Megmaradni ama édeni állapotok között (olvasónapló)
Egy nyolcadik emeleti teraszon – a pontosság kedvéért a nyagyapámén – kerítettem kézre ezt az évszázadokon átívelő műremeket. Beleszagoltam a lapjaiba, megpörgettem enyhén, nézegettem a borítót, semmi. Azaz semmi penész, sérülés, kis barna pötty, légyszar, kávéhold, hullám a kartonban. Semmi. Nem is igen hittem a szememnek. Nem mintha akkor különösképp érdekelt volna a könyv maga, de valahogy lehetetlen volt ellenállnom kikezdhetetlen épségének. Aztán egy idő után nyugtalanítani kezdett, ahogy ebben a pofátlan, vérlázító sértetlenségben elfekszik egyéb könyveim között. Úgy trónolt ott, akár Süskind galambja. Nem is annyira műként, mint könyvtárgyként kezdett nyugtalanítani. Hogyan lehetséges, hogy ez a több évtizedes poshadásra ítélt könyv az égadta világon semmi kölcsönhatást nem mutat a természet elemeivel!? Eső, szél, fagy, kánikula, virágöntözés, légköri nyomás. Semmi. Ezért hát úgy döntöttem, beérem azzal az enyhén metafizikus magyarázattal, hogy ez a könyv tudta és várta az érkezésem. Hogy érkezésem pillanata valahol meg lett volna írva egy másik könyv lapjain, erre nézve semmilyen bizonyítékkal nem tudnék szolgálni, de könnyen megeshet, ha egyetlen pillanattal késem le találkozásunk, a könyvnek csupán elhamvadt nyomait találtam volna, melyeket esetleg összetévesztek apám leégett szivarcsutkájával.
Nem vállalkoznék arra, hogy a könyv egészéről szóljak. Egyrészt mert már sokan és meggyőzően tették előttem, másrészt mert ily módon kénytelen lennék elmenni számomra igen fontos szempontok mellett. Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról.[1] A fejezet gyakran előkerül, és érdekes módon éppen egy keresztény kontextusban. Ugyanis egyértelműen látszik az a szál, ami a keresztány Ponciánus-történetkört fűzi az említett szöveghez. Persze több minden valószínűsíthető: Európába nagyon sok szöveg arab közvetítéssel érkezik vissza az antikvitásból, így elképzelhető lenne egy olyan variáns is, miszerint ez egy alapvetően európai történet, melyre arab, perzsa, török jegyek tapadtak. Én viszont valószínűbbnek látom azt az eshetőséget, miszerint az arab eredeti mintájára jön létre a keresztény történetkör. Egyrészt azért gondolom így, mert az arab történetkör jóval kiterjedtebb, másrészt nagynak, túl nagynak látom az arab történet illetve a keresztény Ponciánus-történet felbukkanása közti időbeli rést (a legkorábbi arab kézirat Kr.u. 800-ra datálható, míg Európában a 16. században kezd népszerűvé válni a Ponciánus-történet). Az említett fejezet tulajdonképpen egy mikroszintű újraírása a műegész struktúrájának. Alapvető szerkezete úgy épül fel, hogy a történetek narrálása manipulálja a döntéshozatal időbeliségét (hátráltatását vagy késleltetését). Ez egyben egy nagyon erős filozófiai tételként is olvasandó, mely azt állítja, hogy történetmondás és időbeliség szorosan összefüggő kategóriák. A történetek narrálása felfüggeszti az időt, mely függésben egyfajta kegyelmi állapot jön létre. A történetek szerepe, hogy visszaállítsák az idő megbomlott, kisiklott, imaginárius rendjét, hogy az etikai krízisben a történetekben megnyíló tartamok újabb etikai tájékozódási pontokat állítsnak fel, melyek a történetből való kilépés pillanatában újraszervezik a történeteken kívül eső idő(k) struktúráját, múlt és jelen viszonyát. Ez tulajdonképpen nem több és nem kevesebb, mint imaginárius visszaállítása az imaginárius történeti rendnek.
Nem vállalkoznék arra sem, hogy a fejezet egészéről szóljak, mert ily módon kénytelen lennék elmenni számomra igen fontos szempontok mellett. Aki soha nem nevetett többé.[2] Ez egy olyan története a már említett fejezetnek, mely sok nyugtalanságra adhatna okot.
