A „vagányélet” normái

De . Categorii: Magyar oldalak, Olvasónapló

Etichete: , ,

Publicat în March 29, 2015 , o comentarii

pfred

Az alvilág szabályrendszere Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című regényében

 

A csavargók, a bűnözők világa a társadalmon kívül, pontosabban annak az általuk korlátként megélt normáin, törvényein kívül létezik. A törvény ellentéte alapértelmezés szerint a törvénytelenség, a szabályé a szabálytalanság, az irányítottságé az anarchia lenne. Rejtő Jenő regényvilága azonban nem ilyen ellentétek szerint működik. Több művében megfigyelhető, s a Piszkos Fred, a kapitány című regényében különösen, hogy az alvilág szerveződése egyértelműen ugyanolyan logikát követ, mint a „felvilág”, csak más előjellel, másabb – de nem teljesen ellentétes – töltettel. Felmerül a kérdés: miért van szükség szabályokra, normákra az alvilág vad, ösztöni, civilizáción kívüli vagány szférájában? A legkézenfekvőbb válasz erre a különös péhowardi paródia mechanizmusainak való alárendelés: a regény így tart tükröt a felvilág társadalmának visszásságai, azaz kétszínűsége, embertelensége, konvencióinak értelmetlensége elé. De vajon nem rejlik-e emögött valamilyen egyetemesebb emberi igény: az, hogy a kaotikus, átláthatatlan és egészében megismerhetetlen világban olyan szükségszerű konstruktumokat hozzunk létre, amelyek ugyanolyan mértékben képeznek viszonyítási pontot, mint amennyiben elhatárolnak, normát képeznek és szerepkörökbe kényszerítenek, elfedve a másikat, a normába bele nem illőt – csakhogy tulajdonképpen éppen ezekhez a normákhoz képest tud értelmeződni és jelentésessé válni az is, ami más.

Ha ugyanúgy szabályozott az alvilág működése, mint a felvilágé, miért találhatjuk olvasókként mégis vonzóbbnak azt az alternatívát, amelyet Rejtő regénye megrajzol? Hegedüs Géza szerint „[a]z a szűk látókörű és lapos erkölcsű világ, ahonnét Rejtő Jenő is származott, romantikusan borzongatót érzett a vagányság látszólagos szabadságában.” (Hegedüs Géza: P. Howard, akit Rejtő Jenőnek hívtak. In Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán (vál. és s.a.r. dr. Révai Gyula). ) Ez is benne lehet a befogadásban, de talán határozottabban körvonalazható egy, a szövegkorpuszban magában tetten érhető magyarázat. Úgy tűnik, hogy ez a szabad világ csak azért alkot szabályokat, hogy ezzel kimerevítse a „civilizáltak” normáinak értelmetlenségét, s ez a megállapítás a regényben is elhangzik (a herceg nézőpontjához közelítő narrátor részéről) akkor, amikor St. Antonio herceg megismerkedik az alvilág klubhelyiségével, és a táblák feliratait olvassa: „Az alvilág gúnyt űzött a társadalom szokásaiból, ahonnan kiközösítették őket.” (Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány. A regényből vett idézetek a továbbiakban is innen származnak.) Az érdekes azonban az, ahogyan ezek a gúnyolódásként induló szabályok elkezdenek ugyanolyan irányító szerepű normákként működni, mint a felvilágiak, és a csavargók meglepő makacssággal ragaszkodnak hozzájuk. (Veres András: A ponyva klasszikusa. In: A magyar irodalom történetei III. Bp., Gondolat, 2007. 385.)

