„Színt kell váltani!“ – gondolatnyi adalék a Morgen c. filmhez

De . Categorii: Kritikák, Magyar oldalak

Etichete: , ,

„Színt kell váltani!“ – gondolatnyi adalék a Morgen c. filmhez

Publicat în June 28, 2011 , o comentarii

A 2010 októberében elkészült film néhány hete DVD-formátumban is kapható. Kolozsváron a Cărtureşti illetve a Humanitas könyvesboltok forgalmazzák. A 2011-es TIFF programján is szereplő, Marian Crişan rendezte film több elismerést tudhat magáénak: elnyerte a CineEast nagydíját, illetve négy díjban részesült a Locarno Filmfesztiválon.

Pecázás közben Nelunak, a szalontai férfinak valami egészen szokatlan „akad a horgára”: egy illegális kurd bevándorló. A török férfi semmilyen okmánnyal nem tudja igazolni magát, nem beszél semmilyen nemzetközi nyelvet, nem beszél románul, nem beszél magyarul. Németül is alig. A családjához tart Németországba. A cél olyannyira távoli, hogy innen, azaz Szalontáról nézve egyetlen (nem explicit) imperatívuszt követel: tarts minél Nyugatabbra!

Nelu egyetlen mozzanatában támogathatja a „vállalkozást”, a román-magyar határon való átkelésben. A film eme átkelés-kísérletek ismételt kudarcait veszi számba – a használni akarás és szociális tehetetlenség; a társadalmi-nemi-családi szorongás/frusztráció és a „férfias”, „heroikus” szerepvállalás; a megmosolyogtató nyelvi, alkati nyegleségek és a mosolyt fagyasztó fintorok alternációi közepette – az átjutás sikeréig.

Néhány szó egyetlen szökés-kísérletről: egy alig tíz kilométeres szakaszon megtett, fél napot felemésztő vánszorgás után az útfestő gép befut a határra. Rajta Nelu, a kurd emigráns, illetve egy kvázi szöktetőstáb: kellékek mindannyian, a hitelesség díszletei. A vállalkozás tetőtől talpig a legitimitás gyolcsában: festékes vedrek, munkaruhák, munkaigazolványok. Kilép a magyar határőr, magyarul szólal meg, ellenőrzi az igazolványokat, úgy tűnik, minden rendben, mígnem a festék színe szemet nem szúr, itt jön a hárítás: „A fehér nem jó! Színt kell váltani! Romániában fehér, Magyarországon sárga!”

„Színt kell váltani!?” Forgatom a szájamban. Mit hallhatunk bele? Milyen más nyelvi vagy nem-nyelvi imperatívuszokkal teremt kapcsolatot e felszólítás? Hiszen olyan ismerősen hat. Talán ezzel: „Színt kell vallani”? („…előbb vagy utóbb állást kell foglalni. Ha az ember ember akar maradni.” – írta Graham Greene A csendes amerikai c. regénye zárlatában) Kemény etikai imperatívusz, de egyszersmind azok közül való, melyek könnyűszerrel önmaguk visszájára fordíthatók, kijátszhatók a mindenkori hatalmi érdeknek. Az eggyel Nyugatabbra fekvő örökös gőgje, fennhéjázása? Mintha csak ezt hallanánk a határőr frusztrált, ugyanakkor mégis elutasító modorából, a közép-keletiség majdnemnyugatiságából: „Döntsétek el végre, Európa a hazátok, vagy a Balkán!” Egy sajátos attitűd / mentális hagyomány vonalai rajzolódnak itt ki, mely abban nyilatkozik meg, hogy a közösségi identitás egyfajta permanens nyelvi önkinyilatkoztatásban valamint a kinyilatkoztatás retorikájában keresi az európaiság/európaiasodás lehetőségeit. A nem-európaival szembeniben véli érzékelni a maga európaiságát. Nyilván: ez egyrészt pszeudoalternatíva, mely valamiféle civilizatorikus gőgbe torkoll, az identitás szánalmas fuldoklása a nyelvben, másrészt viszont egy frusztráltan számonkérő, kolonializáló gesztus. A Nyugat mindenkori retoriká(k)ba vetett vakhite. Ugyanakkor nem ez hangzik, legalábbis nem így: talán nem is több e gondolat, mint fantomfájás, a rétegzett kultúrájú Kelet-Európa identitásválságainak paranoid áthallása.

