Gábor Lajos: A nap lánya

Echinox5 decembrie 2009

A hajnali, csípős szél belemart Péter arcába, ahogy leszállt a hatosról. Nyakát behúzta ágaskodó gallérjai mögé és kezét posztókabátja zsebébe rejtette, mintha csak annak mélységét próbálná kikutatni. ’Már megint hétfő…’ fordult meg a fejében, miközben hónalja alá dugta az öregúr által a kezébe nyomott Cluj Express-t, és azzal a szürke gondolattal a fejében be is fordult a macskakövekkel kirakott keskeny utcácskába. Megállt az üvegajtó előtt, lenyomta a kilincset és vállával rásegített a komótosan nyíló ajtóra. Onnan már a jól kitaposott ösvényén haladt fölfelé a Krajczár kopott falépcsőin. Leülve megszokott asztalához letette az újságot, párhuzamosan az asztal szélével, kigombolta kabátját, letekerte sálját és intett a pincérnek, aki már kérdezés nélkül hozta a rendelést. ’Itt a kávéja, uram’ szólt, és rohant is a kasszánál várakozó fiatal párhoz. Egy hirtelen gondolattól vezérelve Péter a gyári pontossággal az asztalszélhez igazított újság után nyúlt, és annak utolsó oldalán ragadt meg tekintete. ’Szép lány, csak ne volna ilyen nagy orra…’ vonta le halk pusmogásában a kritikát a „nap lányáról” és az újság érdektelen lapozgatásába kezdett. Éppen J-lo-ról olvasott egy már eléggé lerágott pletykát, amikor egy, nálánál valamivel fiatalabb, barna, göndör férfi állt meg asztalánál.
– A „nap lányán” már túl vagy?!? – köszönt rá Péterre, cinikus mosollyal a fazonra vágott szakálla fölött.
– Szervusz, Zoli… – fogadta az üdvözlést.
– Régóta vársz?
– Ááá… Most érkeztem. És veled mi van, barátom?
– Képzeld… Szerelmes lettem – újságolja kaján vigyorral.
– Megint? És ez most hány percig tartott? – térítette vissza az előzőleg feléje irányított élcet.
– De ez most nem olyan. Ez most komoly. A lány a buszon egész végig rám mosolygott.
– De hát te nem is busszal jársz.
– Oké. Akkor amikor leszállt a buszról, akkor tévedt rám a tekintete… Nem mindegy? De hidd el Péter, az olyan tekintet volt, amilyet lánytól te még nem láttál… És ahogy a vállára omló fekete göndör hajába belekapott az elrobogó autóbuszok szele… Egy istennő… – és álmodozó tekintetei a Krajczár sejtelmes félhomályába merültek – Ő az igazi, Péter!
– De hát nem is ismered.
– Nem kell ismerjem. Tudom.
Péter letépte a Julius Meinl-es tasak végét, és annak tartalmát óvatosan kávéjába ürítette. Nem is próbálta leplezni, hogy mennyire nevetségesnek találja barátját.
– Bolond vagy…
Ebben a pillanatban a megszokott apró, hajnali kocsmazajok közül kivált egy tompa, ismétlődő kopogás, ami a kopott falépcső felől hallatszott. Egy fekete, göndör hajú lány lépett be, és az öreg hajópadló sóhajtásai egészen a két férfi asztalával szembeni sarokig kísérték nyomát. A lány nem lehetett több húsznál. Arcán a lágy vonásokat kiélesítette a kinti csípős hideg, amely most kezdett felolvadni a kocsma meleg párájában. Egy mappa volt nála és egy olyan női táska, amilyenből minden nőnek van egy, és amelyiknek tartalmát minden férfi számára örök rejtély fedi.
Kicsomagolta magát kabátjából, kényelmesen elhelyezkedett, és cigarettára gyújtott. Csak az első slukk után nézett szét a kocsma barna faasztalai és székei között és megakadt a szeme a túlsó sarokban ülő két férfin, akik ugyancsak rajta felejtették tekintetüket. Az egyik férfi tekintete a meglepettségtől és az izgatottságtól égett, míg a másik férfi ismerősen nyugodt, lágy mosolyt rejtett pillái alatt.
A lány az arcába omló néhány göndör fürt mögül csábos pillantást küldött a terem túlsó sarkában ülők felé. A félhomály egy huncut kacsintást is sejtetett, amit már csak annak engedett látni, akinek igazán szólt…
Zoli alig fért a bőrében.
– Péter..! Látod ezt? A lány, akiről meséltem…
– Kicsoda?
– Hát a göndör lány a buszról… Ott ül velünk szemben. És most, az imént is rám mosolygott… Láttad?
– Ne poénkodj már! Azt mondod, hogy ebbe a lányba estél bele? – és a meglepetés halvány vonala ült ki Péter arcára.
– Ebbe, ha mondom, és, barátom, ez szerelem első látásra – és, mint egy gyerek, ott rugdosta az asztal lábát izgalmában. – Azt hiszem, oda fogok menni hozzá…
– Mennymár, Zoli… Ez a lány, ez magasan fölötted áll. Csak pofára esnél megint…
– Nem. Ez most nem olyan. Hiszen rám mosolygott… Én is tetszek neki. Odamegyek.
– Dehogy mosolygott rád. Gyere, menjünk inkább, rengeteg még a dolgunk. Én majd fizetek… – és a tárcája után nyúlva vette észre, hogy a belső zsebe üres. ’Amióta itt vagyok, nem vettem ki a zsebemből, a buszon sem kellett elővegyem, akkor nem maradt hátra más, csak…’
Ekkor Zoli már nem ült ott mellette. A székek között bolyázott, asztaltól asztalig, lépéstől lépésig, és egyre csak fogyott a távolság közte és a terem túlsó sarkában található asztal között. Az arcát hol elrejtő, hol megvilágító lámpák sejtelmes fénybe borították a kocsmát, és ez egyre kínosabb volt számára. És még mindig azon töprengett, hogy mit is mondjon „élete szerelmének”…
Mikor már csak két-három lépésre volt tőle, a lány felnézett, elmosolyodott, majd rövid kutatás után a táskájából kivett egy tárcát és ugyanaz a csábító, huncut mosoly kíséretében feléje nyújtotta:
– Szia. Odaadnád ezt a barátodnak? Az éjjel nálam felejtette…