A láthatatlan istenek (olvasónapló)

Egy sokat kommentált Borges-történetről fogok beszélni, az Aszterión háza[1] címűről. Azt hiszem, ennek a történetnek az az egyik sajátossága, hogy bármilyen köréje szőhető kommentár terjedelmesebbé válik, mint maga a történet. Azt hiszem, azért lehetséges ez, mert számtalan történet találkozik benne, ezek a találkozások pedig újabb történeteket gerjesztenek. És újabb kérdéseket. Ezért hát magam is a törésvonalak mentén fogok beszélni róla, olyan moccanások apropóján, ahol lehetetlen magunkba fojtanunk kérdéseinket.

Miért Aszterión? Hiszen tudjuk, hogy az Aszterión és a Minótaurosz szavak jelöltjei teljesen(?) megegyezőek: egy hamis nászból szármzó torzszülött, aki egy labirintusban kényszerül élni. Azt hiszem, ennek legalább három oka van. Az első lehetne a hangzás: hangzásában az Aszterión valahogy kevésbé állatias, ugyanis könnyen meglehet, hogy a Minótaurosz megnevezésbe belehalljuk azt az etimológiai komponenst, mely a görög eredetű taurusszal, azaz a bikával rokonítja e lényt. Ezt ellensúlyozza némileg az Aszterión név, melynek etimológiáját a csillag jelentésű, szintén görög eredetű asztronban kell keresnünk, s mely hatását tekintve nyilván éteribb, légiesebb. Második lehetséges oka, és ezt látom nyomósabbnak, az, hogy Borges történetében nagyon fontos aspektus, hogy az a lény, akit ő következetesen Aszteriónnak nevez, istenként, világteremtőként tekint magára. Borges megsejthette: egy világteremtőnek nem lehet olyan neve, mely földi súlyokhoz, húshoz, vérhez láncolja őt, történeti, biológiai létezéshez. E felvetést beigazolni látszik, hogy Aszterión a történet során csupán anyjáról, a királynőről tesz említést, viszont nevelőapjáról, Minószról, vagy az őt nemző fehér bikáról következetesen hallgat. Harmadik oka e választásnak talán az olvasóban gerjedő hatás: a megsokszorozódás. Minden jel szerint Borges nem éri be annyival, hogy beszámol Aszterión önmegsokszorozó játékáról („De annyi játék közül azt játszom legszívesebben, hogy egy másik Aszterión vagyok. Úgy teszek, mintha látogatóba jönne, és én megmutatnám neki a házat.”[2]), hanem mintegy a szövegen túliban is létrehozza azt, hiszen a szöveg olvasása közben arra lettem figyelmes, hogy folyton lefordítom magamnak ezt a nevet, újra meg újra lefordítom az általam kulturálisan elfogadott Minótauroszra, ily módon szimultán két szörnyszülött jár a fejemben. Tulajdonképpen az történik, hogy létrejön két tükörszimmetrikus lény, s az őket övező világok tükörjátéka.

Vannak a történetnek további érdekes helyei. Nem derül fény arra, hogy Aszterión gyilkol-e: „A szertartás alig néhány perc. Sorra felbuknak egyik a másik után, be se vérzem a kezem. Ott maradnak, ahol elestek, s a tetemek hozzásegítenek, hogy megkülönböztessem egyik galériát a másiktól.”[3] Aszteriónnak nem tapad vér a kezére. Semmit nem tudunk meg ezen a helyen gyilkosságról, Aszterión gyilkosságairól pedig más helyei a szövegnek nem számolnak be. Azt gyanítom, hogy ez a kétértelműség szándékos. Borges újabb játéka. Egy olyan technika, melyet Dantétól lesett el. A Minótaurosz nem is ártatlan és nem is gyilkos, ugyanakkor mindkettő egyszerre. Ugolino álproblémája[4] ez. Valószínűleg sokan ismerjük Borges esszéjét Dante Színjátékbeli nevezetes és sokat vitatott sorairól: „Erősebb volt az éhség, mint a bánat.” Borges megoldása a következőképpen hangzik: „A való időben, a történelemben valahányszor különböző lehetőségek elé kerül az ember, kiválaszt közülük egyet, s a többit eltünteti vagy veszni hagyja; nem így a művészet kétértelmű idejében, amely a remény és a felejtés idejével rokon. Ebben az időben Hamlet egyszerre bölcs és bolond. Az Éhség sötétlő tornyában Ugolino fel is falja meg nem is szeretteinek holttestét, s épp ebből a különös anyagból, ebből az ide-oda billenő pontatlanságból, bizonytalanságból áll az alakja.”[5]

