Az irodalomgyártás gépezete

De . Categorii: Magyar oldalak, Recenzió

Etichete: , , ,

Az irodalomgyártás gépezete

Publicat în February 19, 2012 , o comentarii

(Jurij Poljakov: Gödölye tejben. Helikon, 2011.)

Jurij Poljakov a kortárs orosz irodalom kiemelkedő szereplője, aki már több mint két évtizede jelen van az irodalmi szférában, műveiből színházi előadások és filmek is készültek. A Magyarországon 2011-ben megjelent regénye, a Gödölye tejben (Козленок в молоке) Oroszországban 1995-ben jelent meg első alkalommal, azóta több mint harmincszor adták ki.

A.J. Bolsakov Az orosz irodalom a XX-XXI. század fordulóján: új prioritások című tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a századforduló kiindulópont a modern irodalmi folyamatok megértéséhez. Ennek a folyamatnak a részeként tekint Poljakovra is, akinek első regényei a gorbacsovi peresztrojka előfutáraiként is olvashatóak. Poljakov népszerűségének az lehet az oka, hogy különböző rétegeket képes megszólítani. „Jurij Poljakov szövegei két különböző szinten valósulnak meg. Először is mindenki számára könnyen hozzáférhetőek és változatosak: fordulatos események, nagyon »elszállt« történet, kaland-pikareszk, szerelmi ügyek stb. stb. De van egy másik réteg is, amely gyakran túlmutat az elsőn, egészen az »ellenérzésig« (A. Vigotszkij). Aztán a látszólag »alacsony«, közönséges, hétköznapi magasra emelkedik” (Bolsakov).

A Gödölye cselekménye valóban frappáns és fordulatos, a Bolsakov által megkülönböztetett rétegek közül az első a kommersz irodalommal rokonítható. A második rétege a realista valóságábrázolást ironikus hangvételével és szinte abszurdba átforduló cselekménysorával szatírába írja át. Ez az a réteg, amihez eljutva az olvasó szembesülhet a mögöttes valósággal. Ne főzzük tovább a gödölyét az anyja tejében, nézzük meg, miről is van szó!

A regény tulajdonképpen kórkép, benne természetellenes társadalmi és kulturális viszonyokkal, logikátlan és ezért követhetetlen folyamatokkal. „Amilyen a textus, olyan a kontextus”, vagy fordítsuk meg: amilyen a kontextus, olyan a textus. Így válik valóvá a valószerűtlen, a regény története. Az elbeszélő fogadást köt, hogy az első jöttmentből nemzetközi hírű írót farag anélkül, hogy az egy vak hangot is írna: „Tehetségtelen életemben először nem a papírt fogom piszkítani, nem élettelen hősök kiötlője leszek, hanem mindenható, aki élő embereket alkot! Hát ez lesz az én »opuskám«.” Poljakov, ahogyan elbeszélőjével is mondatja, az élet idiotizmusával kíván szembeszegülni, a sztárcsinálással, az irodalomgyár csalásaival, a társadalmi folyamatok logikátlanságaival. Azokat a háttérfolyamatokat világítja meg, amelyek nem csak a regény idejében, hanem napjainkban is működnek. Odáig fokozza a történetet, hogy Akasin Vityok nem létező, a Kehelybe című vaskos regényét a peresztrojka elindító okaként jelöli meg.

