A test olvasatai (avagy a süketség mint irodalmi élmény) – esszé

Ma reggel arra ébredtem, hogy jobbszerivel süket vagyok. Nem is olyan meglepő ez. Próbáltam a fikciónak azzal a magától értetődő világteremtő természetességével nyugtázni, mellyel nem kérdezünk vissza, miként ébredhetett Gregor Samsa szörnyű férgeként. Na meg előjelei is voltak, csak hát napok óta arra gyanakszom, hogy a telefon hangszórójával lehet valami, már azt is kiterveltem, hogy a következő ösztöndjból ideje lenne újat venni. Jellemző. Nézem magam a tükörben – furcsa reflex –, nem látom nyomát. Érdekes, hogy az ember saját képi másán is keresi a változások nyomát, furcsa szinkretizmus, melyből világosan látszik, mennyire egyszerre létezünk önmagunk számára mint kép és hang, ha valaminek hangja van, annak képe is kell, hogy legyen, ha meg hangtalanja, akkor képtelenje. Képtelen vagyok hallani. Ahogy írok, folyton újra kell fogalmaznom a mondatokat, valahogy nem akarnak helyesek lenni, mert nem hallom őket visszaverődni, egy kis képzavarral élve, nem tükröződnek vissza a dolgokról, más emberekről, a koponya faláról. E hangtalanságban valahogy felbomlik grammatikájuk, nem találom az oly megszokott tájékozódást: nem lennék jó denevér. Bolyongok saját belső folyosóimon, e néma labirintusban, miközben sétálok az utcán, és körülbelül olyan érzésem van, mint egy halnak, akit víz nélkül hagytak az akváriumban. Érdekes, hogy a hallásvesztésnek ezen állapotában zajosabbnak tűnik a világ. Vagy zajlóbbnak? Talán e második inkább: hiszen elzajlik körülöttem, mellettem meg még felettem is. A jelek zajokká lesznek, zajlásokká, s a tegnap még jelekként felfogott hangoknak hiába lappang az elmémben bizonyos fajta belső lenyomatuk: kiderül, tulajdonképpen másképp hangzott minden, nem voltam elég figyelmes. Próbálom elcsípni a jelentéseket, de nem igen akar jelenteni semmi. Se ki se be. Talán fel, de azt már magam csinálom. Igyekszem feljelenteni magam – kinek? –, amiért nem voltam elég kíváncsi, amiért nem akartam hallani – kit? Na meg a csend. Az is másképp hallatszik innen. Idebenn határtalannak tűnik, mint egy puszta, ahonnan nem lehet hazatérni. Valamiféle száműzetés lehet ez, hogy a csenden keresztül tanuljak hallani (?), ha egyszer visszatérhetnék mégis a jelek birodalmába.

A test olvasatai. Mit jelent ez? Hogy olvassuk a testet? Esetleg hogyan olvas a test? Lehetne mindkettő. A test szokatlan könyv, azaz éppolyan, mint bármelyik másik. Olvasó ő maga is, előző könyvek olvasója, más testeknek olvasója, jelek olvasója és nem utolsó sorban olvasója önmagunknak. Ugyanakkor olvasmány is, talán az egyik leghasznosabb, telis-tele fordíthatatlanságokkal, vitahelyzetekkel, szimmetriákkal és aszimmetriákkal.

Három szerzőt idéznék, hadd alakítsuk irodalmi üggyé eme érzékelésemben esett fogyatékosságot. Talán többen is érezzük, Beethoven kívánkozna most ide, Beethoven, akiben elég erős volt a belső harmónia, hogy kihordja a képzelet csodálatos disszonanciáit, mindamellett megmaradnék mégis az irodalomnál.

„A családi sagához tartoztak ezek a történetek. Nem volt szegénység, történetek voltak. A gond mindig mint dicsekvés jelent meg, múlt időben, kész, vége, már megszűnt, elmúlt, legyőzött, elkergetett ellenség lett, mire beszélni kezdtünk róla. Történet, mesélni való legenda lett a mázsás gabonazsákokból is a cséplőgépnél, ahogy apu emlegette őket azon a nyáron, amikor az apa meghalt és a legidősebb fiú kimaradt az iskolából, és előlépett családfőnek.” – írja Szilágyi Júlia Jegyzetek az akváriumból c. esszékötetében. Amit képesek vagyunk verbalizálni, azon jobbszerivel túl van az ember. A felidézés, a megidézés, mesélés, történetmondás, azaz bizonyos események verbalizált képei nem csak jelenlevővé tudják tenni a dolgokat, hanem egyszersmind el is távolítják, a valószínűtlenbe, képtelenbe tolják azokat. Ami a történet esetemben való applikálhatóságát illeti, talán arról az apró ellentmondásról nem illenék hallgatnom, hogy a süketség némileg ellehetetleníti saját történetesítését. Nagyon ravasz kórság.

