A gyász receptje

De . Categorii: Kritikák, Magyar oldalak

Etichete: , ,

Publicat în February 10, 2015 , o comentarii

levels-of-life

Julian Barnes: Levels of Life

Samuel Johnson a The Proper Means of Regulating Sorrow című esszéjében úgy vélekedik, hogy minden gyász egyforma típusú érzelmi útvonalat rajzol meg. Majdnem receptszerűen írja le, hogy mi történik az emberrel a folyamat során, sőt kiterjeszti gondolatmenetét bármilyen családtag, barát és egyéb ismerős halálára. Julian Barnes felteszi a kérdést: ez tényleg így van? Hiszen ő nem tudott egy év alatt megszabadulni a mélységes fájdalomtól, amit felesége, Pat Kavanagh elvesztése után érzett, pedig elvileg ennyi idő több mint elég lenne a továbblépésre.

A gyászra nem lehet felkészülni – állítja Julian Barnes a 2013-ban megjelent Levels of Life című kötetében. Akármikor férkőzik bele valaki életébe, egyszerűen nem lehet egy taktika alapján kezelni. Olyan érzéseket vált ki az emberből, amelyek nem magyarázhatók, nem követnek logikát, és olykor nem is a halott gyászához kapcsolódnak, hanem az ezt övező új szituációk kezeléséhez (pl. magány, emlékek, felejtés, a baráti kör megváltozása stb.).

Barnes nem első alkalommal próbálja megragadni és megérteni a halál köré épülő érzéseit a Levels of Life című művében, ezt több esszében, regényben és önéletrajzi írásban is megtette már. Feleségét 2008 októberében vesztette el, ezt megelőző önéletrajzi regénye (Nothing to be Frightened Of) a saját halála elfogadását és az erre való készülés folyamatát foglalja össze. Továbbá a 2012-ben megjelent Through the Window című esszékötet Regulating Sorrow című esszéje a gyásszal való megküzdés gondolatáról elmélkedik. Ez a mű tekinthető a Levels of Life elő-esszéjének, mivel Barnes két írónő gyásszal való küzdelmét figyeli meg: Joan Didion és Joyce Carol Oates férjeik elvesztése után írt beszámolóit követi nyomon, szembeállítva ezeket a pszichológia és filozófia által javasolt „túlélési stratégiákkal”.

You put two things that have not been put together before. And the world is changed. People may not notice at the time, but that doesn’t matter. The world has been changed nonetheless – ezzel a gondolattal indít a könyv, amely három részből áll. Az első rész az „aerostatikus fotográfiáról” illetve egy Nadar nevű francia fényképészről ír, akinek a hagyatéka nem annyira ismert és nem is annyira fontos, mint más fotográfusoké, de ennek ellenére ő volt az első, aki felülről fotózta le a felhőket és az embereket, azt, ahogyan élnek.

A könyv következő része Frederick Burnaby angol katona rajongását tárgyalja a hőlégballon repülés sportjáért, illetve Sarah Bernhardt francia színésznőért, akit repülni visz egy narancssárga léggömbben. A katona menthetetlenül beleszeret a színésznőbe, képzeletében úgy hasítanak az esküvő és a közös élet felé, mint ahogyan a léggömb hasít át a felhőkön, egyre fennebb a magasba. A románc ábrándját viszont az egyszerű valóság szakítja meg: Sarah Bernhardt nem akar hallani a házasságról, számára ez elsősorban bilincset jelent. Költőien, de ellentmondást nem tűrően utasítja vissza Burnaby-t, aki úgy érzi, mintha lezuhant volna a hőlégballon, amely eddig emelte őket a magasba.

