Martin Amis: Denton halála

De . Categorii: Fordítások, Literatură, Magyar oldalak, Proză, Prozatori Britanici, Szépirodalom

Etichete: , , , , ,

Martin Amis: Denton halála

Publicat în March 19, 2012 , o comentarii

Denton egyszerre csak rájött, hogy hárman lesznek, az est leszállta után jönnek, a vezetőjüknek saját kulcsa lesz, és, hogy nyugodtak lesznek és megfontoltak, magabiztosak, hiszen  annyi idejük volt, amennyi kellett, hogy megtegyék, amit meg kell tenni. Tudta, hogy udvariasak lesznek, előzékenyek, tiszteletteljesek – bármilyen állapotban találnák őt, amikor megérkeznek – és, hogy megengedik, hogy kényelembe helyezze magát; talán egy utolsó cigarettával is megkínálják. Sohasem kételkedett igazán abban, hogy mindhármukat egyszerre megkedveli és csodálja majd, és azt fogja kívánni, bárcsak a barátjuk lehetett volna. Tudta, hogy egy gépet használnak. Mintha egy belső ötlet által buzdítva, Denton gyakran és megrendülten gondolt a pillanatra, amikor a vezető beleegyezik, hogy megfogja a kezét, amikor a gép elkezd működni. Tudta, hogy már odakint vannak valahol, emberekkel találkoznak, telefonbeszélgetéseket bonyolítanak le; és tudta, hogy nagyon sokba kerülnek.

Eleinte élénken, sőt már-már önhitten érdeklődött aziránt, hogy ki bérelte fel a férfiakat és a gépjüket. Ki törődne azzal, hogy ezt tegye vele? Ott volt a bátyja, egy kimerült, hatalmas ember, akit Denton soha nem kedvelt vagy utált, nem érezte magát közel hozzá, sem fenyegetve általa semmiféle módon – nemrég veszekedtek halott anyjuk öröksége miatt, és Dentonnak valóban sikerült megszerezni egy pár értéktelen holmit az öccse rovására; de ez is csak egy érv volt amellett, hogy a bátyja nem engedheti meg magának, hogy ezt tegye vele. Volt egy férfi a hivatalban, akinek az életét Denton valószínűleg tönkretette: kényszerítette a barátját, hogy társa legyen egy szokásos irodai lopásban, majd elmodott mindent a feletteseinek, azt állítva, hogy csupáncsak azért kétszínűsködött, hogy próbára tegye a kollégáját (akit a cég nemcsak hogy elbocsájtott, de – Denton kisebb ijedtségére, sikeresen vádat emeltek ellene csalás ügyében); de valakiben, akinek az életét ilyen könnyen tönkretehetted, nincs elég határozottság ahhoz, hogy ezt tegye vele. És ott volt még pár nő az élete peremén, nők, akikkel rosszul bánt, amennyire csak mert, és akik, úgy tűnt, mind kedvüket lelik a csalódásaiban, élvezik a szomorúságait, nevetnek a veszteségein: hallotta, hogy egyikük nemsokára férjhez megy valakihez, aki nagyon gazdag, vagy legalábbis elég gazdag ahhoz, hogy felbérelje a három férfit; de ezt a nőt sose érdekelte Denton annyira, hogy ezt akarja tenni vele.

Azonban pár nap alatt a kérdés, hogy ki bérelte fel őket, hirtelen megszűnt foglalkoztatni Dentont. Nem tudott erős szempontokat felsorakoztatni a témával kapcsolatban; amúgy is minden el volt már rendezve. Lassan járkált félig átalakított garzonlakásának két szobájában, lecsendesedve, kedvetlenül, elméje üres, mint a poros ablaküveg és a rikító, képek nélküli falak. Semmi sem untatta már. Egész nap csendesen sétálgatott körbe a lakásban, amiért  nem fizetett (úgy tűnt, senki sem várt érte komolyan fizetséget), csak hetente kétszer-háromszor járt be a hivatalba, aztán már egyáltalán nem (és ez ott senkit sem zavart, tapintatosak és távoliak voltak, mint megértő rokonok), és nem gondolkozott azon, hogy ki bérelhette fel a három férfit és a gépjüket. Volt valamennyi pénze, éppen elég tejre és bizonyos alapvető élelmiszerekre. Fiatal korában Denton anorexiás volt, mert utálta a gondolatot, hogy egyszer öreg lesz és nagydarab. Most a gyomra újra felfedezte ezt az érett, érzelmes feszültséget, és általában hevesen hányt miután szilárd táplálékot fogyasztott.

