Az irodalom örökölt vakja, avagy mibe veszett Teiresziasz szemének világa

De . Categorii: Magyar oldalak, Olvasónapló

Etichete: , , , , ,

Az irodalom örökölt vakja, avagy mibe veszett Teiresziasz szemének világa

Publicat în February 09, 2012 , o comentarii

Először Borgesnél olvastam a következő sorokat: „Rögtön felismertem az elnököt, bár sose láttam azelőtt. Don Alejandrónak – ennek a méltóságteljes  külsejű, javakorabeli úriembernek – magas homloka, szürke szeme és vöröses ősz szakálla volt. Mindig sötét szalonkabátban láttam; többnyire a botján nyugtatta keresztbe tett kezét.”1 A hely egyébként A Kongresszus című novellából származik, amelyről nem is olyan rég, 2008-ban egy Litera irodalmi portálon megjelent cikk azt állította, hogy a világháló létrejöttét vetítette elő2. Az ötlet merész, azonban tagadhatatlan, hogy Don Alejandrónak valóban lehet valamiféle sanda sejtése a jövőről, amikor a Kongresszus által korábban összeguberált, emberi ésszel felfoghatatlan dimenziókat öltő könyvtárat és vagyonát mindenestül megsemmisíti egy olyasfajta elgondolás alapján, miszerint az emberiség tudása egy óriási hálózat, amely csak megosztottan működhet, apró tudásokra tagoltan, melyeket közösségivé teszünk a kommunikáció interaktusai által.

Alig telik el néhány nap, és Rilke kerül a kezembe, a Malte Laurids Brigge feljegyzései. Az apostol című rövidprózát olvasom, amikor a következő sorokba botlok: „Még ennél is jobban viszolyogtatta azonban az urakat a jövevény nagy, szürke szeme, mely fensőbbségesen és méltóságteljesen mintegy áthatolt az egész társaságon, a terem falain, és úgy világított, akárha valamely távoli, csillogó cél tükröződnék benne folyvást.”3 A karakter minden bizonnyal a nietzschei elgondolás letéteményese, ugyanis eltökélten érvel abbeli meggyőződése mellett, hogy a világot a nem akarók változtatják pokollá, illetve az asztaltársaságában ülő jótét lelkek, az adakozó arisztokrácia az, aki adományaival ráadásul támogatja a gyenge akarat tenyészését.

A jövőbe látás valamiképpen a civilizáció sajátja. Ciceró azt írja a barbárokról a De oratoreben, hogy „egyik napról a másikra élnek”, a rómaiak azonban „minden tervüket az örökkévalósághoz szabják”. A jövő látása, elgondolása, a múlt fényéből való előrevetítése az első civilizatórikus lépesek egyike.

De eszünkbe juthat egy másik szürke szemű férfiú is, a görög Teiresziasz. Tekintsünk el attól, hogy ő is, akár Don Alejandro, gyakran botjára támasztja az elöregedett test súlyait, esetleg attól is eltekinthetünk, hogy e támaszkodást, illetve magát a botot számos antik dráma megjeleníti.

Sokan ismerhetjük Teiresziasz megvakulásának történetét. Egyesek szerint meglátta Aphroditét, amint meztelenül fürdött, aki büntetésből megvakította, ugyanakkor anyjára való tekintettel jóstehetséggel és a madarak nyelvének értésével áldotta meg. A másik történet pikánsabb: eszerint Teiresziasz Zeusz papja volt, aki egyszer megpillantott két párosodó kígyót, a nőstényt pedig botjával megölte, minek nyomán nővé változott. Nőként Héra papnője lett, és gyermeket szült. Hét év múlva ismét kígyókat látott párosodni, ezúttal viszont a hímet ölte meg, melynek nyomán férfivá változhatott vissza.  Amikor Zeusz és Héra arról vitatkoztak, hogy a szerelem a férfinak vagy a nőnek okoz nagyobb örömet, Teiresziaszt hívatták tanúként, aki az emberi létezést mindkét nem szempontjából megélte már. Teiresziasz válasza az volt, hogy az arány kilenc az egyhez a férfi öröme javára, mely válaszáért Héra látásától fosztotta meg, Zeusz viszont jóstehetséggel áldotta meg.

Bármelyik variánst is fogadnánk el, a lényeg talán ugyanaz, az Igazság bárminemű megpillantása (és mért ne lehetne a szépség az isteni igazság egyfajta megnyilvánulása?) örökre befelé fordítja a tekintetet. Azonban ne feledjük, hogy ez csak a bátrak és arra érdemesek kiváltsága, ugyanis az út általában kétfelé ágazik: „Egy kíváncsi ember kinyitotta az ablakot és rálesett: nyomban megvakult, mások szerint halál lett a büntetése.”4 Ez Godiva története, aki férje kérésére meztelenül lovagolt végig Coventry utcáin, hogy ezzel megmentse annak lakosait a férje által rájuk kirótt magas adóktól. Egy férfi azonban rápillantott, és talán megvakult, talán belehalt. Ez egy középkori anekdota, az antik görögöknél a nimfák megpillantása viszont ugyancsak kettős kockázattal járt, volt, aki beleőrült, mások csak megvakultak. Az Igazság megpillantását csak az erősek élik túl ép elmével.

Úgy tűnik, az Igazság megpillantásának mindig ára van, illetve az Igazság csupán egyetlen pillanatára való rálátás valamelyest a jövő látását is jelenti. Aki megpillantotta az Igazságot, egyszersmind betekintést nyert a jövőbe. Aki pedig valaha megpillantotta a jövőt, az többé soha sem láthatja már. Ez a roppant paradoxon.

 

Serestély Zalán



1     Jorge Luis Borges: A tükör és a maszk. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999., 191.

2     http://www.litera.hu/hirek/borges-es-a-megjosolt-jovo

3     Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002., 28.

4     Szabó György szerk.: Középkori anekdoták. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976., 29.

Serestély Zalán

Mai multe articole de