archÍV | Magyar oldalak

Rilke, a látványtervező (olvasónapló)

Serestély Zalán2 aprilie 2012

Beletelt kis időbe, míg rájöttem, hogy Rilke rövidprózáiban nem a narratív szálat, hanem a felvillanó képek egymáshoz való viszonyát érdemes nyomon követni. Nyilván a történet valamelyest konzekvens narratívaként is olvasható, fontosabb ennél ugyanakkor bizonyos textusok látványelemként való egymásra olvasása, annak nyomon követése, ahogyan átvibrálnak egymásba a vizuálisan nagyon szépen kivitelezett képek, mind látványként, mind pedig zenei ritmusként. Egyetlen szöveget választottam ki, mely Rónay György zseniális fordítása nyomán vált olvashatóvá számomra, címe: Rilke Kristóf kornétás szerelmének és halálának legendája. Azt kell javasolnom, ha valaki kimondottan a történetre lenne kíváncsi, olvassa el, mert epikusan előadni képtelenség. Keretként azonban az alábbi jelenetről annyi elmondható, hogy valamiféle tivornya látleletei, egy kastélyhoz érkező sereg ül pazar vacsorát, majd szobára vonulnak a nőkkel, az éjszakát pedig egy katonai rajtaütés töri meg:

„Az előcsarnokban, egy székre vetve, a langenaui dolmánya, vállszíja, köpenye. Kesztyűje odalenn hever a padlón. Nekitámasztva az ablakkeresztnek, zászlója mereven áll. Fekete, karcsú. Odakünn a vihar vágtat az égen, darabokra szabdalja az éjt: fehérre, feketére. Mint hosszú villám, villan a hold el, s nyugtalanul árnyat vet, bár meg sem rezzen, a zászló. Álmodik.”¹

„Izzó folyosókon lihegve vágtat, ajtókon át, melyek lángban állnak, lépcsőkön, melyeken testébe láng kap, s kirohan az égő házból. Karjában, mint egy ájult fehér nő, ott van, ott van a zászló. Lóra lel odalenn; s mint sikoly csap égig: Előre! Előre! Már elhagyta övéit, és eszmél kezében zászlaja, látni, és sose volt még ilyen királyi; ott leng büszkén, messze előre, s ők ráismernek a sisaktalan hősre, és fölismerik a zászlót…”²

„A langenaui ott van, bent az ellenség sűrűjében, egyetlen-egyedül. Körötte néptelen kört tágított a félelem, s ő bátran áll középütt, lassan hamvadó zászlaja alatt. Körülnéz, lassan, szinte tűnődve. Amit lát: sűrű tarkaság, idegenség. Kertek – gondolja s mosolyog. Ám ekkor érzi: mohó szemek őrzik, és rájuk ismer és tudja: pogány eb ez itt mind – s közéjük rúgtat. De most, hogy összecsap utána a hullám: kert virul ismét, s a tizenhat szablya, fejére lecsapva: megannyi sugár ragyog – ünnep! Szökőkútcsobogás kacagása.”³

A három szöveghelyet megpróbáltam abban a sorrendben és úgy tagolni, ahogy a szöveg eredeti képe kívánja. Azt hiszem, talán már ennyiből is látni, hogy valamiféle eposzi konstrukcióról van szó, valószínűleg mindannyian érezzük az egyébként lapszéltől lapszélig írt szöveg időmértékes lüktetését.

E fragmentáltság, a szcenaritás ugyanakkor egyéb célok szolgálatába is szegődhet. Ugyanis mindhárom szcéna egy-egy igen másfajta látványregisztert hoz létre. Ez akkor látszik talán a legjobban, ha valamely megjelenő elem kontextusaiként értelmezzük őket. Érdekes például arra figyelni, hogyan hozzák működésbe egyenként a zászló képét. Az első idézetben nyilván egyfajta erotikus regiszterbe játszik bele, melyben ilyetén fallikus szimbólummá válik. Mint erotikus környezetben megjelenő képelem referenciát képez maga mögé, az emberi testet, egy biológiai, anyagi valóságot.

Talán a második passzus a legproblémásabb. Az ugyanis szimultán módon két regiszterben mozog. Egy heroikus látványregiszterben, melynek koordinátáit a ló, a csatakiáltások, a „királyi” jelző – tehát a háborújelenet kellékei jelölik ki, s melyben a zászló egy eszme, a bajtársi összetartozás képi kivetülése. Ugyanakkor valamelyest átszüremlik e kontextusba a korábbi látvány, az erotikus képélmény, és kölcsönhatásba jönnek valójában nagyon eltérő képelemek, ami – talán mondanom sem kell – kikezdi a helyzet heroizmusát, lépésről lépésre lebontja azt. Az ügyben, hogy úgy mondjam, Rilke is sáros, elég a következő sorra figyelni, onnan bízzuk magunk nyugodtan a fantáziánkra: „Karjában, mint egy ájult fehér nő, ott van, ott van a zászló.”

A harmadik látványregiszter bizonyos értelemben ez előbbi megfordítása: amint a lándzsák belemélyednek az ugrató kornétásba, egy pillanatra ő maga válik zászlóvá – mindenestül: lovastól, a saját testével. A pillanat képszerű, rájátszik – egyébként nagyon okosan, mert nem egyértelműen – a szökőkút kínálkozó látványa is, mely úgy lövelli magasba a vízsugarat, hogy mi folytonosnak és állandónak látjuk azt – akár egy zászlórudat. A zászló képe elemeire bomlik.

E harmadik regiszter nagy invenciója ugyanakkor a szerkezet már korábban említett kifordítása. Olyan elvont képeket sorakoztat fel, mint az ünnep, a gyávaság, a pogányság, a ragyogás, miközben a zászló képe referenciát cserél: egy szablyákkal felnyalábolt testet látunk a magasba emelkedni.

Az a benyomásom, hogy Rilke igen rafinált látványtervekkel vezeti figyelmünk, ilyetén újraolvasva prózáit, talán minden korábbinál intenzívebb olvasásélményhez juthatunk.

Serestély Zalán