Ült egész nap az üres nappaliban, a gyermekkorára emlékezve. Úgy tűnt, hogy egész életében botladozva távolodott el a boldogságtól, botladozva közeledve a későbbi évek bizonytalansága és csalódottsága felé, s közben fokozatosan, mint valami pedáns egyetértés eredményképpen, az emberek nem kedvelték többé, és ő sem kedvelte többé az embereket. Mi történt velem? – tűnődött Denton. Néha hat vagy hétéves önmagának képét látta, amint szalad az iskolabusz felé, oldalán iskolatáska, arca friss és nyugodt – aztán hirtelen előredőlt, és rekedten belezokogott a tenyerébe, egy idő után felállt, esetleg készített egy teát, és kibámult a téren zajló bonyolult eseményekre, részegnek és bölcsnek érezve magát. Denton magában köszönetet mondott annak, aki felbérelte a három férfit; korábban soha nem érezte ennyire, hogy él.

Mégis később az elméje behódolt a férfiak érkeztének és a gépjüknek, gyermekkora eltűnt az életének többi darabkájával együtt. Mintha nem is önmaga lenne, Denton „racionalizálta” élelmiszerkészletét, beszerezve egy csomó tejport és babaételt, hogy, többé soha ne kelljen elhagynia a lakást. Egy kamasz mosolytalan makacsságával Denton eldöntötte, hogy többé nem mossa ki a ruháit, és többé nem mossa meg a testét. Minden reggel az ablaküvegből vont ki frissességet; a száraz, böfögő fűtőtesteket egész nap és egész éjjel működni hagyta; szobái gőzösek és hatástalanok lettek, mint elhagyott üvegházak a nyári viharban. Egyszer, egy hirtelen sugallatra Denton erőszakos mozdulattal kitárta a nappali beragadt ablakát. A kint utálatosan bizsergett, mintha a levegő tele lenne acéllal. Becsukta az ablakot, és visszatért a kályha melletti székéhez, ahol kifejezéstelen arccal ült, amíg el nem érkezett az idő a lefekvéshez.

Éjszaka ujjongó és zaklató álmok pezsdítették fel és gyötörték. Skarlát tengerparton zokogott, ahol a hullámok addig emelkedtek előtte, amíg eltakarták a napot. Városokat látott szétporladni, hegyeket elillanni, kontinenseket szétrepedni. Egy haldokló világot kormányzott, bele az űr barátságos melegébe. Bolygókat tartott a kezében. Záródó árkádsorokon tántorgott végig, miközben ismerős kámzsás alakok követték sötét ajtónyílásokból. Ragadozó fűrészfogaikkal repülőkislányok lendültek feléje a légben hihetetlen, kavargó sebességgel. Váratlanul találkozott bajban lévő fiatalabb önmagával, élelmet hozott neki, de egy sas ellopta. Gyakran ébredt az ágyban keresztben elnyúlva és a kimerült könnyektől nedves arccal.

Vajon mikor jönnek? Milyen lehet a gépjük? A régóta különvált kedves szelíd reménytelenségével gondolt a három férfi érkezésére: a kopogás az ajtón, a békés és biztató mosolyok, az ágy, egy cigaretta kérése, a vezető kézfogásra nyújtot keze, a gép. Denton úgy képzelte el a pillanatot, mint egy fájdalommentes hangulatváltozást, egy egyszerű átlépés egyik állapotból a másikba, mint például felébredni vagy elaludni vagy hirtelen ráeszmélni valamire. Mindenekfelett annak a csillapító kézszorításnak a gondolata tetszett neki, amelyre akkor kerül sor, amikor a gép elkezd működni, egy létrafok, egy utolsó kézfogás, ahogy az élet kicsordogál belőle, és elkezdőik a halál.

Vajon milyen lesz a halála? Denton elméje jelképekről szóló könyveket, bestiáriumokat látott. Semmi, és egy lila moraj. Csalás. Egy elhagyatott játszótér. Bántó álmok. Bukás. Az érzés, hogy az emberek meg akarnak szabadulni tőled. A halál folyamata végtelen ismétlődésben. Vajon, milyen lesz a halál? – kérdezte, és tudta egyszerre, váratlan bizonyossággal, hogy pontosan olyan lesz, mint az élete: eltérő a formájában, lehet, de semmi új, az elviselhetőknek ugyanaz az egyensúlya, ugyanaz.

Később azon az éjjelen Denton kinyitotta a szemét, és ott voltak. Ketten a hálószoba hátulról megvilágított ajtónyílásában álltak, vállukra súlyosan nehezedett a feladat, amit teljesíteni jöttek. Mögülük, a másik szobából hallotta, hogy a harmadik férfi előkészíti a gépet; árnyékok töltötték meg a sárga plafont. Denton gyorsan felült, félig-meddig megpróbálta megigazítani a haját és a ruháját. − Önök azok? – kérdezte.