Milyen elvek között léteznek Rejtő csavargói? A legtöbb elvnek megvan a maga felvilági párja, például az érvényesülés nagyon fontos princípiuma így ölt testet Fülig Jimmy kijelentésében: „Hát nem könnyű az érvényesülés. Összeköttetéseket kell keresni… Ajánlásokra hivatkozni…”, – ő ezt az alvilágra érti, de tulajdonképpen a világ bármilyen szférájára ráillik a megállapítás. A két világ közötti hasonlóságokat sokszor a szereplők maguk is szóvá teszik, párhuzamot vonnak az egyes jelenségek és magatartásformák között: „Nem szabad hozzá beszélni [a Nagy Bivalyhoz], csak akkor, ha ő megszólít valakit. Épp úgy viselkedik, mint ön, Mr. Irving.” A felvilág számít viszonyítási pontnak az önértelmezésekben is, például a következő hasonlatban a hasonlító egy olyan társadalmi beosztás/munkakör/funkció, amelyet inkább ismerhet bárki, s így a rá való hivatkozás teremti meg az értelmezési keretet (annak ellenére, hogy Fülig Jimmy, akitől ez elhangzik, nincs tisztában azzal, hogy mit is fed pontosan a fogalom): „Olyan tekintetem van Szingapúrban, mint egy magántitkárnak.” Míg azonban az alvilágban inkább számít az egyén maga a tulajdonságaival együtt, addig a felvilágban a funkció az elsődleges, ez határozza meg az ember mozgásterét – ezért tud működni a szerepcsere is, hisz Sir Egmontnak nem St. Antonióra, hanem egy királyi szerepben fellépőre van szüksége a számára kedvező törvény beiktatásának érdekében. A felvilág képviselői számára mindegy, hogy ez a személy milyen képességekkel rendelkezik, Fülig Jimmy azonban mindvégig tudatában van annak, hogy ő csak helyettesítő, és ez a látszat nem jogosítja fel arra, hogy beavatkozzék: „Én nem hoszok törvényt, amig nem vagyok személyesen itt. Mer most csak helyettem vagyok itt. Maj ha visszatér az igazi. Asz hoz.” Ha meg is teszi, akkor is csak egy szimbolikus, a saját kényelmét szolgáló törvényt iktat be.

Hegedüs szerint az alvilágban „nem érvényesek a fentebb élők erkölcsi normái” (Hegedüs, i.m.), és sokáig úgy tűnik, hogy ez valóban így van. Az íratlan, a „jóérzés”, az „erkölcs” körébe tartozó szabályok az alvilágban a bűnöző érdekeit védik („Nem zavarok senkit a gyilkolásban, mert én is megkívánom, hogy ilyenkor békén hagyjanak.”), pf_borito.inddde például a tisztesség olyan erény, amely a bűncselekmény elkövetése során is abszurd módon érvényesülni tud: Piszkos Fred, miután zsarolással megszerzi Fülig Jimmy fizetését a szállásmestertől, 176 dollárból visszafizet tizennyolc centet; vagy maga Fülig Jimmy is „becsületességről” tesz bizonyságot, amikor kijelenti, hogy „Én nem vagyok ajjas gyilkos! Én szemtől szembe esetlek odaszúrok, de nem hátulról.” Az alvilág erénye tehát az, hogy nem próbálja leplezni a bűnt, „előrángatott érvekkel megmagyarázni, humanisztikus mezbe burkolni.” (Sántha Attila: Fejenállva, srégen balra be. Rejtő Jenő világparódiája. Bárka 2003/5. 89. ) Ugyanakkor szintén kissé kiforgatva, de olyan morális hozzáállások is vannak itt, amelyek a felvilágiakkal egyeznek, például a pap által megszentelt kötelékek tiszteletben tartása: „Mi nem vagyunk tisztességes emberek, sok itt a tolvaj, a rabló és más szakmunkás, de az a véleményünk, akiket a pap összeadott, azok ne gyilkolják egymást!”