A másik lehetőség ennél nyersebb és drasztikusabb: „Amikor a látogató belép az Északi Múzeumba (Nordiska Musee) – írja Orvar Löfgren –, amely a svéd nacionalizmus 19. századi szülötte, az első, amivel szembe találja magát, az az impozáns szobor, amely Gustav Wasa svéd királyt, a svéd nemzeti állam 16. századi megalapítóját ábrázolja. A szigorú tekintetű szoboralak talapzatán kőbe vésett jelmondat buzdítja a látogatót: „Légy svéd!” [Warer Swenske!]” Valami hasonló parancsot hallani a határőr szavaiból is: Ha át akarsz jönni, légy sárga. Válts (bőr)színt, etnikumot, válts ideológiát, válts attitűdöt, identitást. De bár a papírjaidat váltsd ki. Egyszóval: asszimilálódj! A szó – asszimiláció – mára már igen megterhelt, sokan igen kritikusan viszonyulnak hozzá, azt hiszem, velük tudok osztozni. Azokkal, akik az „asszimiláció”-ban, de néha még a „toleranciá”-ban is, vagy továbbhaladva akár az „integráció” jelentésrétegei felé érezni vélnek egyfajta kolonialista pozíciót: „mi tolerálunk, ha tudsz olyanná lenni, mint mi”; „integrálódhatsz, ha lemondasz arról, hogy megteremtsd a te sajátos életviteled, életminőséged légterét a mi hazánkban.” Magyarán (biztos, hogy ez a legjobb szó, amikor egyértelművé szeretnék tenni valamit!?): „Színt kell váltani!”: „Légy svéd!”

A Monostoron véget ér a szabdtéri mozi. Lehet kérdezni a rendezőtől, néhány színésztől. Feláll egy férfi. Középkorú, vagy inkább azon túl. Románul szólal meg: neki nem is annyira kérdése lenne, csupán meg szeretné köszönni a filmet, azt, ahogyan a film megmutatta „a szalontai emberek jóságát, jószívűségét”. Na meg egyáltalán a „román ember meleglelkűségét”. Marian Crişan zavartan megköszöni. Vonakodom jó szemmel nézni, lokálpatriotizmust, na meg egyáltalán: patriotizmust sejtek az ismeretlen férfi szavaiban. Kicsit giccsesnek is találom a gesztust. Zavar, hogy, szerintem, ennél jóval összetettebb dolgokat problematizál a film. A nemzeti frusztrációt, nemi viszonyok hálózatát, hatalmi játszmákat, az etnikai törésvonalakat, melyek időnként látható, kitapintható földrajzi-politikai mezsgyékben is testet öltenek (megjegyzem: ez a ritkább). Aztán bűntudat fog el: a használni akarás/tudás rendszerint nem „kategóriákban”, fogalmiasított jelenségekben, „esetekben”, „kérdésekben” szokott kiteljesülni. A film szereplői nem szociológusok, de nem is pszichológusok vagy filoszok, filozófusok. Nem a tudományosság kategóriáiba szublimált mázban észlelik egymást vagy a világot. Problémáik valódiak: ki kell javítani a tetőt, szurkolni kell a futballmeccsen. Fel kell önteni a garatra. Templomba kell menni? (Miért!? Ki tudja. De ugyanazért, amiért:) El kell rejteni a rászorulót, még akkor is, ha az „asszony” nyűgöl, ha a hatóságok megfenyítenek. Akkor is, ha egyetlen szót értek abból, amit összehord: „morgen”. Ezért tud a kauzalitásokra való folytonos visszakérdezés nélkül is valódi maradni az imperatívusz: kell. Talán mégis annak a férfinak lehetett igaza.

 

Serestély Zalán

 

Serestély Zalán

Mai multe articole de