Időzzünk még egy kicsit ezen a helyen, hiszen még számos kérdést tartogat számunkra, főleg akkor, ha összeolvassuk a történet egy másik sorával: „A reggeli napfény megcsillant a bronzkardon. Már egyetlen csepp vér sem volt rajta.”[6] Itt már Thészeusz kardjáról van szó, a gyilkos kardról, melyet a Minótauroszból rántott ki. Hamar feltűnik valami nyugtalanító e sorokban: sehol nincs nyoma a vérnek. Miért van az, hogy sehol sincs vér? Olyan, mintha ezek a lények tulajdonképpen nem is érintkeznének. Bekövetkezik a halál, meghal minden kilencedik évben újra meg újra kilenc ember, és végül meghal Aszterión, de sehol egy cseppnyi vér. Miért? Mert tulajdonképpen soha nem találkoztak, soha nem érintkeztek. Sem Aszterión a kilenc halott emberrel, sem pedig Thészeusz Aszteriónnal. Igazából mindannyian különböző labirintusokban bolyongnak: találkozásuk soha nem fog bekövetkezni, mert mindannyian az egyetlen létező labirintusnak vélik a magukét, amelybe beleszülettek, amelybe száműzettek, amelyet belaknak épp. Annak, ami velük történik, valamiféle isteni determináltság a mozgatórugója. Mozdulataik, döntéseik nem sajátjaik. Egyetlen dolog sajátjuk, ami a koponya falain belül, a koponya, az elme labirintusában történik. Ez a tájékozódás a sajátjuk. A Minótaurosz, azaz Aszterión odáig menően meg tudja élni ezt a belső szabadságot, élete kioltását, hogy e végzetes és determinisztikus pontot kárhozatból megváltássá transzformálja. Kint viszont, eközben, az istenek uralta időben és térben az történik, ami el volt rendelve. Terv szerint halad minden. Odakint/odafent, a labirintus felett mindenki úgy sejti: meghalt a torzszülött, és ez nincs is másképp. Valóban meghalt. Csak nem a torzszülött, hanem egy lény, érző és gondolkodó lény. És nem csupán meghalt, hanem üdvözült. Mert azt hiszi, hogy üdvözült. De mindez kívülről, a labirintuson túliból teljesen mellékes. Tulajdonképpen még Thészeusz sem érti. Thészeusz kettős hőssé válik (A Minótauroszt megváltja magányától, az emberi társadalmat pedig megváltja a Minótaurosztól. E kettőt egyetlen mozdulatban), de mindamellett teljesen oktalan, tudatlan (hiszen nem is sejti, a Minótaurosz mért nem védekezett), tájékozatlan abban az eseményben, mely a Minótaurosz kivégzésével zárul, és ez brutalitással ruházza felt a tettét. Thészeusz kettős hős, ugyanakkor hidegvérű gyilkos csupán. E megváltáselméletben egyetlen dolog nyugtalanító csupán: ha lehetséges az, hogy csupán a Minótaurosz képzeletében létezik ez a világ, az univerzum, az ő álma mindez, és mi, történetének hallgatói is ezen álom részei vagyunk csupán („Talán én alkottam a csillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem.”[7]), ha lehetséges, hogy ő az álomlátó, akkor miért hiszi mégis a megváltást? Miért bízik abban olyan magától értetődő módon? De mielőtt válaszolnánk erre, tegyünk egy rövid kitérőt: Miért nem emlékszik Aszterión megnyugtató pontossággal arra, hogy az ő teremtménye-e a világ? Azt hiszem, legfőképp azért, mert büszke, s mert hübriszéből fakadóan nem tanulta el a nyomhagyás művészetét: az írást és annak olvasását. A Minótaurosz számára az idő tagolatlan és véget nem érő: azaz körkörös. Nincsenek benne markerek. A holttesteken kívül. A holttestek szerint azonosítja a szobákat, galériákat. Temetetlen holttestek ezek, mert csak így tudnak egyediek lenni, jelértékűek, de e tetemek ezáltal a bomlásnak, az elporladásnak vannak kitéve, nyomtalanok maradnak, emlékük nem létezik. Ez dermesztően hasonlít a védikus India temetkezési szokásaira: a hamvasztásra. A holttestek visszajutnak az idő körkörösségébe, az élők terében nem marad fizikai nyomuk. Továbbá említésre méltó a következő sor, mely ugyancsak a körkörösség, az újrateremtődés képét emeli ki: „(…) tudom, hogy él a megváltóm, és végül kiemelkedik a porból.”[8] E rövid kitérő után lássuk az eredeti kérdést: Mi okból szorulhat egy teremtő megváltásra? Jár-e megváltás a Teremtő számára? Miért hiheti azt, hogy jár neki? Aszterión logikája figyelemre méltó: Aszterión gőgös, hiszen meg van győzödve arról, hogy világa az egyetlen létező világ, megismételhetetlen és tökéletes, meg van győződve arról, hogy álma az egyetlen valódi álom: „Lépjen be, aki akar. Nem talál itt asszonyi pompát, sem palotába illő káprázatos berendezést, de nyugalmat és magányosságot igen. Olyan házra lel, melyhez hasonló nincs a föld kerekén.”[9]; „Nemhiába volt királynő az anyám; nem tudok elvegyülni a közönséges emberek között, holott szerénységem ezt kívánná. Az a helyzet, hogy egyedülálló vagyok. Nem érdekel, hogy mit nyújthat egy ember másoknak. (…) Nagyra teremtett lelkemben nincs helye bosszantó és közönséges apróságoknak; sohasem jegyeztem meg, hogy mi a különbség két betű közt.”[10], viszont úgy gondolja, hogy valamiféle megváltás reményében látogatják őt az emberek: „Minden kilenc esztendőben kilenc ember lép a házba, hogy megszabadítsam őket minden bajtól.”[11] Egy gőgös teremtő képe ez, aki megváltást oszt, de teremtményei arctalanok számára. Szerintem a Minótaurosz meg van győződve arról, hogy az őáltala osztott megváltással saját megváltására váltja be a jegyet. Alighanem a végső kegyelem reményében teszi mindezt. Lássuk be, van ennek alapja, hiszen ő csak a házán túl létező emberekről számol be, csak azokat tartja unalmasnak, lehangolóan egyformának („…félelemmel töltött el e népség tenyérsima, vértelen arca.”[12] Mielőtt tovább haladnánk, azért megjegyzendő, hogy épp ilyen sápadtnak és vértelennek látta Aeneász és Odüsszeusz a Pokol lakóit.). De ahelyett, hogy látogatóit bajaikon átsegítve újra meg újra birodalma magányába száműzné magát, miért ne fogadná társául azokat? Hiszen aki belép ebbe a házba, mégsem lehet ama vértelen, simaarcú népségből való. Azt hiszem, ez a történet egyik legmegejtőbb kérdése. A válasz az lehet: hogy a megváltás csak akkor jár neki, ha átsegíti bajaikon e látogatókat. A megváltás, mely számára valami éteri feloldódást, a társasságban való feloldódást jelenthet.

