Az atyák vétke? @ Michael Haneke

Echinox20 martie 2011

A film egy német faluban másfél év alatt lejátszódó „baleseteket” mutat be, amelyek mindenki számára érthetetlenek, és félelmet szítnak az első világháború előtti gyanús csöndben. A film első kockái két eltérő regiszterbe vezetnek be szimultán módon, egy élettörténet és egy krimi légkörébe érkezünk: látni egy monokróm képet, melyen egy puritán, múlt század eleji falu díszletét ismerhetjük fel, hallani egy idős férfi hangját (a falu egykori tanítójáét), aki fenntartásokkal tűzdelve mesélni kezdi fiatalkorának történetét.
Amit biztosan sejtenünk lehet, az, hogy a tisztázatlan események az orvos lovasbalesetével kezdődnek, ám a halálesetek mindegyre kihullnak a faluközösség emlékezetéből. A feledés intervallumaiban a film részletesen bevezet a családok életébe. Olyan sötétséget mutat meg, amelyekhez képest minden újabb baleset csak békebeli anekdota.
A faluban a kor minden társadalmi osztályából találunk családokat, lehetőleg olyanokat, ahol éppen sok gyerek van, s ahol szinte rémálom annak lenni. Megélhetésük érdekében a falu szegény zsellérei a báró lekötelezettjei. Ilyen a Felder család is, ahol az anya az uradalmi fűrészmalomban egy rejtélyes balesetben hal meg. Felmerül, hogy ez talán a báró vagy a tiszttartó gondatlansága miatt történt. A gyászában bosszút tervelő legnagyobb fiú indulatait az apa egy-két pofonnal le is csillapítja, hiszen bármi ellenszegülés a báró bosszúját és ezáltal a falu megvetését vívná ki. A népes család megkeseredve tűri a megaláztatást, mely anyjuk halála után apjuk öngyilkosságához vezet. A bárót mindenki tiszteli, mert mindenki tőle függ, legfennebb akkor mutatnak ennél többet, ha az aratási ünnepen jól megvendégeli őket. Pont egy ilyen napon fiát, a kis szőke Sigit megkínozva, fellógatva találják meg. A báróné mond legelőször ítéletet a falura: rosszindulat, irigység, érzéketlenség, kegyetlenség. Ezek a családok mindig az Achilles-sarkuknál sérülnek: a Felder család a gondos szülőket veszíti el, a nyolc gyerek elárvul; a bárói családban a vagyon (az egyik csűrt felgyújtják), a széltől is óvott elsőszülött fiúgyermek válik áldozattá. A birtokos és zsellér státus vonatkozásában megmutatkozó erőszak a társadalomban még dívó feudális viszonyok (az első világháborút követő) közelgő felszámolódását is jelentheti.
A középrétegbeli családok körében a „balesetek” nem olyan súlyosak. Itt alattomban és rejtetten terjed a bűn, a perverzió, a brutalitás, s ettől sokkal lázítóbb és fájdalmasabb. Az orvos családjában a nők szenvednek leginkább. Tudatlanságukat és ragaszkodásukat használja ki, beteges szexualitása áldozataivá válnak. Fia, az öt éves Rudi érthető dühvel és nyugtalansággal észleli, ami körülötte történik: megtudja anyja eddig elhazudott halálának tényét, érzi édesapja lánya iránti vonzódásának zavarba ejtő feszültségét. Ezzel szemben a lelkésznek a vallásos atyáskodásba burkolt lelki terror az erőssége: álszent módon elfojtásba kényszeríti a gyermekek gondolatait, indulatait, természetes nemi kibontakozását. Az ő gyermekeinek kell az ártatlanságot és tisztaságot jelképező fehér szalagot viselniük, a szalag kitűzése megalázó büntetés. A megbélyegzés metódusának szimbolikáját és pragmatikáját maga az Úr szolgája ötlötte ki, oldotta fel és alkalmazta. Mindezt a pillanatok, az indulatok meztelenjében, csöndjében nézhetjük végig. A monokróm szín egyszerre képez hangulati keretet a múltidéző élettörténetnek, s titkok elrejtésében szinte segédkezni kívánó sejtelmességet a krimi számára. A kontrasztív színhatás határokat élesít, de el is idegenít, kvázi megteremtve és jelezve a magunk és a narrátor számára a lehetőség szerinti tárgyilagos „nyomozgatás” feltételét: időbeli távolságot, (kulturális) idegenséget. Zene csak ott szólal meg, ahol egyben az esemény része is. Közben persze árulkodik: a bárónénak szóljon Schubert gondtalansága, a tanítónak az oratórium magánya, a zselléreknek a vidám keringő, s mindannyiuknak Luther számukra talán mit sem érő vigasza: Erős várunk nékünk az Isten…
Haneke nem titkolja, hogy a film az ily módon szocializált egyének társadalmában zsarnokok, vak ideológiák, szörnyűségek lehetséges, sőt mindinkább valószínű megszületését akarja ábrázolni. Talán a nácizmusét? Kérdés, hogy a film mutat-e ok-okozatiságot ez irányban? Talán az alcím zavarba ejtő általánossága sugallja ezt: Egy német gyermek története!? Talán a helytelen nevelés szimbólumává tisztult fehér szalag? A figyelmes néző találhat visszacsatolást az elbeszélő azon véleményéhez, hogy a történtek magyarázhatják azt, ami ebben az országban megesett (a történtek magyarázhatják azt, amit az országban történt vagy fordítva?): a gyerekek számára egy idő után csak a lázadás, a felnőtt-analógiaként elkövetett brutalitás marad, a szándékos félrevezetéssel, az erőszakkal, a perverzióval szemben, nem mellékesen 1914 feszültséggel elegyített idillikus nyarán. Egyfajta őrült hullám ragadja el őket a biztos és vállalt megtorlás tudatában. A lelkész lánya, Klara, ollóból keresztet formázva keresztülszúrja azt apja kedvenc kanáriján. A tiszttartó fiai és a kis Sigi fűzfasípot faragnak a fák nyári csendjében. Sigi sípja jobban szól, mint az övék. A fiúk rávetik magukat, elveszik tőle a sípot, és őt a tóba lökik. Miután a büntetést megkapják, eszelősen tovább dacolnak apjukkal, s következik is a ráadás. Szinte már hátborzongató elemként jelenik meg az, hogy Erna álomban látja előre a vele egykorúak elszenvedett kínjait. Mindezek hatására a tanítóban lassan revelációként fogalmazódik meg, hogy minden gonoszság valószínűleg a gyerekek műve. A film azonban nem igyekszik mutatni semmiféle megoldást erre a krimire, azt nem zárja be a filmbe, inkább a sokrétűen elhelyezett szimbólumok, szinapszisok által próbál megmutatni és visszakérdezni.
