Chuck Palahniuk: Zsigerek (Ford. László Szabolcs)

De . Categorii: Fordítások, Magyar oldalak

Etichete: , , ,

Chuck Palahniuk: Zsigerek (Ford. László Szabolcs)

Publicat în March 06, 2011 , o comentarii

Vegyél levegőt.

Annyit pumpálj a tüdődbe, amennyit csak bírsz.

Ez a történet nagyjából addig kellene, hogy tartson, ameddig ki nem fogysz a levegőből – s azután pont még egy keveset. Tehát olyan gyorsan hallgasd, amennyire csak bírod.

Az egyik haverem tizenhárom éves volt, amikor a „cövekelésről” hallott. Ez az, amikor egy pasit seggbe dugnak egy dildóval. Azt mondják, ha elég erősen megvakarod a prosztatát, robbanásszerű orgazmust lehet csiholni. Akkoriban ez a haverem igazi kis szexmániákus volt. Mindig azon törte a fejét, hogy miként tudná vagányabban kiverni a farkát. Kimegy tehát sárgarépát és sikosítót venni. Hogy egy kis magánkutatást végezzen. De aztán elképzeli, miként fog ez az egész kinézni az üzlet pultjánál, ahogy a magányos répa és a sikosító odagurul a kasszás nénihez a futószalagon. A többi sorban álló pedig őt bámulja, s már látják is maguk előtt a kitervelt nagy eseményt.

Így végül a haverem tejet meg cukrot meg tojást is vesz, a répatorta összetevőit. És Vaselint.

Mintha egyenesen a répatortát akarná feldugni a seggébe.

Otthon gömbölyűre faragja a répa végét. Jól bekeni zsírral, és rányomja a seggét. És ekkor – semmi. Nuku orgazmus. Semmi nem történik, csak annyi, hogy fáj.

Aztán az anyja felkiabál, hogy kész a vacsora. S mondja, hogy jöjjön le a szobájából, azonnal.

A kölyök kihúzza a répát, és azt a sikamlós, mocskos micsodát a szennyes ruhái közé rejti, az ágya alá.

Vacsora után felrohan, de a répát nem találja. Míg vacsorázott, az anyja összeszedte és elvitte a szennyesét. Az pedig ki van zárva, hogy ne találta volna meg a zselésen csillogó és bűzlő répát, amit a saját konyhájából elcsent késsel faragott óvatosan gömbölydedre.

A haverem ezután hónapokig egy fekete felleg alatt várakozik, arra vár, hogy a szülei elővegyék az ügyet. De ez nem történik meg. Soha. És még most is, amikor már felnőtt, az a láthatatlan répa ott lóg minden karácsonyi vacsora és szülinapi buli fölött. Minden egyes húsvétkor, az unokáknak rendezett tojásvadászat alkalmával, ott lebeg a répa szelleme fölöttük.

Az a bizonyos valami, amit túlságosan borzasztó megnevezni.

Van a franciáknak egy kifejezésük: a Lépcsőházi Szellemesség. Franciául: Esprit d’Escalier. Azt a pillanatot jelenti, amikor végre beugrik a válasz, de már túl késő. Mondjuk, épp egy bulin vagy, és valaki felidegesít. Válaszolnod kell valamit. Tehát, a többiek nyomasztó tekintete alatt kiböksz egy nagy bénaságot. De abban a percben, amikor elhagytad a bulit… ahogy elindulsz lefele a lépcsőn – bumm, varázslat. Eszedbe jut a tökéletes visszavágó mondat. A földbehengerlő replika.

Ez a Lépcsőházi Szellemesség.

A baj csak az, hogy még a franciáknak sincs kifejezésük azokra a sötét idiótaságokra, amiket ténylegesen kiejtünk a szánkon egy feszült helyzetben. Azokra a kétségbeesett marhaságokra, amelyeket valóban gondolunk vagy teszünk. Vannak olyan undorító esetek, amelyek még nevet sem kaptak. Olyan undorítóak, hogy nem is beszélnek róluk.