Az alvilág írott szabályai a dohányfüstös, italgőzös, egy kis verekedésre mindig számító klubhelyiségben találhatóak; ezek az írott szabályok a leginkább azok, amelyek a felvilág felhívótábláira rájátszva, a nyelvi humor lehetőségeit maximálisan kihasználva a civilizált társadalom kifigurázását, normáinak kifordítását tükrözik. Míg „fent” ezek a szabályok a közvédelmet, az eligazodást, a problémák elkerülését szolgálják, addig itt az a lényeg, hogy a bűnözés működőképes maradjon minden körülmények között, és hogy a résztvevők mindegyike tudjon erről a lehetőségről. Ezt sugallja például a következő felhívás is: „Figyelem!! A klub helyiségébe lőfegyvert, ólmosbotot, kést, boxert vagy bármilyen gyilkolásra alkalmas szerszámot behozni ajánlatos!! Fegyver nélkül belépni tilos és életveszélyes!!” Amúgy épp a nyilvánvaló válik itt humorossá, hiszen ennek kiírására nem is lenne szükség, a csavargók, rablók amúgy is maguknál hordanák a fegyvert, ha egy tábla erre nem kérné fel őket. Tehát lehet, hogy fordítva kellene szemlélni a dolgot: nem azért hordanak például fegyvert maguknál, mert ez a szabály, hanem azért lett ilyen szabály, mert ez a valóságos, mindennapi gyakorlatuk. A normák megképződése így nem felülről irányított, hanem mintegy belső törvényszerűségekből nő ki, s ennélfogva természetesebb folyamat, mint a felvilágban. Tulajdonképpen nagyon emlékeztet ez az anarchisták alulról felfele történő építkezésére, az „a ››szabadság szüli a rendet‹‹, nem pedig a rend teremti a szabadságot” jelmondatra. (Bozóki András–Sükösd Miklós: Az anarchizmus lényege. In: Anarchizmus (Modern ideológiák). Bp., Századvég Kiadó, 1991.) Egyéb tekintetben azonban nem nevezhetjük anarchistának az alvilágot, erre a későbbiekben még kitérünk.

Az alvilágban van még egy harmadik szabálytípus is, amely „a szereplők normatudatát” bizonyítja, ezek a „filozofikus tömörségű szentenciák” (Veres: i. m., 385.) vagy olyan axiomatikus életigazságokként fogalmazódnak meg, amelyek szintén mindkét szférára jellemzőek, de úgy látszik, csak az alvilágiaknak van meg a bátorságuk ezek beismerésére („Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba. Mer az egész világ olyan mint egy nagy tolongás:  hol elől van az ember, hol hátul.”; „Mert anya asz anya, akár királynő, akár népnő.”; „A pénc az egyetlen jó, amiből nem árt a sok.” stb.), vagy pedig mindkét világban egy-egy tekintélyre hivatkozva érvényesek („– Napóleon szerint is a gyorsaság fél siker… – Tüskés Vaneknek is ez a véleménye. Úgy mondja, hogy az nevet utoljára, aki először üt…”).

Tekintélyek léteznek tehát az alvilágban is, amely ugyanúgy hierarchikus szerveződésű, a különféle rétegek ugyanolyan sztereotípiák mentén viszonyulnak egymáshoz, mint a felvilágban: az előkelőbb az erősebb, a pénzesebb, a nagyobb tiszteletnek örvendő, és az egyes fokozatok meg is feleltethetők egymásnak a két szféra között („A felsőbb ezrek klubjában tagnak lenni olyan, mint a lordság.”). A Hidegek Tanácsa azért „hideg”, mert annak tagjairól közismert, hogy csakis a saját érdekeiket védik – ismét ugyanaz a palástolatlan felvállalása a felvilágban is érvényesülő politikának; a kikötői csavargó pedig különösebb indok nélkül lenézi az országútit.

Az érvényesülés módja azonban – az összeköttetések kihasználásán túl – sajátos az alvilágban, itt ugyanis a vagányság fokmérői az öklök, pofonok száma és az éneklés képessége. St. Antonio főherceget például azért kedvelik meg a csavargók, mert „[o]lyan csodálatos népi tüneteket produkált, amelyek távol állhattak az ősi St. Antoniók vérétől. Ilyen volt például a dal és a pofon. Őfelsége úgy pofozkodott és énekelt, hogy a vén matrózok első látásra a szívükbe fogadták.” Ez a két tevékenység a védekezés/támadás, illetve a jókedv ösztönének kifejeződése, és az alvilág ezeknek a szabad kiélését teszi lehetővé. A verekedésnek ugyan St. Antonio és Fülig Jimmy a harcászat képében megtalálja a megfelelőjét a felvilágban is („– Tudja, jóember, hogy a verekedés, úgy látszik, éppolyan rendszeres és célszerű tudomány, mint a harcászat? – Mindig arra kell vigyázni, hogy maga üsse az elsőt, felség. Ez nagyon fontos. – A katonaiskola szerint is az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést.”), az éneklés azonban olyan tevékenység, amelynek a feszesség világában nincsen helye – például a herceg nagyon elcsodálkozik, amikor fütyörészve mehet végig Szingapúr utcáin, hisz ez eddig megengedhetetlen volt a számára. Rejtő mindezzel azt sugallja, hogy az alvilág fesztelensége miatt sokkal emberibb hely (Sántha: i.m. 89.), s a herceg is ezért szeretné trónra kerülése előtt megtapasztalni annak szokásait („Két napot magamnak óhajtok. Az embernek. Érti?”).

