Svéd alattvalónak lenni, anélkül, hogy az ember igazán svéd lenne. Mikor svédül beszélünk, szabad káromkodni, mint a kalendáriumszerkesztő december végén, mert káromkodás közben ráér az ember keresgélni a szavakat. Finnül beszélni Finnországban úgy, hogy közben, aki hallgatja, majd megpukkad a nevetéstől. Rénszarvast birtokolni anélkül, hogy lappok lennénk. A megyei vezetőség „konszenzusos lappoknak”[1] nevezett ki, ilyen besorolás azonban így sehol máshol nincs, mint a megyei vezetőség kimutatásaiban. Nem is csoda, hogy ettől úgy érezzük, mindenen kívül rekedtünk, a svédektől lenézve, mint valami fagyos tobozt kapargató, éhes, árva mókuskölykök. Ez az a méreg, amely állandóan belekerül az ereimbe, és beteges félelemmel tölt el. Erről a svéd nyelvű Tornio-völgyieknek[2] fogalmuk sincs. Az ő identitásuk nyilvánvaló, ők besvédült svédek, és ez az önazonosságtudat belülről erősödik bennük, míg a mi esetünkben belénk ültetik, s megduzzaszt bennünket, van, akit önteltté tesz, másokat dühvel tölt el azok ellen, akik a sarkokban vihognak, ha eltévesztjük a szót.

Konszenzusos lapp. Micsoda kifejezés. Olyan az íze, mint május közepén a nyers rebarbarának.

Mit tehetek ez ellen? A délinek szüksége van mindig valami ummikkóra[3] innen, hogy megnevettesse előítéleteivel, amelyek nélkül a svéd olyannyira nem boldogul, mint a ruszki a vodka nélkül. Ezt nekünk le kell nyelnünk, mint a csukamájolajat, abban a reményben, hogy egy napon majd megértjük a hasznát, és még hálásak is leszünk, hogy nem lett belőlünk angolkóros. A hazugság olyan, mint az uborka, ma a szádban van, holnap kijön az alfeleden.

Az első albumomban van egy kép, amelyen az Ajanki udvaron állunk Pekkával, a rénszarvassal. „Efter en tur med Pekka” (Egy kör után Pekkával), írta mama a kép alá.

Rénszarvast akarok hajtani, de a papámtól hiába kérnék engedélyt, Iiva bácsikám meg kinevet, hogy „taknyos kölykök!” De a képen mégiscsak mint konszenzusos lappok jelenünk meg.

Yngvéhez csalom a fiúkat. Esteri házisört készít, amit szeretek. Íze ugyanolyan finom az ember szájában, mint a paradicsomé. Esterinek van félerős söre is. Ő maga a finnországi Koskelából való, Koijumaaból. Finn férfiaknak nevez minket. Egyáltalán nem értjük, hogy van az, hogy Koskelában ugyanaz a nép él, mint mi, és hogy azok is megkülönböztetik magukat a finnektől, akik Meänmaan[4] kívülről jönnek. A magánhangzót rövidebben ejtik, mint mi. Azt, hogy az erdőbe mennek, úgy mondják, hogy METHÄN, mi pedig úgy, hogy METHÄÄN. Ki érti ezt. Svédek akarunk lenni akkor is, ha fulladozunk attól a vastag káposztakotyvaléktól, amelyet a csukamájolaj mellett elkezdtek etetni velünk, iskolásokkal.

„Ahaaa, itt jönnek a finn férfiak”, mondja Esteri szokásához híven. Knuti megsértődik és odaböki: „Te meg finn vénasszony vagy!”. Esteri nevet. Yngve bácsikám ugrat bennünket, ahogy szokott, megkérdi hogy a mi Pekkánk legyőzi-e futásban az ő rénjét. „A te rénszarvasodat bármikor megelőzzük Pekkával”, mondja Knuti. „Ha gyakorolhatnánk”, teszi hozzá Göte. „Ha lenne szánunk”, mondom én. Yngve úgy nevet, hogy reng a hasa. A konyhai díványon fekszik. „Szóval szánt akar Pänktti-fiú hajtani!” „Már sokszor hajtottam”, mondom. Göte megbökdös. „Hajtottam a Sunnan Erkki szánját”, teszem hozzá. Sunnan Erkki a legismertebb konszenzusos lapp, szinte igazi réntenyésztő. „Szóval a Sunnan Erkki szánját, hahaha!” Knuti az öklével veri a szék karfáját, és úgy állítja: „Úgy van bizony!” „Akkor rajta, befogjuk a rénszarvast a szán elé. Ha Pekkát fel tudjátok szerszámozni, és a szán elé befogni, akkor rendben!”

