Nehezemre esik eldönteni, hogyan is vezessem be azt a dilemmát, ami az utóbbi években a következő kérdésben testesedett ki: szüksége van-e a 21. század hermeneutikán, posztsrukturalizmuson, dekonstrukción szocializálódott olvasójának a krimire, detektívtörténetekre? Nem döntöttünk-e elhamarkodottan irodalomelméleti sertepertéléseink közepedte, amikor ezt a sajátos műfajt csak úgy kisöpörtük az irodalmi spektrumból? Ahhoz, hogy én feltegyem ezt a kérdést, nem sok bátorság szükségeltetik, ugyanakkor az ördög éppen itt rejtezik. Ugyanis, szerintem szerzőként egy műfaj „becsületét” kétféleképpen lehet megmenteni: ha beszélünk róla, vagy ha műveljük.

Sokan kezdtünk beszélni a krimiről, s bár sajnos nehéz hinnem abban, hogy ennek hosszútávú hozadékát is lesz alkalmunk megérezni, most én is ehhez a lelkes rajongótáborhoz fogok csatlakozni.

Két szerzőre hivatkoznék, akik a közelmúltban számomra fontos kijelentéseket tettek a krimiről, s ezzel egyszersmind meggyőztek arról, hogy érdemes szólni erről a műfajról. Az egyik ilyen hivatkozásom Miklós Ágnes Kata Bűnös szövegek[1] című esszékötete, mely 2009-ben jelent meg, amiről bővebben most nem is szólnék, hiszen nemrégiben ugyanezen a fórumon meggyőzően tette ezt Papp-Zakor Ilka. A másik – kevésbé veretes és átfogó – hivatkozásom Papp Attila Zsolt Helikonban, Az öreg hölgy végrendelete címmel megjelent esszéje lenne,[2] melyben a szerző nem átallott elidőzni az Agatha Christie életmű kulcsproblémája felett. Elismerve tehát, hogy más partjain horgonyzok, továbbá nem tagadva azt, hogy a parton horgonyzó halászhajó ritkán hajt hasznot, néhány gondolatra én is elidőznék Jorge Luis Borges társszerzővel írt detektívtörténetei felett.

Valahogy úgy is kezdhetném a dolgot: „lám, vak tyúk is talál szemet!” A valóságtól sem állna túl távol, ugyanis már hajlottam rá, hogy végképp letegyem Borges A holdbéli nyúl című,[3] társzerzőkkel írt műveiből válogatott kötetét, amikor valaki figyelmeztetett arra, hogy a százhatvanadik oldal után még érhetnek meglepetések. Így akadtam rá azokra a feledhetetlen detektívtörténetekre, melyek Adolfo Bioy Casares és Borges közös erőfeszítéseiből származnak. Az említett fejezet címe: H. Bustos Domecq: Hat fejtörő Don Isidro Parodinak. Több dolog is izgalmas volt ezekeben a történetekben. Hiába vártam a Borges által bejáratott, oly jellemző maszkokat, a tükröket, labirintusokat, tőröket, a megidézett régmúltat, ugyanis e „mostani” játékok teljesen más itemek körül vannak megszervezve. Talán a legnagyobb kihívást az újonnan megnyílt világban éppen ez jelenti, megszabadulni várakozásainktól, és rátalálni a szerzők egy újabb, eddig ismeretlen arcára. De rátalálni, és ezt nagyon fontosnak látom. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy sokan intenének arra, hogy tét nélküli, sőt egyenesen káros szétválasztani e történetekben a két szerző hangját. Erre az a válaszom, hogy ne feledjük el, másfajta műfaj talaján állunk most, s hazudik minden olyan irodalomelmélet, mely az adott irodalmi helyzeten túl is univerzálisan igaznak tartja magát.

„Tizennégy évvel ezelőtt egy Agustín R. Bonorino nevű hentes, aki olasznak öltözve vett részt a belgranói karnevál felvonulásán, halálos ütést kapott a feje búbjára. Köztudomású volt, hogy a szódásüveggel, amelyik leterítette, a Szent Pata galeri egyik ifjú tagja vitézkedett. Igen ám, de mivel a Szent Pata a választások idején remekül használható tényező volt, a rendőrség végül úgy határozott, hogy a bűnös Isidro Parodi [,akinek] borbélyüzlete volt Buenos Aires déli részén, ezenkívül pedig elkövette azt a körülményességet, hogy egy szobáját kiadta a 18. kerületi rendőrkapitányság egyik tisztviselőjének, aki egy teljes évi lakbérrel volt adósa.”[4] Isidro Parodi, a 273-as cella lakója, akit gyakran csak „a helyhez kötött detektív”-ként emlegetnek, egy ártatlanul elítélt férfi, aki immár középkorú, pocakos, s bár semmilyen privilégiuma nem származik a rejtélyes ügyek felgöngyölítéséből (hiszen az őáltala learatott siker pávatollaival jobbára egy Gervasio Montenegro nevű rendőrnyomozó ékeskedik), bajsza alá mormogva mégis elvállal minden fejtörőt.