Az alvilág tehát egy olyan parodisztikus alternatíva, amely „nem a kifigurázott tárgy tönkretételében, megsemmisítésében érdekelt, hanem annak jobbításában, új életre keltésében.” (Sántha: i.m. 88.) Például Fülig Jimmy is olyan törvényt javasol a felvilágban, amely a királyi tanácskozásokat kényelmesebbé, fesztelenebbé teszi. A jobbítás szándéka azonban az ellenkező irányban is érvényesül, a vad alvilágot humanizálja például az, ahogyan St. Antonio herceg agresszió-ellenes felhívásainak engedelmeskedik az őt megkedvelő Nagy Bivaly, vagy az, amikor Fülig Jimmy Heléna királynő jelenlétében elérzékenyül, és eszébe jut a saját édesanyja.

Úgy tűnik, hogy a két világ kölcsönhatásának tanulságos következményei is lehetnek. Mindez azért érdekes, mert az alvilág eredetileg – mint láttuk – a felvilág ellenében építkezett, annak felülről való irányítottságát figurázva ki saját normák megalkotásával. Ebből arra következtethetnénk, hogy egyfajta anarchista ideált körvonalaz a regény – az anarchiának a „nem káosz, nem zűrzavar, hanem önszabályozó spontán rend” értelmében. (Bozóki–Sükösd: i.m.) És valóban, az alvilág szabályos működést tükröz, a regénybeli konfúziók inkább a helyzetekből, ezeknek a szabályoknak a nem ismeréséből, illetve felborításából (is) származnak; egy bizonyos rend meglétére talán az a legerősebb bizonyíték, hogy létezik egy (több Rejtő-műben) is kitüntetett szereplő (Piszkos Fred), aki képes átlátni az összegabalyodott szálakat, és így az események irányát befolyásolni. (Veres: i.m. 384.) Az anarchia ugyanakkor uralomellenes, az intézményeket és közösségeket csakis horizontális kapcsolatrendszerként fogadja el (Bozóki–Sükösd: i.m.) – Rejtő alvilágában pedig azt látjuk, hogy a spontán, alulról történő szerveződés ellenére mégsem válhat anarchistává, ugyanis ez a szabad társadalom is centralizálttá lesz abban a pillanatban, amikor elfogadja Vöröskarom uralmát – ez az egyetlen olyan hatalmi pozíció, amelynek a létjogosultságáról nem kapunk pontos magyarázatot a regényben: míg például a Hűséges Almák, a Serény Múmiák vagy a Kegyelmesek előkelőségét és tekintélyét a jogerőre emelt évek, illetve a sikeresen elkerült halálbüntetés – tehát bűntetteik biztosítják, Vöröskarom parancsának csak a lány ijesztő tekintete miatt engedelmeskednek a csavargók (és valószínűleg azért, mert a szövetséges Alvarez lánya). Persze, az alvilágiakat elsősorban az üzleti érdek vezérli az Alvarezékkel való kapcsolatban is, de ebben a szövetségben egyértelműen ők az alárendelt fél.

pim_3_utleveleTehát: bármennyire is kecsegtető a szabad, törvényen kívüli lét, a szerveződés és a szabályalkotás itt is spontán, természetes emberi igényként lép fel mint a káosszal, a zavarral szembeni védekezés egyik stratégiája. E szabályok azonban olyanok, hogy az egyén vagány módon mozoghat köztük, s még ha egyfajta pesszimizmus érezhető is ki abból, hogy ez a vagányság is képes felsőbb uralmaknak behódolni, végső soron „a szereplők normatudata biztosítja a péhowardi világ kikezdhetetlen derűjét, azt, hogy ha kezdetben minden a feje tetején áll is, előbb-utóbb a dolgok megnyugtató módon a helyükre kerülnek.” (Veres: i.m. 385.)

 

Codău Annamária

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Mai multe articole de