Pekka nyugodtan áll. Szófogadó és meg van szokva azzal, hogy bajlódunk vele. Yngve rénszarvasával sokszor futott versenyt. Göte elhatározza, hogy ő a fogathajtó, és a hámot kezeli. Én vagyok a legkisebb, kövér és lassú. Engem beültetnek a szánba, a fiúk meg majd beleugranak épp akkor, amikor a rénszarvas elindul. Így csinálják ezt az igazi lappok. Igaziak akarunk lenni, nem egyezményesek.

Harapdálom az ajkamat az izgalomtól. Yngve az udvaron áll és nevet. „Naaa, fiúk, hogy megy?” Pekka ismeri ezt a hangot, s azt hiszi, most megint versenyt kell futnia. Felszökken. A szán oldalra csapódik, neki a fivérem lábának, az pedig úgy elrepül az útszéli hóbuckák felett, mint valami kesztyű. Knuti megragadja a hámot, és ezzel egyidőben megpróbál átszökni a szán fölött, nehogy az ő lábára is rámenjen, de a levegőbe repül, az út mellett landol, és ott marad ülve, amikor Pekka nekiiramodik.

Ordítok és bömbölök. Knuti odakiált: „Ugorj, kölyök!” De hogy szökjem ki a szánból, mikor a rénszarvas negyvenessel fut? A hám az út mentén csüng. Bizony könnyen megfoghatnám, de a félelemtől megdermedtem, és moccanni sem tudok, mint a kismadár a kígyó kitátott szája előtt. A szán szélébe kapaszkodom, és üvöltök. Balra sötét erdő, jobbra a meredek oldal, alattam a rénpaták kegyetlen kopogása a jeges úton, előttem a biztos halál, ha a szán oldalra repül, és megüt engem a korlát, én pedig a szánból egyenesen a Tupojokiba repülök, és belefulladok a rianásba a híd alatt. Ha nem is fulladok meg, a kőoszlopoknak csapódom, s szétkenődöm.

A híd előtt kilátszik az út a hóból, a szán pedig súrlódik a kavicson. Pekka hátranéz, hogy Yngve rénje itt van-e. Nem látja, de a fiúk kiáltása újra meghozza a kedvét a sebességhez.

Akkor észreveszek egy alacsony embert vámos egyenruhában. Leugrik a bicikliről, a földre csapja, és egyszerre kezd integetni meg prűgetni. Most legalább tudom, hogy kell svédül prűgetni. Pekka a meglepődéstől megáll, és csak bámul. A vámos beugrik a szánba, megragadja a hámot, és megállítja a fogatot.

Ez az első találkozásom az új vámossal. Lennart Klingbert a neve, „Klimppének”, Rakásnak nevezzük.

Sokat beszélnek a történtekről. Biztos halál lett volna a fiúnak. Ha meg is úszta volna a Tupojoki hidat, a kiskaput tartó oszlopon zúzódott volna szét otthon. Pekka annyira otthonszerető volt, hogy hazaügetett volna, és teljes sebességgel betért volna az udvarra, a szánt pedig és benne a fiút nekivágta volna az oszlopnak. Csak egy nyirkos pacni maradt volna az egész gyermekből. Így hát új téma került terítékre a vasárnapi áhítaton, s én ugyanakkor az elbeszélés középpontjába jutottam, bele a mi legendáriumunkba, amelyet folyamatosan erősítettem azáltal, hogy benne voltam a méenkieli történetekben.