Bár a Barnes által választott szereplők létező emberek voltak, a narrátor tudatja velünk, hogy nem követi szorosan a múlt szálait, hanem ő alakítja a cselekményt, elhintve a szövegben néhány erre utaló jelet (pl. mondjuk, hogy találkoztak stb.), ezzel hatalmat nyerve az érzelmeik, kifejezésmódjuk és viselkedésük felett. Részletesen kifejti, hogy miként fogadta Burnaby a visszautasítást: And he was not angry. But, before the pain set in, he had the time to be rueful. He had laid everything out, the best of himself, and it had not been enough. He had considered himself a bohemian, but she had proved too bohemian for him. And he had failed to understand her explanation of herself. The pain was to last several years.

Az olvasó még természetesen nem sejti, csupán ezek az árnyalt leírások utalnak arra, hogy mire számíthatnak a következő fejezetben, amely felülírja az eddig Barnes esszéitől megszokott könnyed, mesélős beszámolókkal kapcsolatos elvárásainkat, mely beszámolók egyébként általában egy-egy francia művészről vagy közszereplőről szólnak.

A kötet harmadik része lazán, sőt az előző történeteket tekintve egyáltalán nem kapcsolódik az elvárt tematikához vagy hangnemhez. Amint említettem, Barnes stílusa és hangneme könnyed, ritkán személyes, és ha személyes tapasztalatot is dolgozna fel, azt egyfajta távolságtartó szemlélődő szerepből teszi, ami nem vált ki erős érzelmi választ. A különbség most sem a hangnem gyökeres megváltoztatásában látszik meg, sokkal inkább a metaforikus nyelv és az egyszerű, a szó legelementárisabb kifejezőereje közti kontraszt az, ami ráébreszti az olvasót az érzelmek mélységére.

A harmadik rész a következő hasonlattal indít: You put together two people who have not been put together before. Sometimes it is like that first attempt to harness a hydrogen balloon to a fire balloon: do you prefer to crash and burn, or to burn and crash? But sometimes it works, and something new is made, and the world is changed. Then, at some point, sooner or later, for this reason or that, one of them is taken away. And what is taken away is greater than the sum of what was there. This may not be mathematically possible; but it is emotionally possible.

A szeretett személy elvesztésének topikja olyan könnyedén kerül elő, mint ahogy Barnes esszéire ez jellemző: egy egyszerű, de beszédes kép felvezeti a témát, de itt nincs logikus kibontás, nincs érvelés, és nincs iránya sem a szövegnek. Nincs továbbá megragadható struktúrája sem a fájdalomnak, amit összevet az élet más mozzanataival. Nincs perspektívája, mint amibe Nadar kapaszkodott, sőt, az érzelmeinek szintjei sincsenek, mint Burnaby-nak, hiszen még a zuhanást sem érzékeli. Ebben az állapotban csak a sötétség és az elveszettség van, amit a fájdalom övez.

Az olvasó minden pillanatát megéli a fájdalomnak, amit Barnes saját gyásza folyamatában felvázol; a nyelvezet egyszerű, konkrét és nyers megnyilatkozása követeli meg ezt a hatást, párosítva azzal az egyszerű ténnyel, hogy a narrátor jóformán semmilyen konkrétumot nem nevez meg az elvesztett kedvesről:

Though I remember, sharply, last things. The last book she read. The last play (and film, and concert, and opera, and art exhibition) that we went to together. The last wine she drank, the last clothes she bought. The last weekend away. The last bed we slept in that wasn’t ours. The last this, the last that. The last piece of my writing that made her laugh. The last words she wrote herself; the last time she signed her name. The last piece of music I played her when she came home. Her last complete sentence. Her last spoken word.

A mű ereje nem abban nyilvánul meg, hogy a narrátor gyászával azonosul az olvasó, korántsem erről van szó. Sokkal inkább azt rajzolja meg, hogy milyen is az ember, amikor megfosztják valakitől, akit szeret. Egyszerű tényeket állapít meg a narrátor, amelyek mindenkit érintenek: a halál banális dolog, mindenki életében bekövetkezik, és mégsem tudunk róla beszélni. Senki sincs rá felkészülve, amit bizonyít a Nothing to Be Frightened Of című kötet is – alig pár hónappal felesége halála előtt publikálta, de saját bevallása szerint semmi hasznát nem vette a gyásszal való tusakodásban.

