Ha valaki kérdi, pár napja még azt mondtam volna, ma már nem lehet pusztán archetípusokból építkezni, ha az ember színvonalas irodalmat szeretne csinálni. Ma egészen másképp felelnék erre kérdésre, de az is meglehet, hogy lesütött fejjel hallgatnék.

Ranya Paasonen A nap állása című kisregényének magyar fogadtatása, azt hiszem, lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatom, meglehetősen foghíjas. Jobbszerivel arra a néhány bekezdésre szorítkozik, melyek egynaposak a könyvpiacon való felbukkanásával. A regény a Polar Könyvek gondozásában jelent meg 2006-ban, s ha az ember felüti a nem túl magyarosan illusztrált keményborítót, csakhamar szembeötlenek a nem túl magyarosan, szokatlanul méretes karakterekkel szedett sorok, tágas fehér terek mindenfelé, amerre a szem ellát. Akárha a mesék (tipográfiai) világába érkeztünk volna. Aztán csakhamar megbizonyosodunk, hogy nem is szükséges ide az ’akárha’ vagy a feltételes mód, mégcsak a ’tipográfiai’ megszorítás sem. Sajátos világ ez. Részint egy finn nő és egy indiai férfi szerelmének egzotikus meséje, részint pedig torokfacsaró vallomásokban feloldódó énkeresés könyve.

„Anyám soha nem beszélt angyalokról. Ő úgy gondolta, hogy a mennyország és a pokol itt van, és nem odaát. (…) De apám hitt abban, hogy a mennyország és a pokol odaát van, itt pedig a földi lét, ami egyszer véget ér, és aztán mindenki várja majd az ítélet napját, és a muszlimok a paradicsomba kerülnek, de ha nem voltak jó muszlimok, akkor egy kis időre a pokolba, és aztán onnan a paradicsomba, és a keresztények meg a zsidók is a paradicsomba jutnak, ha más részébe is, mint a muszlimok, és ha nem voltak jó keresztények vagy zsidók, akkor egy kis időre a pokolba, és aztán onnan a paradicsomba […], és én azt kérdeztem, vajon anya más mennyországba kerül-e majd, mint én, és apa azt válaszolta, hogy igen, és én azt gondoltam, hogy ha a pokol mindenki számára közös, akkor én inkább oda szeretnék kerülni.”[1] (A kiemelés tőlem.) Íme egy örvény kavargó keresztmetszete, mely egyetlen könnyed gyermeki gondolatban végképp megszelídül: a pokol az egyetlen mennyország, mert mindenki számára nyitott, de legfőképp egy.

A történet maga, ha egyáltalán e vallomásokkal sűrűn átszőtt prózapoétikai eljárás szétforgácsoló hatása mellett beszélhetünk ilyenről, Ismael, az egyiptomi hidrológus és Anu, a finn régész szerelmi történetét beszéli el kettejük gyermekének a nézőpontjából. Nem véletlen, hogy rögtön első szavaimmal az archetípusokra tettem utalást, ugyanis a mű maga folytonosan visszakanyarodik az elementáris kulturális másság problémájához. Ha Anu a levegő, a légiesség, az angyali, Ismael a föld, s a föld minden érzékileg megtapasztalható gyönyöre, a nehézség, a tömeg. Ha Anu a telt frissesség, egyneműség, Ismael a fűszer, rózsából sajtolt olaj a vízben, az olajban pörkölt fahaj. Ha Anu maga a szoliditás, Ismael a faragott állatkák, bolyhok, súlyos, hímzett bársonyok, imaszőnyegek univerzumának megtestesítője. Ha Anu a víz, a kékség, az áttetszőség, Ismael az emésztő tűz, a vörös, a kigyulladt testesültség. Alapvetően ilyen és ehhez hasonló ellentéteken alapszik kettejük története, illetve ezen őselemek interaktív konfrontációiból: a tűz felszikkaszthatja a vizet, a víz kiolthatja a tüzet, a test – az érzékek, színek, szagok, ízek – a földre húznak, súlyokat aggatnak az emberre, de a földön van ugyanakkor az is, amiért léteznie érdemes, mindazok, akikben visszatükröződik légiesség, az áttetszőség, mindazok, akikben elképzelhető az élet folytonossága.

El kell ismernünk, kockázatos játszma az emberi kultúrá(k)nak e milliószor fel(/el)lhasznált építőkockáiból valami olyan vár építésébe fogni, amit még nem épített meg senki annakelőtte, én viszont úgy gondolom, hogy Ranya Paasonen nem bukott el, felépült ez a vár. Köszönhető ez talán annak is, hogy egy olyan struktúrát sikerült létrehoznia, amely folyton újraszervezi ezen elemek viszonyhálózatát.

