Aki nem tudta magáról, hogy nimfa

De . Categorii: Magyar oldalak, Olvasónapló

Etichete: , , , , , ,

Aki nem tudta magáról, hogy nimfa

Publicat în October 07, 2011 , o comentarii

„Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,/ ennyire vágyol már szeretett földjére hazádnak/ menni, azonnal, most? Légy boldog mindazonáltal./ Hogyha azonban a szíved tudná, mennyi siralmat/ kell még eltűrnöd, mielőtt végkép hazaérnél,/ akkor nem mennél, őriznéd vélem e házat,/ és örökéletüvé lennél, bármennyire vágyol/ látni az asszonyod, őt, akiért sírsz minden időben./ Nála azonban nem csúnyábbnak lenni dicsekszem:/ termetem és alakom van olyan; de nem is vetekedhet/ földi halandó nő ilyenekben az istennőkkel.”[1] – kísérti meg utolsó alkalommal Kalüpszó a távozni készülő Odüsszeuszt. Érvei kevesek, de nyomósak: a félistenek emberi mércével mérhetetlen szépsége és halhatatlanság (elhallgatottan, ám a hallgatás mélyén a nyilvánvaló megméretkezéssel: a mérleg másik oldalán az időnek kitett halandó ember, valamint mulandó szépsége – azaz Pénelopé). Az érvelés súlyos döntés elé állítja Odüsszeuszt, talán éppen azért mert megdöbbentően explicit, kérkedő de éles öntudatra vall.

Van egy másik történet, egy középkori anekdota: „Leofric gróf felesége, a páratlan szépségű Godiva, forrón szerette hazáját és népét. Egyszer férje hatalmas adóval sújtotta Coventry lakosait; az asszony kérve kérte férjét, engedje el az adót. Leofric gróf beleegyezett, de azzal a különös feltétellel, hogy felesége meztelenül lovagoljon végig a városon. Godiva elfogadta a szeszélyes kívánságot, s miután férje halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a bámészkodást, elindult lóháton meztelenül, csupán hosszú haja takarta be. Egy kíváncsi ember kinyitotta az ablakot és rálesett: nyomban megvakult, mások szerint halál lett a büntetése.”[2]

Borges-nél olvasom nemrég: „[a nimfák] komoly, szépséges leányok voltak; aki rájuk nézett, akár bele is őrülhetett, vagy ha meztelenül látta őket, akár bele is halhatott a látványba. Propertius egyik sorából tudjuk ezt.”[3]

Semmi kétség, a középkori történet egy nimfát örökít meg, egy teljesen specifikus helyzetben: felveszi azt az időtöredéket, melyben egy férfi a meztelen nimfára pillant, majd megvakul… vagy életét veszti. A nimfa-történet minden kelléke rendelkezésünkre áll: a páratlan szépségű nő, a nőhöz méltó dús haj, mely enyhén egybemossa a nimfa és a femme fatale alakját (John Maler Collier 1898-as olajfestménye a lóháton vonuló Godivát vörös hajjal örökítette meg), a nő meztelen teste, és a test megpillantásával járó büntetés, előbb csak mint fenyegetés, később mint tény. A büntetés mibenléte ugyancsak hív másolata az antikénak: fenntartja a választó viszonyt: „beleőrül”-„belehal”; „megvakul”-„meghal”. Egy jelentős hiány mégis van ebben a történetben, mely egyszersmind többlet is, s mely sajátos értelmezési keretbe helyezi: Godiva álmaiban sem sejtené, hogy ő nimfa. Markáns különbség ez. Míg Kalüpszó alakjában a szépséget, halhatatlanságot akár önös célért is latba vető, tudatosan kinyilvánító nimfa képe ölt testet, Godiva addig a köz érdekében beavatkozó, a közösségért akár ismeretlen hatalmú szépségét is feláldozó nő, a két karakter nyilván más-más történeti kontextusba írva. Egymás tükörszimmetrikusai, mégis ugyanazon erőnek illetve képességeknek vannak birtokában. Az alapvetően keresztény kontextus sajátos domesztikációja vetül a történetre. Godiva alakja ambivalens, de tulajdonképpen szándékosan paradoxális. Mintha nem teljesen tudta volna eldönteni a kereszténység, mit kezdjen ezzel a nővel. Egyrészt maradt belőle valami a femme fatale mindenkori pusztító erejéből, a nimfák bűvölő, halálba ragadó testéből (mely a boszorkányok és lüdércek történeteiben folytatódik a középkorban), másrészt viszont egy önmagát feláldozó, keresztény női modell vetül rá: a közösségért, hazájáért áldozatot hozó nő modellje: a Jeanne d’Arc nevével fémjelezhető női keresztény archetípus. Az anekdota egy érdekes eljárással mindkét lehetőséget benne hagyja a szövegben: soha nem fogjuk megtudni, hogy a parancsot megtagadó férfit Godiva férje vagy Godiva látványa ítélte halálra vagy vakságra. A történet nyitva hagyja, és ez a zárlatként használt lappangó bizonytalanság annyira tudatosnak tűnik, annyira pontosan – s mégis gyökeresen átírva – másolja le az antikvitásból származó történetet, hogy bűn lenne ezt a véletlen művének tartani.

„Ha szép olyan volt, mint most rút amilyen,/ s mégis alkotóját bántotta bűne,/ méltó, hogy minden rossz belőle keljen./ Ó mily csodás volt, hogy előmbe tűne,/ s megláttam három arcot a fején”[4] – mielőtt Dante a Purgatórium felé venné útját, előbb még megpillantja az alvilág centrumában trónoló fenevadat, és káprázatosnak találja. Az elbeszélt történet és az elbeszélés közötti idő ugyan rúttá teszi a látványát, de pillanat jelenidejében az utazó csodásnak és szépnek látja. Ámulatba ejti. Minden bizonnyal másra várt. Szépség és az életet bíró hatalom egyazon anyagból való: ha jól gondolom, ez olyan tudás, mely mind a középkor, mind pedig az antikvitás embere számára nyitva állott.



[1] Homérosz: Odüsszeia, V. ének.

[http://mek.niif.hu/00400/00408/html/01.htm#1,]

[2] Szabó György: Középkori anekdoták. Kriterion, Bukarest, 1976., 29.

[3] Jorge Luis Borges: A holdbéli nyúl. Európa, Budapest, 2000., 107.

[4] Dante Alighieri: Isteni színjáték. Kriterion, Bukarest, 1985., 154.

 

Serestély Zalán

Serestély Zalán

Mai multe articole de