Első közös titkom a vámossal az a szag, amely a rénnel való utazásom eredménye. Bizony Klingbertinek éreznie kell azt. Elrejtőzöm a fáskamrában, ahol ülök a meleg trutymóban, s a szégyen úgy terjed bennem, mint a kása a popsimon. Hová máshová mehetnék ilyen állapotban? De ott sem ülhetek nyugodtan. A fiúk kizavarnak az udvarra, ahol a lókupecek az állatok száját nézegetik. Yngve is megjött. A fiúk bottal bökdösik a fenekemet, s úgy kiabálnak, hogy valamennyi lókereskedő hallja: „Megint beleszart a nadrágjába. Fúj, de büdös!” Bömbölni kezdek. Yngve észrevesz bennünket, és odarendel magához a faúsztatók csoportvezetőjéhez méltó hangján: „Gyertek ide mind!” Odamegyünk. Yngvével nem lehet ellenkezni. „Egyszer vonattal utaztam smålandi lovakat venni”, meséli Yngve. „Abban a vagonban sokan voltak, akik igazi férfiak hírében álltak, és mind azzal dicsekedett, hogy a Titanic-kal utaztak, és Sallában ruszkikat lőttek le, vadlovakat patkoltak a kanadai kitamati indiánoknak, Fordot gyártottak Detroitban, Gevalia kávét ültettek a brazíliai ültetvényeken, s egyikük azzal is kérkedett, hogy Villi-Keróval, a nagy verekedővel és Moilanennel, a két méteres menyasszonyrablóval együtt belovagolt a jällivaarai szállodába. Akkor Aasa Erkki Juoksinkiból így szólt: „De bele mer-e valamelyikötök tojni a gatyájába?” Erre elkezdődött a fogadáskötés, mint a New York-i börzén. Mind egyetértettek abban, hogy aki a Nässjöö-i vonaton telepakolja a gatyáját, az egész életére méltó a férfi névhez. El merem mondani, anélkül, hogy bárkinek az orra alá dörgölném, hogy én mertem és még egy nyugati prédikátor a jällivaarai Tajutjasjauriból. Amerikába készült éppen hitet árusítani.

Ezzel aztán elhallgattatja a fiúkat!

Yngve az istállóba megy, a fiúk pedig szótlanul elvonulnak. Mama bevisz a tehénistállóba, megmosdat a dézsában, és csóré fenekemre csap: „Nagy fiú és a nadrágjába…, szégyen!” Én bizony már mindenért szégyellem magam, de nem merem megmondani. Azt is szégyellhetem, hogy kimondom: szégyellem azt is, hogy én én vagyok.

A szaunába vonulok el szégyenkezni, szorongatom a megszáradt szaunaseprűt, majd a kályhába teszem, és meggyújtom. El akarom égetni a szégyenemet. Beszélnek a történtekről. Idézik, amit a fiúk mondtak, amit Yngve válaszolt arra, és nevetnek rajta. És megértik, mennyire egyedül volt szegény kisfiú, amikor még dúlt a háború. De ezt nem a háború okozta. Ez a rák műve és minden egyébé, ami annyira megfélemlít engem: a megvetés, a politika, az Ördög és a nyelv, amelyet az ummikkók kinevetnek.

A fáskamra jó búvóhely. A bakon ülök, és bosszút forralok. Meg kell mutatnom, hogy felnőtt férfi vagyok, s nem valami szaros vagy pisis kölyök.

A faúsztatók igazi férfiak. Ha én is azt teszem, amit ők! Szükségem van egy szemtanúra. Knuti velem jön. Tupojoki felé egész úton dicsekszem. Én bizony tudok egyik rönkről a másikra ugrálni. Tudom, hogy csinálják a faúsztatók. Ti viszont nem tudjátok! Itt a tavaszi áradás ideje. Hautalahtiban vannak az uszadékfákat irányító sorompók, a rönkök billegnek és himbálóznak, recsegve-ropogva torlódnak. Könnyedén lépek az uszadékfákra. A gyanta illata a fejembe száll. Előre-hátra szaladgálok. Érzem, ahogy a rönkök ingadoznak a lábam alatt. Ahogy egyikük süllyed, azonnal a másikra ugrom át, azt azonban semmi sem tartja, így alámerül, én meg vele együtt.