A regény úgy van megcsinálva, hogy mintegy örvényszerűen újra meg újra mozgásba jöjjön Anu és Ismael első találkozásának története. A világmindenség e két sarkalatának egy Luxorból Aszuán felé tartó vonaton történő találkozása az örvény kiindulópontja, minden generálódások gyújtópontja, az időszámítás kezdete. Az a parányi pontja négy ember létezésének, mely folyton megragadja az elmúlt idő talaján álló dolgokat, oly módon, hogy azok mozgásba lendüljenek, és kavarogva, duzzadva, körkörösen egyre fölfelé haladjanak az emlékezet tölcsérén. Újabb és újabb emlékpanelek szakadnak fel a feledés talajáról, kezdetben mintegy gerjesztve, foggal-körömmel szaggatva azokat, később már gátolhatatlanul, hatványozott ütemekben belépve az örvény terébe és idejébe. Fejezetről fejezetre új emlékpanelek szakadoznak fel, adalékok, olykor a vonatablakon beeső fény szögéről, máskor telejesen meg(/el)emésztett valószínűtlenségével az emlékezetnek.

A regény erőssége, hogy érzékileg megtapasztalható, empirikus nyomokban tudja felhozni a felszakadozó emlékek rostjait. E technikának egyfajta hozadéka az is, hogy az elbeszélő énnek mintegy kulturális ambivalenciáját jelképezendő egyik legsúlyosabb dilemmája a narancs hántásának technikája. Az egyiptomi Ismael ugyanis a narancs héjának spirális lehántását javallja, melynek eredménye egy csuklóra aggatható szimultánékszer, míg Anu szerint héjától a narancs négy hosszanti vágással fosztandó meg a gyorsasás és gyakorlatiasság jegyében. Így történhet az, hogy a narancshéj lefejtésének mikéntje nem csupán praktikus, pragmatikus szempontok szerinti választás kérdése, hanem egyszersmind etikai és emocionális életműködésekre, tájékozódásokra rákapcsolt kiugorhatatlan döntéshelyzetté válik. Mintegy annak eldöntőjévé, hogy az elbeszélő pillanatnyilag melyik világszemléletet tartja magához közelebb állónak, vagy éppenséggel melyik szülő emlékének adózik.

A korábban már említett örvénylés, mint globális szervezője az önéletrajzi regénynek nem egy autotelikus prózapoétikai technika. Ahogy a körkörösen újraszerveződő emlékezet újabb és újabb, kiszélesedő köröket jár be a gyermekkor olykor nonszensz tapasztalataival („Pattogott a tűz, mi próbáltunk elaludni, de apám fel-alá sétált a szobában, már nem is próbált mosolyogni, ez történhet Finnországban, apám várta, hogy lemenjen a nap, hogy végre imádkozhasson. Ostobaság, mondta anya, és befordult a fal felé.”[2]), úgy kerül egymástól egyre távolabb az elbeszélő identitásában elültetett két kulturális pólus, két széttartó világszemlélet. Talán az lenne a legkézenfekvőbb, ha az elbeszélő énprojekcióját egyfajta átmérőként képzelnénk el az örvénylő emlékezet egyre táguló száján, mely ily módon, azt hiszem, mondhatjuk, egyre távolodik önmaga imaginárius, oszthatatlan centrumától.

Abban a pattanásig feszült pillanatában e szöveguniverzumnak, mikor az ily módon sorjázó ellentmondásak betetőződni látszanak, létrejön egy védekezési mechanizmus, mely újra összeszőni látszik ezt a szétforgácsolódásban megképződő ént: „Apám, ő nem félt semmitől. És anyám, nemsokára már ő sem fog többé. Apám és anyám, ők fénybe burkolóztak, és már semmi más nem volt az egész világon. És mikor becsukom a szemem, akkor talán még több a fény.”[3] – a regény utolsó sorai. Tétjük látszólag elenyésző, ugyanakkor hadd mutassam meg, hogy mégsem. „És amikor becsukom a szemem…” – mit is jelenthet ez? Szerintem valami ilyesmit: ’amikor teret engedek a képzeletnek arra, hogy létrehozzon engem…’ A regény talán legsúlyosabb megállapítása rejtezik e szavakban. Az énség, minden örökletes, természetileg adott jegye mellett, képzeletünk művelte konstrukció. Kiismerhetetlen, feltárhatatlan, éppen ezért az emberi képzelőerő számára a legtágasabb és legjobban felszerelt játszótér. Melyikünk bírná végérvényesen leszögezni, minden kétséget eloszlatva, kinek is tartja magát!? Melyikünk merné végérvényesen leszögezni: ’egyszer s mindenkorra ez vagyok én’!? Végül pedig, melyikünk merné leszögezni: ’e felsorakoztatott ismérveken túl, én nem vagyok senki, avagy senki vagyok, és határaimon túl az maradok mindörökre’!?

(Ranya Paasonen, A nap állása c. önéletrajzi kisregényéről, )

Serestély Zalán

---

[1] Ranya Paasonen: A nap állása. (ford. Győrffy Éva). Polar Könyvek, Szentendre, 2006. 64-65

[2] Uő: i.m. 136.

[3] Uő: i.m. 171.