Két kritika az Auróra-telepről @ Mán-Várhegyi Réka

De . Categorii: Kritikák, Magyar oldalak

Etichete: , , , , ,

Publicat în December 16, 2015 , o comentarii

Kelemen Fruzsina

Izzadás, de amúgy semmi

 

1163699_5Amikor az ember fia/lánya a napról napra ismétlődő agóniájába belesüppedve jár-kel, kimászik az ágyból, létfenntart, este meg visszadől, akkor saját egyedi és megismételhetetlen bújában vagy semlegességében általában fel se merül benne, hogy a földgolyó fennmaradó pár milliárd emberének a nagy része is hasonló mindennapokkal bír. Jó, nyilván vannak még bajok a világban, meg nem értett szerelmek, túl kevés alkohol, fojtogató szülők, az álmok Mississippi-szerű robajjal való elúszása, de ezek általában a vakfoltba esnek: vannak, de mintha nem lennének, mert nem látjuk. Valószínűleg jó ez így nekünk. Vagy nem. De ez nem is fontos igazából.

Néha azonban történnek dolgok. Pl. bekerülünk egy szektába, ami felnyitja a szemünket a világ szenvedései iránt, vagy BRÉKING NYÚZ a CNN-en, amikor bevillan, hogy ez a világ másoknak még szörnyűbb, mint nekünk, vagy épp elolvasunk egy könyvet, és rájövünk, hogy a világ másoknak is ugyanolyan ki-be ábrándító és boldogtalan, mint nekünk. Persze, ez utóbbi esetben azért merülnek fel kérdések. Egyrészt: miért jó nekünk, hogyha rájövünk, hogy az élet ezen a földön tényleg olyan borzasztó, mint amilyennek mi érzékeljük? Nos, nem feltétlenül lesz ez mindenkinek a műfaja, mert van, mikor az esik jobban a léleknek, hogy feléledjen benne a hit meg a remény s a szeretet, de furcsa elégtételt tud nyújtani az is, hogyha megerősítődik az igazunk az érzékelés általánosabb szintjein is. Másrészt: milyen könyvet kell elolvasnunk ahhoz, hogy ezek az érzések-érzetek felébredjenek bennünk? Egy biztos választ tudok adni erre a kérdésre: Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című könyve jól betölti ezt a funkciót.

A kötetben megjelenő történetek különböző hátterű szereplői, legyenek bár énelbeszélők vagy egyes szám harmadik személyben megszólaltatottak, úgy tárják elénk a hétköznapi problémafókuszú nyomorúságokat, hogy akár mi is gondolkodhatnánk így egy akármilyen hétfő reggelen vagy csütörtök estén. Igazán közelivé lesz a túlsúlyos ikerlányok túlsúlyos szüleiktől való leszakadási vágya; a független, egyedül élő egyetemi tanárnő vidéki szüleitől való függősége; a legjobb barátnők legőszintébb mélyben bugyogó egymás iránti utálata; a volt házastársak „próbáljuk meg újra együtt” nyaralásának a kétségbeesettsége; az elhagyott, magányos középkorú férfi párkapcsolati vergődése; a férfi-női ismerkedések unalomig ismételt reménytelensége; a házastársak nélkül töltött szilveszteri flörtölések látszatmegoldása; az otthonról elszakadt művészélet nehézsége. Ezek a novellák nem nyújtanak megoldást: nem egy olyan pillanatban ragadják meg a szereplők életét, amikor sorsfordulás vagy egy új elindulást nyújtó lehetőség előtt állnának. Hogyha a szokásostól el is térne a megmutatott pillanat, a döntéshelyzet előtt lezáródik a történet, és a végére semmi nem tér el az alaphelyzettől – pont nem billen ki semmi, a lezárásban ugyanott maradunk, és nem tekinthetünk bele abba, hogy mi van, ha megtörténik a változás.

A kilátástalanság pontos és sallang nélküli ábrázolása mellett tabutémaként kezelt helyzeteket is elénk tár az írónő. Megjelenik pl. a családon belüli abúzus – és nehogy azt higgyük, hogy ez véget érhet, mikor valaki elhagyja a családi fészket –; a gyomormenés és az ürítés válaszreakciója stresszhelyzetre; a szexualitás óvodáskorban; a menstruáció és az azzal járó szagok.

Azonban nem csak a boldogtalanság és esetenként a tabutémák szervezik kötetté ezeket a novellákat. A három részre osztott könyv novelláiban rendre megjelenik az időjárás, hol csak úgy, hogy valaki utálja a februárt rendre, hol pedig mindenki izzad az elviselhetetlen nyár miatt. Ez a két véglet a jellemző: utálatos tél őszből átfordulással, esetleg, vagy pedig mozdíthatatlan forróság. Főleg az első rész novelláinak a szereplőire jellemző, hogy nem bírják a meleget, elájulnak tőle, izzadva ébrednek, léteznek.

Egy másik szembeötlő szerkesztési elv, ami inkább az első két részben jön le, az az elbeszélő személyének váltakoztatása a novellák között: egyszer egyes szám első, a következőben meg harmadik személyű az elbeszélő. Mégis, ez a helyzetek személyességét és közeliségét nem igazán befolyásolja. A részek zárótörténete mindannyiszor egyes szám első személyű elbeszélés, és egy álom vagy ébredés után valaki újjá válik az énelbeszélő, hol valamilyen tulajdonság, hol pedig a fizikai való változik meg. Furcsa vergődésük ebben a rájuk testált új életben is valami újat ad hozzá a boldogtalanság fogalmához, valahol a be nem illeszkedés, saját hely meg nem találása síkjain.