Knuti az összetorlódott uszadékfákra szökik és megragad, még mielőtt eltűnnék a fekete vízben a farönkök alatt. Valami ügyes csellel a partra hurcol. A rönkök lesüllyednek, és Knuti maga is szinte alábukik, de mindkettőnknek sikerül kimenekülnünk a partra. A biztos vízbefúlástól ment meg.

Erről egy egércincogásnyit sem szabad elárulni. Knuti szipogva szalad haza. Én egész nap az erdőben rejtőzködöm. A széltől kidöntött fákon ülök, és járkálok, hogy felmelegedjem. Barna manchester nadrág van rajtam. A nedves manchestert nem lehet elrejteni. Senki nem keres. Azt gondolják, hogy „előjön az, üres hasa hazahúzza”.

Hazaosonok, amikor mama fejni megy. Karini, a nővérem, a konyhában labdázik. Hogy tudjam kicsábítani, hogy a zoknimat a szennyesvödör fölött kicsavarjam, a nadrágomat pedig a varrógép tetejére tegyem éjszakára száradni? Soha senkinek nem szabad megtudnia, hogy jártam, amikor férfiasságomat mentem bebizonyítani. Meg vagyok rendülve, és a képzelőerőm ezúttal rútul cserbenhagy. Mondom a nővéremnek: „Hallod-e, Khaari[5], érdekesebb a pitvarban labdázni, úgy hogy az ajtót is becsukod!” Ahogy ezt kimondtam, már tudom is, hogy átlátszó ez a dolog. Karini kimegy, és állítólag a falnak dobálja a labdát, majd kinyitja az ajtót. A szennyesvödör előtt állok, egész csuromvizes szégyenemmel az ölemben. Szent ég!

Tüdőgyulladást kapok. De az első felindulás után, és amikor már csaknem elfelejtették, mi történt velem, Knutit kezdik dicsérni. Hogy Carnegie díjat[6] kellene kapnia. Senki nem tudja rendesen kiejteni a nehéz Carnegie szót, s azt sem tudja senki, honnan lehet azt igényelni, és hogy egyáltalán odaítélik-e másnak, mint az ízigvérig svédeknek. Aki csak amolyan svéd alattvaló, annak nem dukál. Nem bizony!

(Fordította: M. Bodrogi Enikő. A regény a Koinónia Könyvkiadó gondozásában jelenik meg 2011 nyarán. Bengt Pohjanen (sz. 1944) az észak-svédországi Tornio-völgy legtermékenyebb írója. Három nyelven, méenkieliül, svédül és finnül publikál prózát, drámát, verset, operalibrettót, publicisztikát, filmszöveget. A csempészkirály fia önéletrajzi regényének első kötete.)

---

[1] Olyan méenkieli (a nemzetközi nyelvhasználatban Tornio-völgyi finn), akinek külön engedélye van rénszarvastartásra; bérlegeltető réngazda.

[2] A Tornio határfolyó Finnország és Svédország között.

[3] Egynyelvű svédet jelent méenkieliül. Etimológiájára nézve a ’bedugult, bezárult’ jelentésű olla ummessa kifejezésre vezethető vissza.

[4] Ez a név, bár jelentése alapján földrajzi területre utal (’a mi földünk’), valójában egy virtuális ország neve, amelynek lakóit összeköti a közös nyelv és kultúra. Amikor a méenkielit beszélők lakta földrajzi területre gondolunk, inkább a Tornio-völgy nevet szokták használni, bár ez manapság visszaszorulóban van, mivel a Tornio-völgyön kívül is beszélik a nyelvet.

[5] Svédesen aspirált k-val ejtik a Karin nevet.

[6] Andrew Carnegie (1833-1919) skót származású amerikai üzletember. Jelentős vagyonra tett szert az általa alapított Carnegie Steel Company vállalat nyereségéből. Nagy összegeket adományozott jótékony célokra.