Visszatekintve, a legtöbb tinédzser-pszichológus és iskolai tanácsadó egyetért abban, hogy az elmúlt időszak ifjúkori öngyilkosságai túlnyomórészt akkor következtek be, amikor a kölykök maszturbáció közben fojtogatni akarták magukat. A szülök pedig így találták meg őket, a kölyök nyakán hurokként egy törülköző, ami a szekrényrúdhoz van kötözve, csemetéjük pedig halott. És kihűlt sperma mindenütt. Természetesen a szülők rendesen feltakarítottak, és nadrágot húztak a kölyökre. Az egészet valahogy… elfogadhatóbbá akarták tenni. Szándékos cselekedetté legalább. Egy normális fajta, szomorú kamasz öngyilkossággá.

Egy másik haverem tengerész bátyja mesélte, hogy Közép Keleten a srácok egészen másként verik ki, mint mi itt. A báty valami teve-tenyésztő országba volt kihelyezve, ahol a piacon egy érdekes levélnyitó eszközt lehet szerezni. Ez nem volt más, mint egy arasznyi hosszúságú, vékony csiszolt bronz vagy ezüst botocska, aminek a végén egy fémgolyó vagy egy faragott kardmarkolat található. A tengerész báty pedig elmesélte, ahogyan az Arab srácok bedugják ezt a fém botocskát a merev farkukba, és úgy verik ki, mert állítólag így sokkal jobb. Sokkal intenzívebb.

Ez az az idősebb testvér, aki körbeutazza a világot, és francia kifejezéseket küldözget haza. Vagy oroszokat. Meg hasznos recskázós tippeket.

Kevéssel ezután az öcsi egyszer csak nem jelenik meg a suliban. Aznap este pedig felhív, hogy vigyem el neki a házi feladatokat a következő hetekben, mert kórházban van.

Panaszkodik, mert a szoba tele van öregekkel, akiknek a beleit tisztítják. És egy közös tévén kell osztozkodni velük. És csak egy függöny választja el tőlük. A szülei pedig nem látogatják meg. Mondja, hogy a szülei most legszívesebben egyszerűen kinyírnák a tengerész bátyját.

Aztán elmeséli, hogy azelőtti nap egy kicsit be volt szívva, és heverészett otthon a szobájában. Meggyújtott egy gyertyát, és régi pornómagazinokat lapozgatott, készült a szokásos zsebhokizásra. Mindez épp azután, hogy a tesójától az arab srácok módszereiről értesült. Az öcsi pedig körülnéz a megfelelő eszköz után. A golyóstoll az túl nagy. A ceruza is túl nagy, s ráadásul érdes. De, a gyertya oldalán lecsöpögve, talál egy vékony és sima viaszrudat, ami talán beválhat. Az ujjbegyével óvatosan letöri a viaszpálcikát a gyertyáról, és a tenyerei között finoman gömbölyítgeti, vékonyra, hosszúra, simára.

Aztán, betépett fejjel és kanosan, a rudat mélyen becsúsztatja a farka pisilőlyukába. S míg a viasz hátramaradt része kikandikál csúcsból, az öcsi hozzálát a dologhoz.

Meg kell adni, mondja a telefonba, azok az arab ürgék átkozottul okosak. Szinte újra felfedezték a zsebhokizást, komolyan.

Kinyúlva az ágyán, az öcsi már kezdi annyira jól érezni magát, hogy nem ügyel a viaszpálcára. Már csak egy jó szorításnyira van a kilövéstől, amikor észreveszi, a pálcika vége már nem lóg ki a farkából. Mert teljességgel becsúszott, mélyen befele. Annyira mélyen, hogy nem érzi már a formáját a nyílásban. Lentről pedig kiabál az anyja, hívja vacsorázni, azonnal jöjjön le. A viaszos öcsi meg a répás gyerek persze különböző emberek, de mindannyian nagyjából ugyanazt az életet éljük.

