Az elégedetlen gyerek jajkiáltásai (Kritika)

12 aprilie 2011

A Kolozsvári Állami Magyar Opera megrendezésében az Ali Baba és vAgy negyven rabló című musical múlt vasárnap (ápr. 3.) került műsorra. Azon szerencsések közé sorolhatom magam, akik eljuthattak és a kellemes vasárnapi délutánt a színházban tölthették. Az már kevésbé szerencsés, hogy éppen ezt az előadást választottam ki kulturális érdeklődésem tárgyául.

A színház világa többek között a kultúra befogadására és értékelésére nevel. Ezt persze nem én mondom el először, de mégis úgy gondolom, jó néha átismételni a dolgot. Valahogyan ez az igény tört rám akkor is, amikor az előadás után még a musical refrénjének dallamát dúdolgatva belesétáltam a napfényes délutánba. És itt álljunk is meg, mert fontos kiemelni, hogy csak a dallamot dúdolgattam, hiszen a hangosítás nem tette lehetővé a kórus által énekelt dalok szövegének felismerését.

Talán jót tett volna, ha sikerül megtudni, hogy mi a szöveg. Nemcsak a cinizmus helyét számoltuk volna ezzel fel, de talán azt is megmagyarázza, miért nem voltam képes elhinni a szereplőknek, hogy valóban el akarják hitetni velem, hogy az Ezeregyéjszaka Bagdadjába kerültem. Mert legjobban talán tényleg ezt hiányoltam: az igyekvést, hogy megteremtsenek valamit, amiben az odalátogató önfeledten hihet legalább néhány pillanatig. Nem világmegváltásról és tűzijátékról beszélek, csak a mosolyról a szereplők arcain, egy másik kultúra forróságának, színeinek megidézéséről.

Persze a díszletek sok helyen pótolták az elvárásaim ütötte lyukakat, hiszen lengtek a fátylak, és potyogtak a díszlet piacáról az almák, s a tipikusan arab kávéház hangulatát is sikerült megjeleníteni néhány pillanatra. De az erdő fái olyan szálkát hagytak bennem, amelynek helye csak lassan gyógyul.

A zene persze gyógyír mindenre, s tekintve, hogy ez egy musical volt, rengeteg alkalmam is volt gyógyulgatni. A szerelem, a szeretet, a remény, az életöröm és a kalandvágy sorra felsejlettek a dalokban, de ahogyan a színészek alakításából, innen is hiányzott a játékba vetett hit.

Őszintén hiszem, hogy a fellépők a legjobbat igyekeztek nyújtani, de ehhez ez esetben a hangok megfelelő, precíz képzése, a sorok hiba nélküli elmondása, és a mese, a humor – mert humorban azért bővelkedett az előadás – univerzális bemutatása egyszerűen nem volt elég. Az arab mesevilág magyarosra kerekedett, a dalok musicalesre csiszolódtak, a színészek pedig karaktereket jelenítettek meg, de nem váltak hiteles résztvevőkké.