A Gödölye tejben tág értelemben az egész társadalom kritikája, szűkebb értelemben az értelmiségé. A peresztrojka első hónapjait élő Oroszország közhangulatát így jellemzi fél mondatban: „szóból volt elég…” – a rendszerellenes, házi videószalonba járó KGB-ügynök; vagy a szocializmus és a kapitalizmus összehasonlítása1 ugyanannak a helyzetképnek az apró elemei. A kultúra fontos szeleteként az irodalmi élet mindennapjai is terítékre kerülnek. A Vityok-projekten és az irodalommal folytatott prostitúció leleplezésén kívül fontos az is, hogy milyen alternatív lehetőség merül fel az alkotó ember számára. Kozstozsogov, aki a moszkvai irodalmi élettől félrevonultan él, mellékszereplőként jelenik meg. Szimbolikus mozzanata a történetnek, hogy ő az, aki a főszereplőt első alkalommal bevezeti az Írók Házába. A történet szereplői közül ő egyedül hűséges az irodalomhoz: „– Mert jobb a tehetséget elásni – mondja –, semmint rosszul sáfárkodni vele. Minden hamis szó – egy másik ember szívébe juttatott golyó. Ha erre egy író ráébred, van úgy, hogy fog egy fegyvert és golyót ereszt a szívébe…” Kosztozsogov, az ellenpólus, aki nem vesz részt semmilyen játékban, aki többszöri hívásra sem tér vissza Moszkvába, gyerekeket tanítva tölti élete napjait. Sorsa azt mutatja, hogy ő maga azok közé az írók közé tartozik, aki inkább véget vet saját életének, mintsem becsapja magát és olvasóit.

Poljakov regényének elbeszélője költő, aki életének nagy művét készül megírni, vagy megalkotni, ez az ő „opuskája”, az egy, ami mindent visz. Az elbeszélő saját történetét meséli el, miközben reflexíven viszonyul az írás folyamatához, saját elbeszélésének módjához, önmagához mint íróhoz, ugyanakkor majdani olvasóját is megszólítja időnként. Az elbeszélésnek ez a reflexivitása az olvasót is egyfajta kritikai gondolkodásra ösztönzi, arra, hogy vizsgálja felül, milyen olvasói pozíciót foglal el. Figyelmezteti olvasóját például, hogy története során számítania kell kitérőkre: „És itt megint kell tennem egy kis kitérőt. (Egyébként lesz még elég sok, úgyhogy ha az olvasó jobban kedveli az egyenes vonalú cselekményt, akár máris leteheti a könyvet)”. Részben magának, részben olvasójának írja: „bele kell bonyolódni az idősíkokba, ahogyan egy ismeretlen nő fehérneműjébe”. Ahogyan a regényvégi fiktív kiadói felhívásból – „Megvan a kézirat!” – kiderül, a kiadó kézirat formájában talál rá a regényre. Így már érthetőek azok az elbeszélői megjegyzések („Megjegyezni”, „Nem annyira jó” stb.), amelyekről olvasás közben nem derül ki egyértelműen, hogy kinek is szánja az elbeszélő.

Vityoknak, a „zseni írónak” a megteremtése egyszersmind az irodalomgyártás gépezetének a modellje: „Amint mondani szokás, ruha teszi az embert… Aztán természetesen az első találkozást követően sem az esze alapján ítélik meg, hanem ebben a kificamodott világban az alapján, ami az észt helyettesíti, vagyis a szavai alapján”. Ezért születik meg a Kezdő géniusz minimális aranyköpéskészlete, ami tizenkét kifejezést tartalmaz, ami pedig éppen elég ahhoz, hogy Viktor Akasin író lassan életre keljen. Ez a frappáns és nyelvnyújtogató történet önmagában azonban nem állná meg a helyét. Kell hozzá az a finoman árnyalt irónia, önirónia, amire a mottóban idézett Bulgakov is utal, s amely a mindenkori jelent a maga kuszaságában ábrázolja: „…amikor a jelenkort ábrázolom, nem tudok abban a magasztos állapotban lenni, amilyenre egy nagy és harmonikus munkához van szükség. A jelen túlságosan élő, túlságosan mozgalmas, túlságosan felingerel; az író tolla érzéketlenül szatírára tér át…” Az, hogy mottóként egy Gogol-idézetet választ, amiben viszont Gogol Bulgakovot idézi, egy irodalmi hagyományhoz való tartozását is kinyilvánít, illetve ezzel együtt perspektívát nyújt az olvasónak ahhoz, hogy hogyan is férhet hozzá a regény fikciójához, nyers humorához, a felforgatott világoz, amit a regény leír. Poljakov a mai írói felelősségvállalást, illetve felelősségtelenséget helyezi regénye központjába. Osztovits Ágnes Poljakovval készített beszélgetésében arról kérdezte a szerzőt, hogyan reagáltak az írok, akik magukra ismertek a regénybeli, „kegyetlenül kemény” portrékban. A válasz nem csak Poljakov regényvilágnak szatirikusságához juttat közelebb – s ezen keresztül a Bulgakovhoz fűződő kapcsolathoz –, hanem a kortárs orosz irodalom változatos viszonyaihoz is: „– Hála Isten, az írók hiú emberek, akik egy-egy visszataszító figurában nem szeretnek magukra ismerni. Szent meggyőződésük, hogy nem róluk szól a történet. A regényben az orosz irodalom nagymamájaként emlegetett költőnő, akit intim kapcsolatok fűztek a párt legfelső vezetéséhez, csak nevetett, amikor elolvasta a regényt. Viktor Jerofejev, az Orosz széplány írója azonban nemcsak megsértődött, hanem minden lehetséges hazai és külföldi fórumon tiltakozott is.”2