Vacsora után a srácnak már kezd fájni a gyomra. Arra gondol, hogy végül is a viasz ugye elolvad ott bent, és majd csak kipisili. De már fáj a háta is. Meg a veséje. És nem tud egyenesen állni.

A röntgen-felvételek a kendőzetlen igazságot mutatják, egy hosszú és vékony micsodát a húgyhólyagban. Ez a V alakú, hosszú és vékony valami pedig megköti a húgyfolyadékban levő ásványokat. Egyre csak nő és darabosabbá válik, kalcium rétegbe burkolózva, és miközben körbe forog, felsérti a hólyag belső rétegét, megakadályozva a folyadék távozását. A veséi eldugultak, és az a kevés, ami kiszivárog, egészen vörös a vértől. S ahogy ott a szülei meg az egész család nézik a fekete röntgen-felvételeket, az orvossal és a nővérekkel együtt, s a nagy fehérlő viasz V-alak ott terpeszkedik a szemük láttára, hát egyszerűen el kellett mondja az igazságot. Az arabok módszereiről. Amit a tengerész bátyja írt levélben.

Ezen a ponton az öcsi már sír a telefonba. A húgyhólyag operációt az egyetemi éveire szánt pénzalapból fizették ki. Egy idióta tévedés, és most már soha nem lesz belőle ügyvéd.

Marhaságokat feldugni magadnak, vagy magadat dugni marhaságokba. Egy gyertyát a farkadba vagy a fejed egy törölközőből készített hurokba – közben pedig mindannyian tudjuk, hogy óriási idiótaság.

Azt, ami engem juttatott bajba, úgy hívtam, hogy Gyöngyhalászat. Ez azt jelentette, hogy a víz alatt recskáztam, a szüleim úszómedencéjének a legalján ülve. Mély lélegzetet véve lemerültem egészen a medence fenekéig, lehúztam az úszónadrágomat, és ott szorgoskodtam két, három, vagy akár négy percig is. Annyi recskázástól rendesen kitágult a tüdőm. Ha egyedül voltam otthon, ezt műveltem egész délután. S miután végre kipumpáltam magamból a majonézt, az ott úszkált körülöttem nagy, kövér, tejes cafatokban.

Ezután ismét lemerülések következtek, hiszen be kellet fogni őket, összegyűjteni az egészet, és egy törölközőbe kenni minden maroknyit. Ezért neveztem Gyöngyhalászatnak. Tudniillik, a víz ugyan klóros volt, de a frász kitört, ha a fürdőző húgomra gondoltam. Vagy, Isten őrizz, az anyámra. Ettől féltem a legjobban a világon: a szűz, tini húgom, aki azt hiszi, hogy csak meghízott, és aztán megszüli a kétfejű csecsemőt. S mindkét fej rám hasonlít, rám, az apára és a nagybácsira.

A végén persze soha nem az tesz tönkre, amitől félsz.

A Gyöngyhalászat legjobb részét az úszómedence szűrőnyílásának és a körforgási pumpának köszönhetem. A lehető legjobb érzés volt: kibújni az úszónadrágból és ráülni a nyílásra. Ahogy a franciák mondanák: ki nem szeretni, ha kiszívják a fenekét? De vigyázat, az egyik percben még csak egy zsebhokizó srác vagy, a másikban pedig már soha nem leszel ügyvéd.

Ebben a percben még épp, hogy letelepedem a medence aljára, és fejem fölött az ég, nyolc láb mélyről nézve a vízen keresztül, halványkék meg hullámos. A világ egészen csendes, csak a szívdobogásomat hallom a fülemben. A sárgacsíkos úszónadrágom biztonsági okokból a nyakamra akasztva, ha netán egy haver, egy szomszéd vagy bárki bejön megkérdezni, miért nem mentem fociedzésre. A szűrőnyílás egyenletes szívása kellemesen nyaldossa az alfelem, én pedig szoktatom a sovány fehér seggemet ehhez az érzéshez.