E fejtörők tulajdonképpen három tényezőre épülnek minden alkalommal. Mindenekelőtt adott egy profán szentély – a 273-as cella – egyéb profán szertartások mellett (Isidro Parodi folyton kártyajátékra hívja ügyfeleit, matét főz egy égszínkék ibrikben, és a tehetősebb látogatóktól költséges bőrszivarokat potyázik), nevezhetnénk ezeket valamiféle profán rítusoknak is, melyeknek megismétlése, akár az ima, bevezet egy újabb ügybe. Első látásra talán nem is látszik kellőképpen e tényező, azaz a helyhezkötöttség szerepe. Én viszont amondó vagyok, hogy meglehetősen nagy, ugyanis Isidro Parodi soha, egyetlen tapodtat sem mozdul el cellájából az aktuális ügy megfejtése érekében. Parodi tulajdonkélppen csupán szövegekben tájékozódik, különböző perspektívából, egymást némileg átfedő, keresztező történetekben. Parodinak egyetlen lehetősége van az elmozdulásra, az tudniillik, hogy időnként rákérdezhet bizonyos részletekre, de mint látjuk, ez is a nyelvi térben történik csupán. Valójában Parodi nem is több, nem is kevesebb, mint jó filológus. Mi magunk sem vagyunk jártasak a Sinistra körzetben, talpunk nem is fogja érinteni soha e különös terület ösvényeit, de próbálunk eligazodni benne, megfejteni egy-egy abszurdnak ható replika okát, a nyomokat, melyek elhangzásig vezettek, s melyek olykor éppen hogy történeten túliak.

A másik két tényező már kevésbé konkrét, és csupán a történet bilincsei alól felszabadulva kérdezhetünk vissza rájuk. Mivel Isidro Parodi helyzete meglehetősen kötött, ezt az előzőekben már láttuk, ő maga nem „cseppenhet belé” semmilyen történetbe. Parodit tulajdonképpen meglátogatják a történetek. Parodi ilyen értelemben a tökéletes filológus, aki képes elvonatkoztatni mindenféle referencialitástól, reflexivitástól, aki soha nem botolhat hamis nyomvonalakba, mert fejét nem csavarhatja el a „valóság”. Parodinak egyetlen szövegek által megkonstruált világ áll rendelkezésére, ezen kívül semmire sem tud támaszkodni. Ne tévesszen meg az, hogy Parodi gyakran már előzőleg értesül a bűntényről a napi sajtóból, ilyenkor ugyanis arra kell gondolnunk, hogy a sajtó sem több, mint szövegek szövevénye, melyek már ideologikus (vagy kevésbé) rekonstrukciók, retrospekciók által tálalják a külvilágot Parodi számára. Ha tehát Parodi nem megy a bűntényhez, hát a bűntény megy Parodihoz.

S végül lássuk a harmadik tényezőt: ha sikerül kellőképpen eltávolodnunk a történetek vonzásából, azt látjuk, hogy Parodi soha nem közöl részeredményeket. Parodi meghallgatja a történetet, olykor bosszúsan, bárdolatlanul dörmög a bajsza alá, olykor rákérdez valami apró részletre, de nyoma sincs annak, mi jár a fejében. Mert meggyőződésem, hogy nem is járhat semmi. Nem mintha Parodi holmi üresfejű börtöntöltelék volna. Szó sincs erről. Csupán azért nem forgat semmit a fejében, mert tulajdonképpen nincs jelen.

Hogyan lehetséges ez!? Meggyőződésem, hogy e történetek két szerző szerepjátékain alapulnak. Valamelyik szerző mindig Parodit játsza, a másik pedig a történetet, azért ódzkodom a történet mesélőjével azonosítani, mert általában minden ügyet több szereplő beszámolója ad elő, így hát párhuzamos, olykor egymást keresztező hangok sokaságáról beszélhetünk. Ha Borges a történet, Bioy Casares Parodi. Ha Bioy Casares a hunyó, Borges a fogó és fordítva. Feladványokról van itt szó, melyeket a két szerző egymásnak szegez. Egy-egy találós kérdés, melynek az általános formája így fogalmazható meg: Melyik az a valóság, amelynek ez a látszata?: ……………………. A kipontozott térre képzeljük el az előadott történeteket.

Ez valójában egy nagyon általános, s ilyen értelemben nagyon veszélyes képlet, mert ha jobban átgondoljuk, tulajdonképpen minden krimi, minden detektívtörténet mozgatórugója.

Ugyanakkor mégsem, mert minden egyszerzős detektívtörténet esetén fenáll az a veszély, amely a kérdező és válaszadó azonosságából fakad. Azaz: tudok-e, merek-e olyant kérdezni magamtól, aminek a válaszát nem is sejtem, ha pedig mégis ismerem a választ, lehetséges-e úgy elrejtenem e tudásom, hogy mások számára láthatatlan maradjon!? Nem hagyok-e túl sok nyomot, nem lesz-e túl egyértelmű a megfejtés, vagy nem eleve a megfejtés ínye szerint fogalmaztam-e a kérdést!? Borges és Casares közös szerepjátéka eltörli ezeket a kételyeket. Egyikük sem merülhet fel, mert nem ugyanaz kérdez, mint aki válaszol. Így hát a feladvány itt valódi feladvány, a megfejtés pedig valódi megfejtés.

E modell, melyet megpróbáltam felállítani e szövegek kapcsán, mint minden modell, sematizáló. Elvesz a dolgok összetettségéből, megfosztja a történeteket a nyelv ízétől, ugyanakkor hajlandó lennék bárkivel eljátszani e Borges és Casares kitalálta játékot, mintegy kibocsátva a nyílt víz felett immár halászhajónk hálóját.

(Jorge Luis Borges társszerzővel írt detektvítörténeteiről)

Serestély Zalán

---

[1]Miklós Ágnes Kata: Bűnös szövegek. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009.

[2] Papp Attila Zsolt: Az öreg hölgy végrendelete. Helikon, 2010. 17. szám. (http://www.helikon.ro/index.php?m_r=2272)

[3] Scholz László (szerk.): A holdbéli nyúl. Válogatás Jorge Luis Borges társszerzővel írt műveiből. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

[4] Uő: i.m. 289.