A kamera mikroszkópként pásztázza a történetet. Egy történet kapcsolódási pontjait mutatja meg, az újabb fordulatokat, szituációkat élénkségükben és elevenségükben tárva elénk. A felnagyított elem az a mikroközösség, ahol mindez lezajlik. Ennek közepette mégis megfeledkezhetünk arról, hogy milyen vakságot jelenthet, ha túl közelről szemlélünk valamit. Tartsd meg a kellő távolságot! Haneke trükkje az, hogy a szemlélődő távolságot minimálisra csökkenti minden jelenetben, s talán mind a néző, mind a narrátor abban a hiszemben van, hogy összefüggéseiben látja az eseményeket.
Krimiszerű témájából adódóan elliptikus szerkezetű, a bűncselekményt elfedi, és a következményét mutatja meg, a gyermekeken nyilvánvalóan elkövetett sérelmeket is legfennebb csak hallani lehet (pálcasuhogás, nyögés, sírás, kiabálás), vagy eltakart, utalásszerű mozdulatokat értelmezhetünk. Ezzel összhangban belső és külső tragikumként lehetne elhatárolni azt, ami itt kibontakozik. A külső tragikum csatornája a mesélő krimi-sztorija, ami azokat a szerencsétlen, megrázó eseményeket beszéli el, amelyek gyászt, gyanakvást, rosszindulatot borítanak a falura. A belső tragikum kivetülésének közege az, amivel a film fókusza hihetetlenül tud operálni: az arc. A film a gótikus, megtört, de olvasható arcok panoptikuma. A keskeny, magas, ovális foglalatú nőarcok gyásza, nyomasztó bánata és a gótikus regények horrorisztikus hangulata összekapcsolódni látszik ebben a monokróm krimiben.
A film nem az eredendő bűn tanának példázata, Haneke nem a helyzetet véli kilátástalannak, csak a fehér szalag érvényét támadja. Kétségtelen, hogy a drámai ponton idézett második parancsolat, vagy a konfirmáció, a zsoltárok jelenléte dermesztően lengi körül az eseményeket, s mindezek értelemszerűen a tiltás, a bűn és a büntetés bibliai képzeteit involválják. De a filmben néhol így is ránk mosolyog a gyermeki ártatlanság, s emellett oldószerként ható elegy a tanító és Eva szerelme.
A film egy mikrotörténet. A mikrotörténetírás sajátja, hogy a történelem a nagy jelzővel el nem látható eseményeinek és személyeinek körképét mutatja, hanem a kisközösségek életének miniatúráit, ha úgy tetszik, a nem egyéniesített, nem heroizált ember mindennapjait. A fent feltett kérdésekre – melyek Haneke vagy a film intencióit feszegetik –, a mikrotörténetírás e sajátosságai miatt nem lehet választ adni. A film e szemlélet eszközével okokat igyekszik megmutatni, nem hirtelen bekövetkező (vagyis az ügy tekintetében esetleg nem valós okozatként fellépő) változásokat, mozzanatokat (például a fasizmus nagykorúsításának éve: Hitler birodalmi kancellárrá történő kinevezése 1933 januárjában). Módszere inkább ez: időben visszahelyezkedve egy mikroközösség életébe, a társadalmi lét alapintézményeiben, formáiban (család, munkaközösség, vallási közösség) képződő – a nagyok történelemkönyvei által láthatatlanná tett – sérüléseket lehetséges (pszichológiai, szociális) okokként mutatja fel.
A mikroközösség életét és krimijét a tanító követi nyomon. Ha a filmet egy olyan kísérletnek tekintjük, mely a mikrotörténetírás eljárásai felé hajaz, a tanító a terepen kutató, ez esetben nyomozó antropológus figurája – hozzátéve, hogy ez nem eleve meglévő, szándékolt, hanem a bonyodalomban képződő szerepkör –, amely a kultúra idegen mezőin egy krimibe ütközik. Ezzel még inkább bonyolulttá válik a megismerés kísérlete, a felnagyított elemek vakufénye nem sok nyomot enged megvillanni.
Haneke az emberi viszonyok alapjait bolygatja meg. A filmmel felszínre hozott okok gyűjtőpontját viszont annál nehezebb belőni. A gyerekek aligha ártatlanok, de az sem kérdés, hogy még valaki más sem az. A felelősség fogalma aligha állhat messze attól a bizonyos ponttól.