Ebben a percben még van elég levegőm, és a farkamat biztosan tartom a markomban. A szüleim dolgoznak, a húgom balett órán van. Senki nem fog hazajönni egy jó ideig. Közben jobb kezemmel majdnem a csúcsra viszem magam, de pont előtte megállok, felúszok egy nagy lélegzetért, majd ismét lemerülök, és elhelyezkedem a medence alján. Majd még egyszer és még egyszer újra. Valószínűleg ezért akarnak a lányok a pofánkra ülni. A szívóerőt úgy érzékeled, mintha vég nélkül ürítenél. Merev farkammal és a szívástól nyaldosott fenekemmel – nincs is szükségem már levegőre. A szívem a fülemben dobog, és addig maradok lent a víz alatt, mígnem fényes csillagcsíkok kezdenek kavarogni a szemeimben. A lábaim egyenesen fekszenek a medence alján, térdhajlataim a betonfenékre tapadnak. Lábujjaim immár kékre váltottak, tenyerem pedig rücskös a víztől.

És akkor végre elszabadítom az egészet. Kiömlenek a nagy fehér cafatok. A gyöngyök.

Nohát, ekkor már kell a levegő. De amikor megpróbálok elrugaszkodni az aljzattól, a fenének sem megy. Nem tudom a lábamat magam alá hajlítani. Beragadt a seggem.

Csak meg kell kérdezni a mentősöket, ők megerősítik, évente körülbelül 150 ember ragad be így a medencében a körforgási pumpa miatt. Beszippantja a hosszú hajadat vagy a fenekedet, és neked aztán kampec. Bizony, minden évben egy csomó ember jár így. Főleg Floridában. Csakhogy senki nem beszél róla. Hisz még a franciák sem beszélnek mindenről.

Végre felemelem az egyik térdemet, magam alá gyűröm, majd félig-meddig feltápászkodom, és akkor hirtelen valami megrántja a hátsó részemet. A másik lábamat is valahogy behajlítom és felrugaszkodom a medence aljáról. Kalimpálok a semmiben, már nem érzem a beton aljzatot, de még a levegőre sem jutok ki. Vadul rugdosom a vizet, csapkodok a kezeimmel, félúton vagyok a felszíntől, de valamiért nem emelkedem tovább. Fejemben a szívdobogás kezd hangosan gyorsulni.

Szemeimben veszettül cikáznak a fényes szikrák – visszanézek és… egyszerűen nem tudom felfogni. Egy vastag kötélfonat, vagy méginkább valami kékes-fehér, vérerekkel befutott kígyószerűség kinyúlt a szűrőnyílásból, és megragadta a seggemet. Az erekből szivárog a vér, fekete szalagokban lebeg a sápadt kígyóbőr körül, majd elvegyül a medencevízben, és a kígyó belsejében, a kékes-fehér bőrön keresztül, félig megemésztett ételdarabok látszanak.

Az egyedüli magyarázat az lehet, hogy egy borzasztó tengeri szörny, egy rettenetes vízi kígyó, ami eddig ott bujkált a medence szűrőrendszerének sötét rejtekében, most megtámadott, és meg akar enni. Tehát, kétségbeesve rugdosni kezdem ezt a csúszós, sikamlós, véres gumiszerű izét, és mintha kezdene jobban kinyúlni a szűrőnyílásból. Most már szinte olyan hosszú, mint a lábam, de még mindig nem akarja elengedni a fenekemet. Minden újabb rúgás arasznyival közelít a felszínhez és a szabaduláshoz.

Közben a kígyó  belsejében összevegyülve kukorica és mogyoró darabokat veszek észre, meg egy hosszúkás, narancssárga labdacsot. Érdekes, pont ilyenszerű vitamin tablettákat szoktam én is szedni, apám parancsára, hogy testesebbé váljak, és futball-ösztöndíjat szerezzek majd.

Az életemet pedig pontosan az menti meg, hogy ráismerek erre a tablettára.