− Igen − mondta a vezető. Ismét itt vagyunk. Körülnézett. És micsoda mocskos fiú vagy! Ó, ne mondja azt − kérte Denton, ne most! Szégyen és önsajnálat rohanta meg, látta magát, ahogy ők látták, vén csavargó egy mocskos szobában, a haláltól félve. Ahogy közelebb jöttek, visszasüllyedt a könnyekbe – ez tűnt védtelensége egyedüli kifejezésmódjának. Mindjárt megvan − mondta egyikük édesen az ajtón keresztül. Aztán mindhárman ott voltak. Kirángatták az ágyból, és a nappaliba taszították. Elkezdték bőrszíjakkal hozzákötözni egy egyenes székhez, mindvégig úgy bánva vele, mint a katonai orvosok azokkal a betegekkel, akikről tudják, nehéz őket kezelni. Minden nagyon gyorsan történt. Egy cigarettát szabad? − kérte Denton. Tudja, nem áll rendelkezésünkre az egész éjszaka −  suttogta a vezető. Tudja ön ezt.

A gép készen állt. Fekete doboz volt egy piros lámpával és két krómkapcsolóval; távoli morajt hallatott; a közelebbi oldalából csillogó, hússzínű cső jött, a végén valami apró rózsaszín gázálarchoz vagy egy boxoló fogvédőjéhez hasonlított. Nyissa ki tágra − mondta a vezető. Denton gyengén vergődött. Befogták az orrát. Holnap már a múlté lesz − mondta a vezető. Csak pár perc… és vége. Szétválasztotta Denton összeszorított ajkait az ujjával. A puha szájrész becsúszott az alsó fogai felett – élőnek tűnt, a húsos felületeket ismerve kereste meg a helyét. Egy mélyre ható, émelyítő, a belsejét kifordító szivattyúzás kezdett erősödni a mellkasában, mintha minden egyes molekula átrendeződne gyors és összehangolt mozgás szerint. A kéz! Denton megmerevedett. Reménytelen dühvel küzdött a vezető figyelméért, kidüllesztve a szemét és vékonyka véghangokat préselve ki a torka legmélyéből. Ahogy a nyomás rettenetesen sűrűsödött a mellkasában, vadul mozgatta a csuklóját, erősen nekifeszülve a bőrszíjaknak. Valami csiklandozta a szívét vastag, erős ujjakkal. Sötét vízben viaskodott az eszméletlenséggel. Egyedül haldoklott. Rendben van − mondta az egyik, ahogy a teste ellazult − készen van. Denton kinyitotta a szemét, utoljára. A vezető közelről bámult az arcába. Dentonnak elfogyott az ereje; szomorúan ráncolta a homlokát. A vezető szinte azonnal megértette; mint egy ideges gyermek apja, elmosolyodott: − Jaj, persze −  mondta. Denton most mindig akar egy kezet. Denton hallotta a második kapcsolót, és érezte, ahogy egy hosszú kötelet kihúznak belőle a száján keresztül.

A vezető keményen fogta a kezét, amint az élet folyt ki, és Denton halála elkezdődött.

Denton egyszerre csak rájött, hogy hárman lesznek, az est leszállta után jönnek, a vezetőjüknek saját kulcsa lesz, és, hogy nyugodtak lesznek és megfontoltak, magabiztosak, hiszen  annyi idejük volt, amennyi kellett, hogy megtegyék, amit meg kell tenni. Eleinte élénken, sőt már-már önhitten érdeklődött aziránt, hogy ki bérelte fel a férfiakat és a gépjüket. Azonban pár nap alatt a kérdés, hogy ki bérelte fel őket, hirtelen megszűnt foglalkoztatni Dentont. Ült egész nap az üres nappaliban, a gyermekkorára emlékezve. Mégis később az elméje behódolt a férfiak érkeztének és a gépjüknek, gyermekkora eltűnt az életének többi darabkájával együtt. Éjszaka ujjongó és zaklató álmok pezsdítették fel és gyötörték. Vajon mikor jönnek? Vajon milyen lesz a halála? Később azon az éjjelen Denton kinyitotta a szemét, és ott voltak. − Igen − mondta a vezető. Ismét itt vagyunk. A gép készen állt. A vezető keményen fogta a kezét, amint az élet folyt ki, és Denton halála elkezdődött.

 

ford. Dimény Hajnalka

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Mai multe articole de