Olyan dolgokkal kell számolni, amelyekre sohasem gondolt: a barátok, családtagok, akik igazából jót szeretnének tenni, klisé-tanácsokkal látják el, hiszen mindenkinek van valamiféle elképzelése a gyászról. Utazgasson, tartson háziállatot, költözzön el, adja el a felesége dolgait, kezdjen el randevúzni – csak úgy özönlenek a jobbnál jobb tanácsok, amelyek egytől-egyig mind visszás eredményt érnek el. A klisék nem tudják megnyugtatni, sőt inkább felzaklatják, kellemetlenül érzi magát miattuk. Észreveszi barátain, hogy feszengenek körülötte, van olyan, aki nem meri kimondani a jelenlétében a felesége nevét. Persze ennek az ellentéte is megtapasztalható: egy-egy buzgó barátja versenyt próbál emlékezni vele, mintha ez kellene, hogy enyhítsen a fájdalmon.

A harmadik rész érzelmileg lemélyebb pontját a narrátor vallomása képezi: komolyan fontolóra vette, hogy öngyilkos lesz, de számára ez sem jelent kiutat a szituációból. Barnes ateista szemléletű, így nem talál semmilyen garanciát arra a saját hitében, hogy ez bármilyen esélyt jelentene neki arra, hogy újra találkozhasson a szeretett személlyel. Megrémíti az a tudat, hogy a halála után még annyi sem lesz, amivel most rendelkezik: egyre halványuló emlékek és tárgyak, amelyekbe kapaszkodhat: I do not believe I shall ever see her again. Never see, hear, touch, embrace, listen to, laugh with; never again wait for her footstep, smile at the sound of an opening door, fit her body into mine, mine into hers. Nor do I believe we shall meet again in some dematerialised form. I believe dead is dead. De ez a gondolat kibővül azzal az élménnyel, amit nem tud hová tenni, mégis elfogad: This is what those who haven’t crossed the tropic of grief often fail to understand: the fact that someone is dead may mean they are not alive, but doesn’t mean that they do not exist.

Amíg él, addig megvan az esélye arra, hogy felidézze – a memória többé-kevésbé hibás mechanizmusával – az emlékeiben, sőt beszélni is tud hozzá, el tudja képzelni, hogy mit mondana, magával tudja vinni, ha elmegy. A saját halála annyira véglegesnek tűnik, hogy egyszerűen nem éri meg feláldozni az életet, ami a teljes és biztos vesztéssel jár.

A végső kérdést Barnes maga veti fel: mi számít nyerésnek a gyász terén? Az emlékezés vagy a felejtés? A választ maga sem találja, de a fent említettek közül talán egyiket sem választaná. Úgy véli, hogy a gyász végleges, nem lehet elhagyni vagy levetkőzni, nem is akarunk tőle elszakadni, hiszen a gyász az utolsó dolog, ami köt még ahhoz, akit annyira szerettünk.

Barnes mindössze ötven oldalban foglalja össze azokat a gondolatokat és érzelmeket, amelyek a gyászát övezik, de talán az lenne a legjobb, hogyha csupán ez az egy rész tenné ki a kötetet. A másik két szöveg próbálja megőrizni az író jól ismert könnyed humorát és ötletes következtetéseit, afféle támaszként, hogy az a narrátor sem veszett el. Mindennek ellenére a harmadik esszé majdnem teljesen törli és felülírja az előzőket az érzelem nyers megnyilvánulásával, amelyet mégis sikerül Barnesnak gondolati síkon tartani, egyszer sem engedve az ömlengésnek.

 (Jonathan Cape, London, 2013)

 

Máthé Nóra

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Mai multe articole de