Az eufória, a lehetetlenek és a lehetőségek évei (beszámoló)
Miklós Ágnes Kata azon egyetemisták közé tartozott, akik már beiratkozáskor tudták, hogy miről szeretnének szakdolgozatot írni, ez aztán doktori disszertációvá nőtte ki magát, nemrég pedig megjelent könyv formájában is: A szóértés feltételei. Nemzedékváltási problémák a hetvenes évek romániai magyar irodalmában. A Komp-Press Kiadónál jelent meg, akárcsak az első kötete (Bevezetés a detektívtörténetekbe: Bűnös szövegek), és ugyancsak Balázs Imre József, a kiadó igazgatójának szerkesztésében. A Kolozsvár Társaság székhelyén február 25-én este egyrészt Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, másrészt Molnár Gusztáv egyetemi docens mutatta be a könyvet.
Előbbi jelen volt a disszertáció védésén, s már akkor felismerte, hogy ennek a tanulmánynak kötetben a helye. Utóbbi olyan szempontból, érintett, hogy a hetvenes évek sajátos esszéista nemzedékéhez tartozott.
Balázs Imre József öt pontban foglalta össze, hogy mi jellemzi a hetvenes évek generációját. Az akkori értelmiség társadalmi háttere merőben más volt a következő nemzedékénél hiszen akkor többnyire alacsony műveltségű, később pedig inkább értelmiségi családból származtak. Az értelmiségi szerepfelfogásnak politikai vonzata is volt: valahogyan viszonyulni kellett az állami hatalomhoz. Ez a publikációk szintjén heves vitákba, a szerzői körök szintjén megosztottságba torkollott. A szakmai tájékozottság általánosan magas szintű volt lévén, hogy a hetvenes évek szellemi nyitottsága felülmúlta a tíz évvel korábbi vagy későbbi lehetőségeket. A nemzedék képviselői többnyire teoretikus diskurzusokban szólaltak meg, ezt a nyelvhasználatot vállalva fel függetlenül attól, hogy közérthető-e vagy sem.
„Igen, akkor adottak voltak a szóértés feltételei” – válaszolta meg a könyv címében rejlő kérdést Molnár Gusztáv „a hosszú hetvenes évekre” (’68–’84), „az értelmes kulturális szerepvállalás lehetőségének időszakára” gondolva, amikor maga is tagja lett annak a sajátos arculatú esszéista társaságnak, melyet többek közt Bretter György neve fémjelez.
A romániai írók, szerkesztők ekkor mondhatni politikai ellenzéket is alkottak a publikációk által, főleg a ’78-’79-’80–as éveket jelölte meg Molnár Gusztáv mint az eufória éveit, amikor érezhető hatalommal bírtak az irodalmi élet közszereplői. Ez abban nyilvánult meg például, hogy ugyan álnéven, de lehetősége volt neki magának a Párizsi Naplóba is közölni, szerkesztőként pedig nem kellett követelnie, sőt mellőzhette a marxista betoldásokat, melyeket a legtöbben éppen a publikálhatóság kedvéért illesztettek szövegükbe. Nemzedékük éles vitákat folytatott arról, hogy mi publikálható, és mi nem, ebből az irányból megközelítve: elfogadhatók-e a politikai elvárásokkal kötött kompromisszumok vagy sem.
A kötet kizárólag nyilvánosság elé került szövegekre támaszkodik. Ennek kapcsán felmerült a kérdés, hogy mennyire kaphatunk reális képet, hogyha olyan írásos dokumentumokra alapozunk, melyek gyakran torzíthatnak. Szóba került két fő forrás, melyekre támaszkodhatott volna, de amelyek mellőzését a következőképpen indokolta: a szekusdossziékhoz még nem lehetett hozzáférni, mikor ő kidolgozta kutatási módszerét; az interjúk talajára lépve pedig ellentétes nyilatkozatokat kapott, és azzal a nehézséggel kellett volna szembenéznie, hogy ő döntse el, kinek higgyen.
Miklós Ágnes Kata elismerte, hogy nagyon nehezen született meg tanulmánya: eleinte túl távol érezte magát a témától, aztán meg túl közel került hozzá. Azért is számított különleges kihívásnak ez a munka – vallotta –, mert ő maga is „inkább esszéista, aki a szövegekben a csavart szereti felfedezni, aztán az adatok után kutasson más” – most ő kutatott az adatok után.
„Egy ilyen munkát nem lehet soha befejezni, de valahol abba kell hagyni.” – jelentette ki a szerzőnő, akinek egyedi kísérletéhez gratuláltak a kutatott nemzedék jelenlévő képviselői is.
Miklós Ágnes Kata: A szóértés feltételei. Nemzedékváltási problémák a hetvenes évek romániai magyar irodalmában
Zsigmond Júlia
No Comment