Mert az a micsoda nem egy kígyó, hanem a saját vastagbelem, amit a szűrőrendszer épp szivattyúz ki belőlem. Orvosi nyelven, prolapszus: vagyis a szűrőnyílás rángatja ki a beleimet. A mentősök azt is elmondhatják, hogy egy úszómedence szűrőpumpája percenkét nyolcvan liter vizet pumpál ki, ami körülbelül háromszáz kilónyi nyomóerőt jelent. A baj pedig az, hogy a testedben minden járat összefügg, vagyis a segged nem más, mint a szájad alsó kijárata. Ha most elengedem magam, a szűrőpumpa addig göngyölíti kifele a beleimet, amíg a nyelvemhez ér. Képzeld el, hogy egy háromszáz kilósat kell szarjál, és akkor megérted, hogy miként tud egy ilyen erő kifordítani.

Annyit azért el tudok mondani, hogy nem igazán érzel fájdalmat, vagyis nem úgy, ahogy a bőrödön éreznéd. Csak bámulod az emésztés után maradt anyagot, amit szakszerűen bélsárnak neveznek, azt a sötét egyveleget, amiben felismered a kukoricát, a mogyorót és a zöldborsót. Egy ilyen vérrel, gecivel, szarral és mogyoróval teli leves lebeg körülöttem. És annak ellenére, hogy a beleimet éppen szivattyúzza a medence szűrője, én pedig kétségbeesetten próbálom visszatartani, amennyire csak lehet – mégis a legnagyobb problémám az, hogy miként tudnám felvenni az úszónadrágom. Isten őrizz, nehogy meglássák a szüleim a farkamat. Egy kézzel tehát megmarkolom a vastagbelemet a seggemnél, a másikkal pedig a sárga nadrágomat leakasztom a nyakamról. Persze, arra már nem vagyok képes, hogy magamra is húzzam.

Ha kíváncsi vagy, milyen a vastagbeled, vegyél egy csomag báránybél óvszert. Bontsál ki egyet, tekerd le, majd tömd meg mogyorókrémmel, kend be valami sikosítóval, és nyomd a víz alá. Aztán pedig próbáld kihasítani vagy kettészakítani. Mindhiába, mert túlságosan szívós és ruganyos, annyira csúszós, hogy még kézben fogni se nagyon lehet. És akkor talán megérted, milyen helyzetben vagyok én ott a medencében.

Ha elengedem, ki vagyok belezve.

Ha a felszínre úszok levegőért, ki vagyok belezve.

Ha nem úszok, megfulladok.

Választhatok aközött, hogy meghalok ebben a pillanatban, vagy csupán egy perc múlva.

A szüleim munka után hazajőve majd találnak egy nagy, meztelen, összegörnyedt magzatot, ami a tükörsima úszómedencéjükben lebeg, és az aljzathoz van pányvázva egy vastag, véres kötéllel. Pont fordítottja annak a kölyöknek, aki felakasztotta magát miközben maszturbált. Tessék, kérem, ez az a csecsemő, akit tizenhárom évvel azelőtt hazahoztak a kórházból. Igen, az a kölyök, akiről azt remélték, hogy futball-ösztöndíjat szerez és aztán üzletember lesz. Aki gondoskodik róluk öregkorukban. Itt van hát minden reményük és álmuk. Itt lebeg, meztelenül és holtan, körülötte pedig a nagy, fehér, tejszerű elpazarolt sperma gyöngyök.

Szóval, vagy ez lesz, vagy úgy bukkannak rám, hogy már egy véres törülközőbe bebújva összeestem félúton a medence és a telefon között, s a vastagbelem rongyos, cafatos vége kilóg a sárga nadrágom alól.

Nos, ez az, amiről még a franciák sem beszélnének.