„(…) volt egyszer egy ember, aki számtalan ház, nagy vagyon, sok pénz, eunuch, rabszolga és földbirtok felett uralkodott. Mikor a magasztos Alláh irgalma magához szólította, egy kisfiút hagyott hátra. Alighogy a fiú megnőtt, ráadta magát az eszem-iszomra, zenét és éneket hallgatott, elajándékozta, elosztogatta, elköltötte az egész pénzt, ami apja után rá jutott. Végre nem maradt semmije, úgyhogy kénytelen volt eladni rabszolgáit, rabnőit, birtokait, de ezt a pénzt is elpocsékolta , végre annyira elszegényedett, hogy elment napszámosnak.”[3] – hangzik a történet bevezetője, avagy a tékozló fiú története. Egy nap a fal tövében ücsörögve lesett munkaalkalomra, amikor egy öreg seikh váratlan ajánlatot tett az ifjúnak: „Még tíz seikh lakik nálam a házban, és nincs senkink, aki minket kiszolgáljon. Ha vállalod, lesz nálunk enni-innivalód bőven. Kapsz nálunk mindent, amit kívánsz, pénzt is, talán Alláh miáltalunk visszaadja neked vagyonodat.”[4] A fiú vállalja a szolgálatot, a seikhnek ugyanakkor van egy kikötése: a fiú soha nem beszélhet senkinek arról a mérhetetlen búról és bánatról, amit a seikhek pompás otthonában tapasztal, illetve – láss csodát – van egy titkos, bereteszelt, lakatok mögött őrzött ajtó, melyet semmi szín alatt nem nyithat fel. Telnek az évek, a seikhek mind egy szálig jobblétre szenderülnek Alláh kegyelméből, a fiú pedig szolgálatai fejében megörököl mindent. De nem hagyja nyugodni bereteszelt ajtó rejtélye, mígnem egy nap felnyitja azt. Az ajtó egy folyosóra nyílik, melyen végighaladva egy tengerpartra érkezik. A partról egy hatalmas sasmadár ragdja el, majd egy szigeten kibocsátja karmai közül. Egy elefántcsonthajó érkezik a szigetre, gyönyörűséges lány lép elébe, megkoronázza az ifjút, majd felszállnak a hajóra, és egy olyan föld felé vitorláznak, melynek partjait állig vértezett katonák megszámlálhatatlan sorai vigyázzák. A katonák királyuk elé vezetik az ifjút, csakhogy… Csakhogy „(…) mikor a király a lithámot levette arcáról, hát egy gyönyörűséges leány volt, olyan, mint a fényes égen tündöklő napfény, szépek szépe, minden tökély mintaképe, szíveknek csábos csalétke. Nézte az ifjú e jelenség báját, minden ragyogó pompáját, és csodálattal töltötte el a lelkét ennyi szépség, ekkora fenség. A leány így szólt hozzá: »Királyom, én ennek az országnak királynője vagyok, és az egész katonaság, amelyet láttál, a lovasság meg a gyalogság is nőkből állt, nincs köztük férfi. A mi országunkban a férfiak szántanak, vetnek, aratnak, földmunkákkal, városépítéssel és az emberek számára hasznos mesterségekkel foglalkoznak, a nők pedig, azok kormányoznak, ellátják a hivatalokat, és katonai szolgálatot végeznek..« (…) Alig fejezte be szavait a királynő, belépett a vezír a kádival és a tanúkkal: mind öreg nő, vállukra omló hajú, tiszteletre méltó és méltóságteljes asszonyok.”[5] Meglátjuk, miért volt fontos hűek maradnunk a szöveghez. Egy tiltás viszont ebben a paradicsomi országban is adott, a szimmetria nagyon szép: van egy lelakatolt ajtó, melyet nem szabad felnyitni. Az ifjú trónra lép, hét esztendeig uralja országát bőségben, boldogságban, míg egy nap… Míg egy nap eluralkodik rajta a kíváncsiság, mohóság, és feltöri a lakatot: „Nincs üdvözlő szó az olyan számára, akire semmi jó nem vár.”