Borges széthordja testét (olvasónapló)

De . Categorii: Magyar oldalak, Olvasónapló

Etichete: , ,

Borges széthordja testét (olvasónapló)

Publicat în December 05, 2011 , o comentarii

Test-e az, vagy valami más, tulajdonképpen nem is olyan könnyű megmondani, én amolyan szimbolikus testnek tekintem – Karácsonyi Zsolt nyomán[1]: néhány paraméter, mely így, leírva mindig Borgest jelenti. „Úgy hívnak, hogy Alejandro Ferri. (…) Pillanatokon belül hetven-egynéhány éves leszek, de most is angolórákat adok egy-két tanítványomnak. Tétovaságból vagy hanyagságból, vagy más okokból sose házasodtam meg, és most egyedül élek. Nem fáj a magány; önmagát meg a rigolyáit is elég nehéz elviselni az embernek. Úgy veszem észre, hogy öregszem; csalhatatlan tünete, hogy nem érdekelnek és lepnek meg az újdonságok, talán azért, mert rájövök, hogy lényegében semmi új sincs bennük, csupa suta változat, semmi egyéb. Fiatalkoromban az alkony, a külváros és a balsors vonzott; ma már inkább a belvárosi reggel és a nyugalom.”[2] Úgy érzem, bár nyilván érzékeim nem csalhatatlanok, hogy ezekben a sorokban Borges önmagát jeleníti meg. A Kongresszus című novella, melyből a fentebbieket citáltam, ’75-ben jelent meg a Homokkönyv c. ciklusban, kiszámolhatjuk, hány éves ekkor az 1899-ben született Borges. Az a Borges, aki egyre kevesebbet beszél Hérakleitoszról, aki fiatalkorában a Buenos Aires-i külvárosok vagányait, tangóit, késeléseit, cseréptelen házait illetve teraszait próbálta megjeleníteni, akkor még elég avantgárdos, és valamelyest a szimbolizmushoz is közeli költészetében. Az a – már csak színfoltokat érzékelő – Borges, aki ’68 telén, talán szó szerint, belebotlott az akkor még igen fiatal pályatársba, Fernando Sorrentinóba, mely találkozás hét, kötetté gyúrt beszélgetést eredményezett néhány hónappal később, mely beszélgetések során Borges belátta, hogy Buenos Aires külvárosát talán nem a couleur locale-on keresztül lehet a legjobban megjeleníteni, hiszen a couleur locale valami olyasmi, ami egy helybelinek mindig evidenciaként hat, ami egy helybeli számára majdnem észlelhetetlen, és egy álom, melyben még az utcák nevei sem azonosak a külváros utcáiéval, sokszor pontosabban összehordja e peremlét szöveteit. Az a Borges, aki az Ős kastélyban arról mesél, hogy a vakság valamelyest adomány is a számára, hiszen mióta látását majdnem teljesen elveszítette, egy-két diákjával időnként bent marad az egyetemen az angol nyelvet tanulmányozni.

Ugyanebben a szövegben, a Kongresszusban, egy oldallal tovább felbukkan egy másik karakter: „Úgy hallottam, hogy irodalmár a könyvtár új igazgatója, és a régi nyelvek tanulmányozásával foglalkozik – mintha bizony a maiak nem volnának éppen elég kezdetlegesek –, és egy képzeletbeli, bicskás legényes Buenos Aires hízelgő-rajongó dícsőítésével. Sose voltam kíváncsi rá. 1899-ben költöztem ebbe a városba, és a véletlen csak egyetlenegyszer hozott az utamba egy bicskás legényt vagy egy olyan alakot, akiről ez a hír járta.”[3] Nem is vagyok biztos abbéli feladatomban, miszerint meg kéne magyaráznom, hol bukkan fel ez idézett hely szöveteiben Borges. Felbukkan az évszámban, a könyvtár igazgatójában, a régi nyelvek tanulmányozásában. Borgest ’55-ben választották az argentin Nemzeti Könyvtár igazgatójává. Emlékszem még, bár a helyet nem tudnám pontosan idézni, és talán nem is ez a legfontosabb, egy szöveghelyre – talán Az argentin író és a hagyomány c. nagyesszé lehetett –, ahol Borges a Buenos Aires-i külvárosról ír, valamint a Pampáról, és arról, hogy a gaucsók lakta vidékeken sokszor hónapokon keresztül nem pendül meg a gitár, holott egyes argentin irodalomtörténészek folyton a gaucsók zenés népköltései felől vélik megragadhatónak az argentin irodalmi hagyományt.

Borges kétféleképpen írja bele magát a Kongresszus c. novellába, és ami ennél is izgalmasabb, hogy a két karaktert olyan paraméterekből írja szét saját magából, mely paraméterek mentén definiáltan valahogy egymásnak ellentmondóvá válnak. Nem kedvelik egymást.

Nemrég Budapesten, a HÉV-en egy lány Az ötödik Sally-t olvasta, Daniel Keyes Virágot Algernonnak c. könyve után talán a második legismertebb regényét. Magyar nyelvterületen legalábbis. Régi olvasmányélmény, a regény egyébként ’80-ban jelent meg. Ötszörös tudathasadás révén megbomlott én, mely a Billy Milligan háborúiban – ha jól emlékszem – 24-szeresre sokszorozódik. Kicsit nevettünk is a dolgon, talán kifinomultabb olvasó számára nem tűnik elég szubtilis technikának a mindenkori énség paradoxális paramétereinek, gesztusainak a tudathasadásban való feloldása, magyarázása. Én még mindig azt gondolom, hogy remek játéka ez Keyesnek, aki talán idejében megtalálta Borges széthordott, szimbolikus testét.



[1] Karácsonyi Zsolt: Az író szimbolikus teste. Helikon, Kolozsvár, 2010., június 25.

[http://www.helikon.ro/index.php?m_r=2182]

[2] Jorge Luis Borges: A tükör és a maszk, válogatott művek. Európa, Budapest, 2000., 187.

[3] .: i.m., 188.

 

Serestély Zalán

Serestély Zalán

Mai multe articole de