami a kalózok ostromát követően hátramarad, nem más, mint Jenny belsejének meddősége. Egy brutálisan „elfogyasztott”, felemésztett, megtört lélek materializálódott, felszíni rajza, mely egy vízió applikációjaként testesedett ki. A vad, brutális behat(ol)ások összessége ez, egyetlen képre kivetítve, özönvízi homogenitással felduzzasztva: itt minden egynemű, mert minden semmis, Isten kegyelméből egyetlen bárka emelkedik ki e meddő egyneműségből, „csupán egy piszkos szálló / nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.” Érdemes észrevenni a helyzet iróniáját: Isten száraz tenyerén, a „bárkán”, egy kvázi bordélyház az emberiség jövője, és mindaz, ami reprezentatívan ugyan, de képviseli a világ halandó lakóit. Azt hiszem, leginkább ebben az ironikusan konfrontatív archetipikus szituációban ragadható meg az a húr, melyet e három szerző közösen penget. Azaz, ha egészen pontosak akarunk lenni, az a húr, melyet a francia mester hagyott örökül jámbor tanítványaira, hadd szóljanak majd hangján, ama vészterhes időkben, mikor az emberek nyelvéről elfogy majd az önmagukba maró gúny, pikantéria.

Jól látni, az előbbi értelmezés egyfajta keresztény szemléletben képzelhető el, mintegy a bűnös faj eltörlésésről számot adó história. Nyilván számos precedenst találhatunk erre: szóba jöhetne Philemon és Baucis története, ami ugyan alapvetően nem keresztény, de megtalálható benne az elsöpört, elpusztított felületből való templomszerűen kiemelkedő épület motívuma. A mítosz szerint, két arctalan isten, Jupiter és Merkúr, mintegy az emberi önzéstől megtisztítandó, özönvizet bocsát az idős házaspár szomszédságára. A történet viszont több mitéma szempontjából is alkalmatlan a Jenny-történettel való szélesebb körű összevetésre (a szereplők hajlott kora és egymáshoz való hűsége, a Philemon-karakter hiánya a brechti alaptörténetben, stb.).

Ennél valamelyest kézenfekvőbb Szodoma és Gomorra története, s bár meglátjuk, sok mitéma megegyezik, tulajdonképpen ez sem szolgálhat összehasonlításunk elsődleges alapjául. Talán a mindent letaglózó pusztítás módját és motívumát kell itt megemlítenünk. Egyrészt nyilvánvaló hasonlóságot kell feltételeznünk a záporozó ágyúgolyók és a bűnös városokat pusztulásba döntő tűzeső között. Másrészt, ha e pusztítás motívumára gondolunk, azt kell megállapítanunk, hogy azonos természetű kauzalitást fedezhetünk fel Jenny történetében is. A nagy „bibliai mészárlás” tulajdonképpen kettős premisszára vezethető vissza: van egy általános kiváltó oka, és van egy egészen konkrét, szorosan szituációban leledző. Az általános ok, amiért az Úr eleve gyanakvóan fordul a városhoz, hogy annak lakói megszűntek tisztelni őt és az isteni rendet. A másik ok, a nemi elfajzottság, perverzió. Amikor Lót befogadja Isten két küldöttét, a város lakói körülveszik hajlékát, és azt követelik, adja ki őket, hadd „ismerjék meg” őket. A „megismerni” szó egy hebraizmus eufemisztikus fordításából származik, eredeti jelentése tulajdonképpen „közösülni”. Azért fontos ezt kiemelnünk, mert a Faludy-Brecht féle történetben ugyancsak a nemi (mind szociális mind pedig biológiai értelemben vett) visszaélések, elfajzottság, prostitúció, telhetetlenség megtorlásaként van leképezve Jenny vágyprojekciója. A menekülés, a bűnös városnak való hátatfordítás szintén közös jegyeként emelendő ki a két történetnek, bár azzal a megszorítással, hogy itt egyszersmind egy nagyon markáns különbség is adódik, mely eltávolítani látszik a két történetet: míg a Jenny-történetben nyoma sincs annak, hogy Jenny bánná a városra mért ítéletet, sőt mi több, a végső irtást ő maga rendeli el, Lót felesége végzetes hátrafordulásában ennek ellenkezőjéről árulkodik.