„Figyeljünk meg először néhány szófordulatot, melyben a fül vagy a hallás előfordul: nyitva van a füle – kegyesen meghallgat valakit – hajlandó meghallgatni – hallgat valakire – engedelmeskedik [a németben az engedelmeskedni (gechorchen) szó a hören = hallgat szóból ered]. Mindezek a fordulatok egyértelműen rámutatnak arra, hogy a fül kapcsolatban van a be-fogadás, a passzív lét (meghallgatás) és engedelmesség témájával. A hallással összehasonlítva a látás az érzékelés sokkal aktívabb módja. Így aztán könnyebb is aktívan elnézni valami mellett, vagy becsukni a szemünket, mint bezárni a fülünket valami elől. A hallás képessége az engedelmesség, az alázat testi kifejeződése.(…) Süketté csak az válik, aki már régóta süket saját belső hangjaira.” – Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke Út a teljességhez c könyvéből idézem. A két szerző nem az akadémiai orvoslás köreiből származik. Nem tagadom – a gyakran obskurus ezotéria illetve a keleti orvostudományok olcsó produktumként való felvásárlása és elnyugatiasítása mára olyan ellenérzéseket halmozott fel bennünk, melyek megnehezítik az ilyen és ehez hasonló tudásokhoz való közeledésünket. Meg nyilván Európa közelmúltja is számos okot ad arra, hogy elutasítsunk bizonyos szavakat: alázat, engedelmesség. Talán a teljességgel szemben is lehetnek kételyeink, teljességről beszéltek az idealista filozófiák. Teljességről, a szocializmusban való kiteljesedésről beszélt a kommunizmus. Azt azonban kár lenne tagadnunk, hogy testünk valóban egészként működik, azaz csak akkor működik, ha egészként tudjuk érteni önmagunkat. Ha találunk önmagunkkal és találunk a világgal. Azért kelnék védelmére e két szerzőnek, mert divatos szóra fordítva a dolgot, az önreflexió és a test összefüggéseire figyelmeztetnek. Az okokra és a nem a tünetekre. Nem találtam ebben a könyvben nyomát a szépelgésnek, ámításnak. Kegyetlen kérdéseket annál inkább.                            Végül pedig, ha neadjisten végképp az akváriumban rekednék, akkor hát Borgest kell idéznem, azaz egyikét a legvisszhangosabb keleti gondolatoknak, ti., hogy valaminek az elvesztése egyfajta adomány is lehet ugyanakkor: „A vakság adomány. Én már egész kimerítettem magukat a vakságtól kapott adományaimmal: tőle kaptam az angolszász nyelvet, tőle kaptam némi skandináv ismeretet, tőle kaptam egy korábban ismeretlen középkori irodalmat, és tőle kaptam több könyvemet is, amelyek lehetnek jók avagy rosszak, de igazolják az alkotás pillanatát. Továbbá a vakokat mindenki szeretettel veszi körül. Az emberek mindig jóindulattal viseltetnek egy vak iránt.” Azt hiszem, a süket iránt kevésbé viseltetünk megértéssel, leginkább talán azért, mert igen ritka az örökletes formája. Leggyakrabban mi magunk vagyunk az okai a dobhártya elrugalmatlanodásának. Nem kívánunk, nem akarunk, nem bírunk meghallani valamit, leggyakrabban önmagunkat. Nem tudom, én miről hallgatok. Talán arról, hogy túl sokat írok és túl keveset olvasok. Esetleg arról, hogy nincsenek munkahelyek az országban, ahol boldogulni szeretnék? Hogy számos ismerősöm kényszerül letagadni végzettségét, ha munkához szeretne jutni (huszonöt éve apám tette ugyanezt egy azóta elbukott rendszerben)? Hogy az ember, akit szeretek nem lehet mellettem hónapok óta, mert így kívánták az anyagiak? Talán az a baj, hogy ezt ugyanazon (?) a nyelven közlik velem, amelyen Borgest olvasok, amelyen verset írok, amelyen tanáraim méltatlan összegekért mutatják a jót? Vagy talán azt hazudom magamnak, hogy érdemes/szabad ezekre a kérdésekre felfűznöm olykor a világot? Azt hiszem, valóban ebben rejlik a hazugság. Talán vannak, akik bólogatnak az iménti mondat után. Mindenki másért. Van, aki csak szeretetből…

Mindenesetre halként nehéz eldöntenünk, az akvárium melyik oldalán jobb számunkra, ha egyik oldalán sincs víz. Annak tehát, hogy az akváriumból való kitörésről gondolkodni lehessen, van egy előfeltétele, egy fontos kérdés: halak vagyunk-e valójában?

 

Serestély Zalán

 

Serestély Zalán

Articole similare

Tőtős Dorottya – félreértjük egymást?

Tőtős Dorottya – félreértjük egymást?

Kína, a fontos téma – Kiss Dávid

Kína, a fontos téma – Kiss Dávid

Demeter Arnold versei

Demeter Arnold versei

Berszán István – Az irodalomtudomány válsága? Útkeresések a high theory időszaka után (3. rész)

Berszán István – Az irodalomtudomány válsága? Útkeresések a high theory időszaka után (3. rész)

No Comment

Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată. Câmpurile obligatorii sunt marcate cu *

Acest site folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.

Cel mai recent număr:

numar litere sidebar

Discuțiile Echinox

Cel mai recent număr:

numar litere sidebar

Abonează-te la newsletter

Facebook

Parteneri

Facebook