Esteban Vihaio: Szeretett testvérem
Amikor gyerek voltam, a testvéremmel játszottam. Felmásztunk egy négyemeletes lépcsőház tetejére – szürke kabát volt rajtam, ő pedig csak egy pulóverben jött ki, mert soha nem volt fázós – aztán kikapaszkodtunk, a világ fölé. Két vékony, de erős drót feszült a mi lépcsőházunk és a szomszéd között, a szürke aszfaltút fölött. Lent tarka emberek tértek be a kocsmába, a boltba, vagy az utcán áruló zöldségestől vásároltak. Testvérem rendkívül stílusos volt, fehér sálát úgy tekerte körbe a nyakán, mintha angol úriembert játszana, a drótra lépés előtt is feltűrte nadrágja szárát, zokniját megigazította és a cipőfűzőjét is leellenőrizte. Előbb a balt, aztán a jobbat, majd ujjaival szinte láthatatlanul végigsimított a cipőn. Szertartás volt ez nála, halálosan komoly, kihagyhatatlan szokás.
Vele ellentétben én nem igazán adtam magamra, kócos volt a hajam, piszkosak az ujjaim és a kabátom szakadozásait sem tudta édesanyánk kellőképpen követni, így aztán úgy néztünk ki ketten, mint a koldus és az ő herceg barátja. Játékaink során ezek a különbségek alakították ki a szerepeinket, de soha egy pillanatig sem bántam, hogy ez így alakul, hiszen sokkal több barátom volt, mint testvéremnek. Míg én a legszűkebb, legmocskosabb lyukba is bebújtam, ő elnézést kért a többiektől és odébbállt. Én kutyákkal verekedtem és fiúkkal, ő pedig hét éves kora körül verseket kezdett írni egy lánynak. Soha nem gúnyoltam ki, hiszen méltóságteljes, érett gyerek volt, a legteljesebb harmóniában éltünk.
Ráléptem a drótra, kissé megingott alattam, de aztán megtaláltam az egyensúlyt. Ő rálépett a másikra, fej fej mellett haladtunk, egészen egy métert előre, amikor aztán valaki meglátott minket odalent és felsikoltott. Az emberek felnéztek ránk, mi pedig lassan továbbhaladtunk.
Ilyet még soha nem tettünk. Loptunk szőlőt a szomszédtól, szaladtunk el becsapott árus elől, sőt egy alkalommal megpróbáltunk átúszni a folyó másik oldalára is, életünket veszélyeztetve. A magasban azonban még nem jártunk, a dróton legalábbis még soha, csak a magasba ültünk ki időnként. Lelógattuk a lábunkat, amíg apánk be nem rángatott minket a veszély elől. Hiába szidtak le minket megannyiszor, szívesen néztünk a veszély szemébe, mert gyerekként szükségünk volt erre jobban, mint utána bármikor. Talán meg is undorodtam az élettől, visszahúzódtam azóta, nehogy a baleset ördögi szemei felkutassanak.
Anyánk, emlékszem, kinézett az ablakból és ő is sikított, majd apám bömbölő hangját hallottuk meg. Testvérem rám kacsintott, méltóságteljesen lépegetett tovább. Ekkor értettem meg: most már versenyzünk. Kissé nekirugaszkodtam, gyorsabban kezdtem lépkedni, hamarosan utolértem őt, karnyújtásnyira tipegett mellettem. Nem nézett rám, verejtékcseppek jelentek meg az arcán, éreztem, hogy én is elmelegedtem. Megelőztem a testvérem, lelassítottam picit és lenéztem a mélybe. Ettől meginogtam, de nem ijedtem meg, hanem újra a másik lépcsőházra néztem, amely alig tíz méterre volt tőlünk. Anyánk tovább sikítozott, majd valaki behúzta az ablakból, már csak onnan hallottuk az ijedt hangját. Nem igazán gondolkodtunk, élveztük a veszélyt, nem is tudom, valaha éreztem-e jobban magam. Apánk, fura módon nem szaladt fel az emeletre, hanem lent állt, és figyelte, mi történik.
Aztán lelöktem a testvérem. Egyszerű mozdulat volt ez, kissé feléje fordítottam a fejem, meglendítettem a testem, hogy elérjem és hozzáértem a pulóveréhez. Ő egy rövid, ijedt hangot hallatott, aztán úgy hullt le, mint egy érett alma a fáról. Láttam zuhanni, hallottam, hogy valósággal üvölt, de arra kellett figyelnem, hogy ne essek le, hiszen a mozdulattól kissé meginogtam. Hallottam, ahogy földet ér, s arra gondoltam, bár én is kipróbálnám ezt a mókát. Nem mertem megtenni, mert féltem a haláltól. Eltipegtem a drót végéhez, ráléptem a lépcsőház tetejére, s nagyon megszédültem. Le kellett ülnöm. Megpihentem kissé, a felhőkre néztem, aztán elmondtam egy imát a testvéremért. Amit a szüleim tanítottak nekünk a másvilágról, az igaz volt, a testvérem megszabadult a földi bűnöktől. Gyakran jártunk templomba, s habár testvérem sokszor azt mondta nekem, hogy buta vagyok, amiért mindent elhiszek az embereknek, én tudom, hogy csak viccelt. Akárhogy is, vártam a szüleim dicséretét.
Megjelent az Echinox 2010. március 1-i számában