Az özönvíztörténet talán univerzalitása folytán is alkalmasabb az előbbieknél, bár fordíthatatlanságokra itt is bukkanhatunk szépszerivel. Nehéz például megfeleltetnünk egymásnak a tér bizonyos komponenseit. Föld és víz, bár élesen elhatárolódnak egymástól, mégis azonos természetűekké válnak. A pusztítást követően mindkettőt az egyneműség, a felszín egysíkúsága jellemzi a horizontális dimenzióban. Viszont már kevésbé egyértelmű az, hogy mit érdemes Noé bárkájaként azonosítanunk: e sík felületből domború elemként kimagasló fogadót a tizenhét prostituálttal vagy pedig a kalózhajót „nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával”, mely az apokaliptikus pusztítás után idegen vizekre fut ki Jennyvel. A villoni-brechti-Faludys világtól nem idegen találmány, hogy egy kalózkapitány pózol a fajmentő kultúrhérosz szerepében. Némileg ellentmondásba ütközik ez az értelmezés is, amikor egybemosódni látjuk kultúrhérosz és vérgőzös végrehajtó szerepét. A kalózok nem csak bizonyos értékek átmentésén fáradoznak, de buzgó és lelkes mészárosai a láncravert városi népességnek. Továbbhaladva szintén erős ellentmondásokba ütközünk: mi az, amit Noé hajója ölén egy szebb világ felé menekít? A nőiség, a női szépség, az isteni mag a nőben? Mert a női ártatlanság, a kegyesség, a méltányosság, az irgalmasság (és mindezek keresztény értékrenddé szövődő viszonyhálózata) biztosan nem. Jenny karaktere rendkívül összetett. Nagy a gyanúm, hogy némileg a szirénekkel is érdemes rokonítanunk őt. Itt érdemes kicsit elidőzni és árnyalni a szirének mindnyájunk által ismert képét. Egyrészt hivatkoznunk kell mindentudásukra, melyet csábító hangjukon úgy adnak elő, hogy az vesztükbe kergeti a tengerészeket. Azt hiszem, Jenny karakterében ezt az idő, azaz pontosabban az eljövendő idő tudásában ragadhatnánk meg. Azt, hogy Jenny apokaliptikus víziója – legalábbis a Faludy-féle átköltésben – nem marad meg a vízió imaginárius létmódjában, érdemes tudásként, jóslatként értelmezni az eljövő idő tartalmairól. Másrészt akad itt egy újabb fogódzónk: a szirének ugyanis nem egészen a sellők megfelelői, bár a rokonság tagadhatatlan. A szirének eredetüket tekintve gyilkos természetű tengeri nimfák, akik tekintettel édesanyjuktól örökölt hangjukra, idővel elbizakodottságukban versenyre keltek a múzsákkal, büntetésképp ezért az istenek félig madár, félig ember keveréklénnyé változtatták őket. Két dolog is fontos itt. Egyrészt a szirének madársága, ami bevezeti a „villoni” balladát a keresztény özönvíztörténetbe. Jenny alakjában paradox irányok konfrontálódnak. Jenny szeimultán áll felette és alatta az özönvíznek. Egy privát apokalipszis megrendelője illetve egyidejűleg menekítettje. Jenny a fehér galamb, aki csőrében tartja a béke jelét, és felette szárnyal a pusztulásnak („és hófehérre mosta a kezét, / s új ruhájában a párkányra hágott”), de/viszont Jenny vérszomjas szirén, akinek nincs lelke és egy sötét antik világ lakója, aki bűbájos dalával kihívja városa ellen a véres végzetet. A szirének ugyanis nem éreznek, és ez nagyon szépen kicsúcsosodik a balladában: „s a tengert nézte gonosz mosolyával.” A szöveg maga nem dönt, nem moralizál, legalább két értelmezés fut benne párhuzamosan, egyenértékű jelzésekkel, visszacsatolásokkal.