[6] – mondja a roppant sasmadár, és elragadja az ifjút, innen már sejthető: hosszas bolyongás után megérkezik a földre, ahonnét elszármazott. Miért nyugtalanító ez a történet? Sok mindenért. Először is nézzük a királynő üdvözló szónoklatát: ez egy matriarchális társadalom tökéletes definíciója. Mégcsak nem is matrilineáris, hanem matriarhális, nem az anyai nagybácsié a politikai döntés joga (mint ahogy egyes afrikai, matrilineáris törzseknél még létező közösségi szerveződések esetén), tiszteletreméltó ősz asszonyok osztoznak itt az állam kormányzásának feladatán. Mielőtt továbblépnénk, gondoljuk el egy pillanatra, mivel állunk itt szemben! Egy alapvetően közép-keleti, arab, gyökereiben patriarchális kultúra szövegkorpuszában szembetaláljuk magunkat egy matriarchális társadalom prototipikus képével. Robert Graves valószínűsíti, hogy az ősi Európában nem voltak férfi istenek, a késői neolítikumban Európában, Észak-Afrikában, Közel-Keleten ugyanaz a más-más nevekkel illetett istennő uralhatta a világot. Graves szerint ennek a kornak az emlékét őrzik a görög Vénusz-szobrok. De ez még mit sem bizonyít abból, hogy itt egy nőjogú társadalmi szerveződésről beszélhetünk. Milyen kérdéseket kell itt feltennünk? Vajon volt az arab kultúrának olyan történeti korszaka, táptalaja, amikor a történelem egyetlen pillanatára csupán kialakulhatott, csírát engedhetett egy matriarchális társadalmi szerveződés? Nem valószínűsíthető. De akkor minek a képét látjuk itt? Hogy került be az arab „fantáziauniverzumba” egy ilyen társadalmi szerveződés képmása, lenyomata? Mi lehet az oka ennek? Lehetséges lenne az, hogy a tökéletes, paradicsomi társadalom utópiája egy ilyen vízióban ölthetett testet? De haladjunk tovább, mert sok mindent el kell még mondani erről. Van egy másik nagyon nyugtalanító eleme ennek a történetnek: amint az ifjú megérkezik, azon nyomban a korona birtokosa és e királyság ura lesz. Milyen matriarchátus az, ahol egy férfi áll a politikai hatalom piramisának csúcsán? Ráadásul nyilvánvaló, ha egy férfi, bármely férfi áthág ezen a lelakatolt ajtón, magától értetődő módon és azonnali hatállyal e csoda hozományosa lesz. Viszont a dolog másképp is olvasható, hiszen ha jobban átgondoljuk, az ifjú érkezésében meg van írva csúfos elbukása is. Gondoljunk közben a seikhek esetére. Nyilvánvaló, hogy e paradicsomi világban egyetlen férfiúnak, emberfiának sincs maradása. Lassan illenék belátnunk: csúfos kép ez a férfiakról, és nem kevésbé férfi és politikai hatalom viszonyáról. Hiszen ebben a szöveguniverzumban nincs oly elrettentő látvány, oly tiltó szó, mely gátat szabhatna a férfiúi mohóságának, kapzsiságának. Úgy gondolom, nem alaptalan a gyanúm, miszerint ezek a férfiak pusztán azért kerülhetnek át időről időre e paradicsomi világba, hogy újra meg újra bebizonyosodjanak: nincs maradásuk benne. Mohóságuk, kapzsiságuk, önérdekük meggátolhatatlan, és természetüknél fogva alkalmatlanok az állam kormányzására. Azért merem ezt általánosan kimondani, mert egészen jól látszik: az öreg seikh nagylelkű ember, busásan jutalmazza az ifjút szolgálataiért. Tíz másik társáról azon túl, hogy mindannyian megtették ezt az utat, tulajdonképpen semmit nem enged tudunk a szöveg, de mint jó keresztények megelőlegezhetjük, hogy ők maguk sem ’holmi szűkmarkú kufárok’. Azt látjuk tehát, hogy nem alkati kérdés, ki tud megmaradni ama édeni állapotok között. Természetadta alkalmatlanságról kell beszélnünk, a férfi kormányzásra való természetadta alkalmatlanságáról.
Gondoljunk át most utoljára, milyen súlyos helyei ezek Az ezeregyéjszaka korpuszának. Gondoljuk át, hogy keresztény kultúránk szöveghagyományában felvetődik-e bárhol is bármilyen arányokkal ez a kérdés, s ha ez megvan, akkor nincs több mondanivalóm.
(Az ezeregyéjszaka meséiről)
Serestély Zalán
[1] Az ezeregyéjszaka meséi: Honti Rezső ford., Kriterion, Bukarest, 1977. 374-445
[2] Uő: i.m. 402-408
[3] Uő: i.m. 402.
[4] Uő: i.m. 402.
[5] Uő: i.m. 406-407
[6] Uő: i.m. 407.
No Comment