A sok fel nem oldódás és helyzetekbe való belezsugorodás ellenére ez egy olvasható és szerethető könyv. Valóságíze miatt közelinek érezhetjük, és az élvezetes határáig hangolhatjuk le vele magunkat egy semmi jót nem ígérő vasárnap estén, akár.

 

*

 

Császár Szabolcs

Talanság az Auróra-telepen

ivasVan óriáskerék, dodzsem, célba lövés, vattacukor, sörsátor, lángos, hamburger, kézműves termékek, két színpad…” Körülbelül ez az, ami van, más dolog meg nincs: az egyik színpad a miénk, a mi realitásunk, ahol három szótlan ember között ülök egy laptoppal, és miközben arról próbálok írni, ami az Auróra-telepen uralkodik, minduntalan fel kell ismernem: az engem körülvevő valóság csak annyiban különbözik az Auróra-színpadétól, hogy én akárhányszor álmodom magam Messinek, a focipályán pályahibánál több aligha leszek. Na igen, és hogyha ezt elfogadom, belesüppedek a párnás színpadi székembe, és hagyom fájni az aranyerem egész nap, akkor az nem érdekel senkit, legfeljebb arról próbálnak majd meggyőzni, hogy keressek magamnak egy Dodót, egy vadidegent az életembe, aki majd segít, egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy fikarcnyival nem kényelmesebb a vele való együttlét, mint ez a bizonyos aranyér. Akkor meg maradok egyedül. Még egy emelet magány. Vajon milyen portrét festett rólam a másik? Örökre úgy marad, becsomagolva, kiülök a teraszra, iszom egy sört, és imádkozom, hogy megéljem a tavaszt.

Valami ehhez hasonló érdektelenség uralkodik az Auróra-telepen, ahol senki nem lát többet, hall többet vagy ért meg többet a saját vagy a közvetlen környezetét alkotó emberek álmainál, s a kötet szereplőinek világnézeti háttere legfeljebb arra elég, hogy másokkal szemben fanyar hangvételű kritikát fogalmazzanak meg, hányingerük legyen a következő generációtól vagy hányingerük legyen attól, hogy szembeszegüljenek az előző generációval, akik vagy azért nem szeretik őket, mert nem ugyanolyanok, mint ők (a kempingező Tibi és Annamari esete) vagy azért nem szeretik őket, mert „ugyanolyanok vagyunk, meg ők is ugyanolyanok, és ugyanolyanból kettő már bőven elég. Egymáson még tolerálják a hájat, de rajtunk már nem. Túlságosan hasonlítunk rájuk, ez a bajuk. És ez a bajunk nekünk is.”

Itt senki nem képes kitörni az érzéketlenségből, mindenkinek van egy-két ismerőse, legjobb barátja, szexpartnere, férje vagy anyja, apja, de egymásban nem látnak többet annál, hogy sokat lelkizik, kérges a tenyere vagy hogy lefejelném, az igazán mély kapcsolatok egyáltalán nem mélyen húzódnak, s a felszínesség (nem a szövegeké, hanem az embereké) teszi igazán idegesítővé a szövegeket. Molnár Laci az anyja rákos megbetegedéséről hallva konkrétan nem érez semmit, pedig még az én gyomrom is görcsbe rándul, ha ezt olvasom valakiről.

Érzéketlenség, érdektelenség, felszínesség, ez a triumvirátus okozza a „-talanság” nyomasztó érzését, a pároldalas történetek semmiféle tragédiáról nem szólnak, mert senki nem érez fizikai fájdalomnál többet, a betegség, az őrültség, a szeretet és szerelem pedig ezeken teljesen kívül álló, és ezekhez abszolút semlegesen viszonyuló emberek szemüvegén keresztül íródik meg, így pedig az egész kötet szereplőinek rendszere voltaképpen egymástól izolált, saját testükben vegetáló objektumok összessége, valami olyan rendszer, amit a kötőjelek tartanak össze, a megszokás, hogy a sor végén szótagolunk.

Az Auróra-telep nyomorúságában az egyetlen valós, talán megélt érzés a félelem: félelem, hogy a szereplők nem különböznek az elődeiktől, félelem, hogy nem tudnak kitörni az előre megírt megismétlődésekből, félelem a nyilvános megszégyenüléstől, félelem, hogy nem lehetnek többek, mint mások. Ez a rettegés még egy lapáttal dob a már amúgy is őrjítő egyszerűséggel és közönnyel kezelt problémafelvetések hangulatára, segít minden második elbeszélés után félredobni a könyvet, merthogy talán ez az, ami a legjellemzőbb a mi saját színpadunkra: a jobb emberré válás lehetetlenségével szembeni tehetetlenséggel mi is napról napra szembesülünk, s az ezzel való leszámolás nem megy ezeknek a szereplőknek. Ráadásul ők sincsenek tudatában ennek, akkor mi miért lennénk?

Összességében egy nyelvezetében nagyon egyszerű, mégis nehezen olvasható könyvnek tartom a Mán-Várhegyi Réka kötetét, s azt kívánom, bár ne merném hinni, hogy annyira realista, mint ahogyan Németh Gábor mondja a fülszöveg zárómondatában.

gyerekek

 

 

 

 

(Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen. JAK-Prae.hu, Budapest, 2014.)

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Mai multe articole de