Az Noé-szerep szintén sajátosan van leosztva: ötvöződik benne emberi és isteni, a végrehajtó és szerető. A kalózok az isteni akarat végrehajtójaként érkeznek, arctalanul, ami szintén eltávolítani látszik a két történetet. Nyilván, bizonyos értelemben Noé is az isteni akarat hírnökeként, végrehajtójaként értelmezendő, viszont a büntetést Isten saját kezűleg méri a föld népére, a keresztény istenkép nem összeegyeztethető a pusztítás missziójának áttestálásával. Noé csupán egy vitális értékmentési projekt kivitelezője. A kalózok arctalanságát, akár a két isten Merkúr és Jupiter arctalanságát a Philemon és Baucis sztoriban, éppen felismerhetetlenségükben és a felismerhetetlenség visszatükröződéseiben érdemes megfigyelni: „S egy délben zaj támadt a tengerparton, / s találgatták mindnyájan az okát” Nyilvánvaló, hogy itt az isteni szegmens van kiugrasztva. De nagyon izgalmas arra figyelnünk, hogyan bomlasztja önmagát a kép, hogyan végzi el a szöveg a deszakralizáló projektet: mint látszik, a kalózok arctalan isteni szolgákként érkeznek, de érdemes nyomon követnünk felbukkanásuk egyéb locusait: „és reggel a matróznép partra szállott”. Tulajdonképpen az látszik itt, hogy a ’felszentelt’ isteni küldöttek egyfajta ’humanizálódáson’ mennek keresztül, a szónak abban az értelmében, hogy lassan emberivé válnak, azzal bezárólag, hogy vezetőjük személyesen intézi Jennyhez szavait, amikor élet és halál bírájává teszi meg.

Ezen alternálódó szerepkomponensek között azt is észre kell vennünk, hogy sajátos kötelék tételeződik Jenny és a kalózok között. Egyrészt megváltó és megváltott viszonya, másrészt „úrnő” és végrehajtók viszonya, végül pedig, amit mindkét szöveg, a brechti és a Faludy-féle is leginkább artikulál, szexuális viszony, mely az ismétlődő fallikus szimbólumokban érhető tetten. Ez utóbbit talán azért tarthatjuk fontosnak, mert ez egyfajta visszacsatolás az özönvíztörténethez, atekintetben, hogy nyilván egy szoros s ez esetben talán bensőséges „családi” kötelék profán reprezentációjaként olvasható.

Az áthallás szempontjából figyelmre méltónak tartom a jelenetet, amikor a kalózok eltörlik a múltat, és ezzel egyszersmind az idő mérhetőségét, mint az ember ember feletti uralkodásának, zsarnokságának alapvető, instrumentális elemét, áttolva ily módon mindent az időtlenbe, az örök jelenvalóságba: „ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda, / s a bronzoszlop a helytartó szobrával.” Nyilván itt egyrészt egy hatalmi, hierarchikus szimbólum eltörlését látjuk, ugyanakkor a mérhetővé tett időben állított mérföldkő elpusztítását.

Azt hiszem, nem csupán stiláris különbségeket kell sejtenünk a korábban emlegetett eljárásban, s talán végezetül érdemes lenne pár szót ejteni azokról intencionált eltérésekről is, melyek a Faludy- illetve a Brecht-szöveget eltávolítják egymástól. A kontextus lefejtésével, avagy a szöveg rekontextualiázálásával Faludy egy egészen eltérő jelentésű univerzumot tud létrehozni a brechti jelentéstartományhoz képest. Ebben az újonnan megnyitott térben a vágy, képzelet, akarat és valóság széttagolhatatlan szinkretizmusban szervezi a világot. A Faludy-átköltés azért zseniális, mert a brechti kontextus lefejtésével egy vágyprojekcióból, hallucinációból, képzelgésből az emberi önrendelkezés, felülkerekedés történetét képes létrehozni egy olyan világértelmezési keretben, ahol alapvetően az isteneké a szó, azaz a mítoszban, az özönvíz történetében. A Faludy által villoni modorban konzervált, kódolt villoni világszemlélet minden jel szerint ezt a paradigmatikus méretű másságot hivatott felnagyítani és kimerevíteni.

[2] François Villon balladái Faludy György átköltésében. http://mek.niif.hu/00500/00528/00528.htm

(François Villon – Bertolt Brecht – Faludy György: Ballada a kalózók szeretőjéről c. munkájáról)

Serestély Zalán