Zárjuk így e történetet: két lény találkozásának vagyunk tanúi, melyek mindketten meg vannak győződve afelől, hogy megváltók ők, és hogy világuk a lehetséges világok egyetlene. Valójában mindketten más világból érkeznek, más-más világok megálmodói. Ezért nem látják egymás arcát, nem is kíváncsiak arra. Nem is találkoznak soha. Tulajdonképpen mindketten önmaguk megváltásán fáradoznak: a Minótaurosz mintegy szolgálatait megtérítendő számít erre, hiszen annyi embert megszabadított már bajaitól, ő miért ne szabadulhatna hát magányából; Thészeusz pars pro toto alapon az emberiség, az emberi társadalom megváltása átal, melynek feltétele a bikafejű torzszülött elpusztítása. Mindkét megváltás bekövetkezik szimultán módon. Hogy miért jelenhet meg Aszterión számára Thészeusz megváltó alakjában? Egy újabb megejtő történet, hiszen hübrisze folytán, de Aszterión mitsem tudhat a megváltó alakjáról, és azt hiszem, ez a szövegnek az a pontja, ahol mindannyian együttérzünk vele, talán természetadta kiszolgáltatottságából fakadóan: „Milyen lesz az én megváltóm? – töprengek. Bika lesz vagy ember? Talán emberarcú bika? Vagy olyan lesz, mint én?”[13] Valamiért szívszorító ez a hely: „Talán emberarcú bika?” Igen. Thészeusz egy emberarcú bika. Épp a megfordítottja, tükörszimmetrikusa Aszteriónnak. Sima az arca és vértelen, de a szíve az állaté. Azt hiszem, nincs benne szánalom.

Eközben mi, akik olvassuk a történetet, tudjuk, hogy ők ketten, hogy mindketten egy harmadik lény álmai, egy isten álmai, aki eleve elrendelte vakságukat, a látszatok világában élnek/halnak, egy álomban. Egy újabb gőgös isten álmában, aki bizonyára kedvét lelte e sok szenvedésben, e mészárszékban. De a vértől azért megkímélte nézőit. Megkímélt bennünket.

 

 

 


[1] Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár. Európa, Budapest, 2005. 81-83.

[2] Uő: i. m. 82.

[3] Uő: i. m. 83

[4] Jorge Luis Borges: Az ős kastély. Európa, Budapest, 2009. 299-304.

[5] Uő: i. m. 303.

[6] Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár. Európa, Budapest, 2005. 83.

[7] Uő: i. m. 83.

[8] Uő: i. m. 83.

[9] Uő: i. m. 81.

[10] Uő: i. m. 81-82.

[11] Uő: i. m. 83.

[12] Uő: i. m. 81.

[13] Uő: i. m. 83.

 

(Jorge Luis Borges Aszterión háza c. elbeszéléséről.)

 

Serestély Zalán

 

Serestély Zalán

Articole similare

Mary Oliver – Versek

Mary Oliver – Versek

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Nagy Zalán versei

Nagy Zalán versei

No Comment

Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată. Câmpurile obligatorii sunt marcate cu *

Acest site folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.