archÍV | Cronici | Film | Magyar oldalak

Az a rohadt kabát! (filmkritika)

Echinox18 martie 2011

Tánciskola. Kabát. Keresés. Alvilág, prostik, nyilasok. Háború. A végén valami revelációszerű egy kisember szájából. Puskalövés. Aztán szívbe kalapáló boldogság.

Régi film kópiáját idéző cím. Recsegő Karády-dalok. Vicsorgó, torz arc a tükörben. Mormolt Miatyánk. Sándor Pál: Szabadíts meg a gonosztól.

A cselekmény látszólag egyszerű, értelme szinte beláthatatlan: a tánciskolából ellopott kabátot minden áron visszaszerezni. Az a konokság és machiavellizmus, amellyel Adorjánné, a ruhatáros nő és családja keresőútra indul, már korántsem banális.

Egy második világháború végi városban, egy tánciskolában ismerjük meg a ruhatáros nő családját: a gyerekeit, Andrást és Zsuzsit, a sógorát, a dörzsölt Svéd Ferit. András egy kabátra feni a fogát, hogy befizessen Fussbaum Arankánál egy menetre.

Zsuzsi hirtelen viszontlátja vőlegényét, Antalt, a szabadságos katonát. Amikor utolsó táncukat kezdik el lejteni Karády búgó hangjára (Tudom, hogy vársz…), hirtelen megszólal a légiriadó, a zűrzavart kihasználva András ellop egy kabátot, s nemsokára a film kiveti a családot az utcára. A háború valósága éles hanggal veszi át Karády helyét, hisz: te úgy se hiszed, hogy így mehet tovább…

A hely dekadens, brutális és haldokló. A kárpit mállik a falakról, az érzelmek zenitje a szex, a család szitokszó, Karády fogát ma-holnap kiveri a gestapó a Svábhegyen. Minek itt ez a sok torz emberi élet, a sok egymáshoz magasságban, korban, küllemben nem illő táncospár?!

Végvári T. Dezső tánciskolája egy immanens hely, melyben ott rejlik minden ok. Minél jobban távolodnak a tánciskolától, annál több emberrel és szituációval találkoznak, amely visszautal rá, és jelentését egy tánclépéssel megtoldja. Mintha a kor szülőhelye lenne, az egy alomból valóké: a nyilas tiszté, a simlis pincéré, a dörzsölt Svéd Ferié, a kamaszé, a csitrié, az anyáé, a diszkrét öregúré. Miután bevetik magukat a városba, mindegyre visszatérnek ide, hogy még egyszer végigismételjenek, megértsenek valamit. És hogy közben megpróbálják lefizetni, átverni a kabátját váró öregurat, aki kitartóan egy belső ruhatár után érdeklődik.

A film, úgy is mondhatnánk, egyetlen szimbólumra épít: a kabát ez pedig a kabát. Lassacskán körülötte körvonalazódik minden jelentés, minden más az ő jelentését tömöríti magába, de a kabát megmarad egy üres mondatnak: a valami, amit meg kell találni, vissza kell szerezni. Mi ez, amiért a család nem sajnálja egy ember életét, amiért Adorjánné dideregve küldi halálba Svéd Ferit?

Egy letűnt társadalom fénye, egy kiveszőnek vélt értékrend, a becsület érdekében folytatott kétségbeesett küzdelem ez a nyomozás?! Talán mert Adorjánné szerint, egy kabát „egy egész emberöltő”, s ezért ez a nagy izzadtság?

A film rámutat a polgári társadalom találkozási helyeire, amelyek kulturális emlékezetünkben úgy élnek, mint gazdag színterei a szellemi életnek: a kávéház, a fürdő; a polgári szórakozás gyújtópontjai: a mozi és a tánciskola. Ezzel szemben, a háború nulla logikája azokat az embereket hozza ezekbe a terekbe, akiknek a leginkább meg kellene húzniuk magukat, akiknek eddig kuss volt. A moziban egy idegesítő vénember mutat be bűvésztrükköket, a kávézóban két szenilis aggastyán üldögél (szegény irodalmi kávéházaink!), a fürdőben pedig a hájas, disznóképű városi maffia emberei együtt fürdőznek csontsovány, zsidó munkaszolgálatosokra emlékeztető alakokkal. Sándor Pál filmjei a kisember hol nevetséges, hol halálkomoly, de mindenképp intenzív harcát mutatják. A Szabadíts meg a gonosztól a periférián szorultak vonaglása az életért.

Egy másik fontos intézmény, amelyről a film kritikát mond: a család. Tulajdonképpen a legközönségesebb, legváratlanabb pillanatokban jelenik meg viszonyukban valami szívderítő, ami a borzalmak, a dögöljmeg!-ek ellenére is összetartja őket. A család egy olyan kohéziója mutatkozik meg, amely egyben kirekesztő is. Míg a becsületüket mentik, mindenki elpusztul körülöttük, aki integrálódni próbál: Antalt fejbe lövik, Svéd Ferit elfogják, a jobb sorsra érdemes prosti valószínű felakasztja magát.

Elkerülhetetlen, hogy a szimbólumok és összefüggések sokasága ne a korról, az emberről, az ösztönéről mondjon el valamit. Valamiről, amire még azt sem mondhatjuk, hogy sorsszerű, hiszen ahhoz túl emberi. A film vizualitásának dekadenciája valaminek a hiányára mutat rá. A terek – ahová a háború beszorítja az életet – az élőbeszéddel párhuzamosan beszélnek. Halmoz és elhallgat. A külvilág pusztaságával szemben a belső terek zsúfoltsága, szürrealitása, szennye vagy giccse az ösztönökből vetül ki a rendező-pszichoanalitikus jelszavára.

Miért tagadja le Adorjánné, hogy eltűnt egy kabát, mikor egy másik ruhatáros nővel beszélget a moziban?! Miért a gyerekei életére esküszik, hogy visszaszerzi? Miért rá kiáltják, hogy hazaáruló és verik meg a bordélyházban, amikor Antal a szökevény?! Ő valami olyannak van a birtokában, amire neki kellene vigyáznia, valamit az ő felelőssége megtenni, amit talán már el is mulasztott. Talán az, ami éppen elveszett a film során, s amikor levetik, és kitisztul az ég a salakon, jöhet a reveláció, hogy: A kabát! Az a rohadt kabát.

(A Szabadíts meg a gonosztól! című filmről.)

Kiss Ernő Csongor