A regény játékosságát, nyelvi humorán és történetszövésén kívül, jól jellemzi a számára létrehozott műfajmegjelölés is: epigrammaregény. Az epigrammaregény mint műfaj terjedelmét tekintve regény (nagyepika), de meglepetésszerű fordulatai, csattanós vége és humora révén az epigramma jellemzőit is magán viseli. Úgy lehetne megfogalmazni, hogy olyan regényről van szó, amely a természetét tekintve az epigrammára ütött: „Az epigramma olyan féligazság, mely úgy van megfogalmazva, hogy bosszantsa azt, aki a másik felét hiszi” (Sailer Matthew). Epigrammaregénynek az szerző nevezi el, aki a regény fikciója szerint pusztán rátalál a könyv kéziratára (Vityok íróvá válásának történetét). A kéziratot – ezzel a műfaji behatárolással – szándéka szerint felmenti a gúnyirat vádja alól, és a Bulgakov-idézetre reflektálva legitimitást szerez irodalmi értékének.

A Gödölye tejben cím fokozatosan nyer értelmet: elsősorban a „Ne főzz gödölyét az anyja tejében!” mózesi tiltás újraértelmezéseként. Ez a tiltás a zsidó hagyományban gyökerezik, de más korai kultúrákra is jellemzőek voltak a különböző ételek fogyasztására vonatozó megszorítások. A tiltás nem pusztán a gödölyének az anyja tejében való megfőzésre vonatkozik, hanem bármilyen húsfélének tejtermékkel való együtt főzésére, vagy együtt fogyasztására. A szereplők szájából többször elhangzó frázis kezdetben teljesen értelmetlen. A Vityok részére összeállított Kezdő géniusz minimális aranyköpéskészletének egyik elemeként megjelenő mondás ugyanúgy mögöttes jelentés nélkül álló jelölő, mint ahogyan a Vityok szájába adott többi szó és kifejezés is az. A jelentést nem a beszélő – Vityok –, hanem a hallgatók, a regényben szereplő irodalmárok, kritikusok tulajdonítják a kifejezésnek annak megfelelően, hogy mit is szeretnének hallani. Nem Vityok az, aki a regény összefüggéseiben értelmezhetővé teszi a mondatot, hanem Ljubcsenko: „Papírra írni az irodalmi művet éppen úgy tilos, ugyanolyan tabu, mint az ókoriaknál az ételek keverése, mint a gödölye tejben főzése.”

 Jakab Villő Hanga

1 („A szocializmus, miközben egész halom akadályt támasztott és korlátot állított az inni vágyó ember elé, mégiscsak imitálta, még ha nem is ügyesen, az élet célját, vagyis az élet értelmét. A kapitalizmus viszont, a maga égetett szeszektől roskadozó kirakataival, magunkra hagyott bennünket a lét jeges ontológiai értelmetlenségével.”

2 Osztovits Ágnes: Mi jön a posztmodern után? (http://mno.hu/konyv_template/mi-jon-a-posztmodern-utan-1038751)

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Mai multe articole de