Az a bizonyos tengerész tesó tanított nekünk még egy vagány kifejezést, egy orosz mondást. Amit mi úgy mondunk, hogy „Úgy hiányzik, mint egy lyuk a fejembe”, azt az oroszok úgy mondják, hogy „Úgy hiányzik, mint egy fogsor a seggem lyukába.” És ugye, sokszor hallasz történeteket arról, hogy csapdába szorult állatok lerágják a saját lábukat – nohát, bármelyik prérifarkast ha megkérdeznéd, azon a véleményen lesz, hogy százszor jobb elszenvedni pár harapást, mint elpatkolni. Aztán meg, a pokolba!, még ha netán orosz lennél, akkor is jól jöhet néhanapján, hogy fogsor nőjön a segglyukadra.

Mert ellenkező esetben a következőt kell tenni – hátra kell fordulj, és be kell akaszd a karodat a térded mögé, hogy fel tudd emelni az egyik lábadat az arcod szintjére. Ezután, amennyire csak bírod és ahogy csak lehet, harapj és marcangolj a feneked irányába. Ha a megfulladás fenyeget, bármin képes vagy átrágni magad egy pofa levegőért.

Ez persze nem olyasmi, amit elmesélsz egy csajnak az első randin. Mert akkor valószínű, hogy elmarad a jóéjtpuszi.

Ha most elmondanám, milyen íze volt, hidd el, soha, de soha nem ennél több tintahalat.

Nehéz eldönteni, végül is mitől undorodtak jobban a szüleim: hogy miként jutottam bajba, vagy, hogy miként mentettem meg magam. Miután kijöttem a kórházból, anyám azt mondta: „Nem tudtad mit művelsz, édesem. Biztosan le voltál sokkolva.” És aztán megtanulta szépen, hogyan kell tükörtojást készíteni.

A legtöbben hasonló módon undorodnak tőlem – vagy pedig lesajnálnak. Úgy hiányzik ez nekem, mint egy fogsor a seggem lyukába. Manapság az emberek mindig azt mondják rám, hogy túlságosan sovány vagyok. Ünnepi vacsoráknál tüntetően elhallgatnak és megsértődnek, amiért nem eszem meg a marhasültet. Csakhogy engem megöl a marhasült. Vagy a füstölt sonka. Bármilyen ételfajta, ha egy-két óránál többet vesztegel a beleimben, változatlan formában jön ki belőlem. A házi készítésű babgulyás vagy a tonhal pörkölt – megemésztetlenül bámul vissza rám a vécékagylóból. Tudniillik, egy komoly bélműtét után már nehezen emészted meg a húst. Normálisan egy embernek hat láb hosszú a vastagbele – én örülök, hogy nekem maradt hathüvelyknyi. És persze nem szereztem ösztöndíjat, és nem lettem üzletember. A két haverem, a viaszos öcsi meg a répás kölyök, rendesen felnőtt és megemberesedett, én ellenben egy árva kilót sem szedtem fel tizenhárom éves korom óta.

Aztán pedig ott volt a másik probléma, az úszómedence, amire a szüleim egy csomó pénzt költöttek. A végén, apám azt mondta a szerelőnek, hogy a kutya okozta az egészet, hogy a családi kutya beleesett a vízbe és megfulladt. A dögöt pedig beszívta a szűrőrendszer pumpája. S még akkor is, amikor a szerelő levette a szűrőnyílásról a szitát és kihalászott onnan egy síkos csőszerűséget, egy nedves hurkát, amiben még mindig látszott a narancssárga vitamin tabletta, még akkor is, apám azt hajtogatta: „Az a kibaszott kutya nem volt normális.” Még az emeleti szobámban is lehetett hallani az öregemet: „Soha nem tudtuk magára hagyni azt a dögöt…”

És akkor a húgomnak kimaradt a havi vérzése.

Hanem azután, hogy kicserélték a medence vizét, eladták a házat és más államba költöztünk, s a húgom átesett az abortuszon, a szüleim soha többet nem említették az ügyet.

Soha.

Ez az én családom láthatatlan répája.

Most már nyugodtan vehetsz levegőt.

Mert nekem még mindig nem sikerült.

Chuck Palahniuk: Zsigerek (László Szabolcs ford.), Echinox, 2010. 1-3 szám

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Mai multe articole de