Selyem Zsuzsa: Cápáinkkal, tévéműsorainkkal, csillogó kiegészítőinkkel – közelítési kísérlet (esszé)

A diktatúra hatását társadalmi folyamatokra, intézmények állapotára, emberek magatartására, érzelmeire és ízlésére, nem nagyon lehet túlbecsülni. Évtizedekkel bukása után sem. Már csak azért sem, mert a diktatúra nem semmiből egy új világ, hanem – sokan, sokfelől elemezték ezt – egy adott társadalom reflexeinek, hagyományainak megmutatkozása, az emberek tájékozódása, ízlése, szervezkedési szokásai szerint.

Ha győz a rosszabbik énünk. Persze, nézőpont kérdése: sokak számára a tekintélyelvűség, a kényelmi megfontolások elsőbbsége, az alibik keresése, a világ egyetlen elvre redukálása, a szabályok aszerinti alakítása, hogy mindig én legyek (legalább az erkölcsi) a győztes – nem rossz, dehogyis, inkább kívánatos. Ahogy válságos időkben rendszerint kívánatossá lesz egy „erőskezű ember”, aki kivezesse az országot a bajból. Huszonegy évvel a rendszerváltás után Magyarországon is, Romániában is, amint a választási eredmények elháríthatatlanul jelzik: kívánatos.

Mindazok, akik abban a privilegizált helyzetben élnek, hogy rendes oktatásban részesültek (volt, mondjuk, bár egyetlenegy hiteles tanáruk), olvasnak-beszélnek idegen nyelveken, módjukban áll hosszabb ideig nyugaton élni, és létük fenntartásáért nem kényszerülnek rabszolgamunkára – … –, értetlenül és nehezen palástolt megvetéssel tekintenek azon embertársaikra, akik szentül meg vannak győződve, hogy nincs más megoldás, mint meghúzni magad, teljesíteni a főnök parancsait, ott és azt tapsolni, ahol és amit a többség tapsol stb.

És embertársaim legyintenek arra az elkényeztetett szabadságmániásra, aki vagyok.

És joggal: mert hiába jövök én Kanttal és kiskorúság-fogalmával, hiába az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, a jobbnál-jobb Nádas-, Kertész-, Sontag- vagy Jelinek-esszékkel, amelyek pontosan megrajzolják türannoszi hajlamaink természetrajzát, és azt is pontosan, hogy ez hova vezet, hiába: nem értik, hiába: unják.

Mi meg nem tudjuk elképzelni, miért nem értik, mikor annyira egyszerű.

Egyszerű: nekünk, akiknek nem kell minden este leinnunk magunkat/sorozatokat néznünk ahhoz, hogy a létfélelmünk csituljon, és végre aludni tudjunk. Hogy valami jó is legyen az életben, bazmeg.

Mit mondhatok erre?

Mit mondok először is a folyamatos nyelvi agresszióra, mely annyira általánossá vált a magyar nyilvános térben, hogy a köznapi kommunikáció szintjén alig hallani mást? (Mindenkinek van erre példája, engem idén júliusban egy idős nő megjegyzése vágott földhöz, amint kinézett a HÉV ablakán, látta a hátizsákos fiatalokat, és minden önvédelmi reflex híján, mintegy leírólag így szólt a vele utazó idős férfihoz: van náluk sátor meg isten fasza.)

Gyorsnak gyors.

És, szerintem, ha próbálunk valamit kezdeni korunk társadalmi adottságaival, nem sápítozni kellene, nyelvrendőrért kiáltani, vagy a beszélőt azonnal besorolni valamelyik periférikus társadalmi csoportba, hanem a durvulást dekódolni. Miért fűszerezi minden nyelvi megnyilvánulásunkat agresszió? Miért frusztrált nyelvében a magyar? Mit tettek vele a 20. század diktatúrái? Ezt mennyire és hogyan bírta feldolgozni? A kreatív, vicces, önkritikus magyar nyelv miért csak a kiválasztottaké? Miért nem tanítják ezt az iskolákban? Mert mit tanítanak az iskolákban?

Ez utóbbi kérdésre van válaszom, bár ne volnék ennyire biztos a dolgomban. A magyar iskolák elsöprő többségében (Erdélyben különösen) a hivatalnoknyelvet próbálják a gyerekek torkán lenyomni, úgy kell „fogalmazniuk”, ahogy élő ember nem beszél, nem ír. Valamiféle passzív, körülményeskedő nyelven – nem tudom elhárítani azt a feltételezést, hogy mindez azért jó a pedagógusnak, aki ezt műveli nap mint nap, mert így biztosan nem hozza zavarba őt a gyermek személyes megnyilvánulása. És azért jó az oktatási rendszernek, mert ugyan azt állíthatja magáról, hogy megtanította írni-olvasni az embereket, viszont jól el is zárta előlük a saját véleménykifejtéshez, személyiségének árnyalt megformálásához szükséges nyelvi eszközöket. A gyerek elég hamar rájön, hogy ez az egész nem róla szól, és uzsgyi a számítógép elé, ahol ő végre a maga (és sajnos: a világmindenség) ura. Ha meg az élet úgy hozza, hogy beszélnie kell, akkor alig állnak artikulált kifejezések a rendelkezésére. És miért? Ismétlem: mert megvonták tőle. Mert tudálékos nyákot adtak emberi szavak helyett. Mert nem engedték megszólalni, míg el nem sajátította a személyes véleménykifejtésre tökéletesen alkalmatlan, választékosnak titulált, valójában uniformizáló, keresett nyelvi paneleket. (És ne hízelegjünk magunknak, vagy ne gondoljuk hogy ilyen egyszerű volna a helyzetet orvosolni: van kortárs mű is, amely ezen a mesterkélt, szépelgő nyelven szólal meg, és van többszáz éves szöveg, ami minden indoktrináció nélkül a mindannyiunké lehetne, ha adnák.)

Az iskolarendszer egésze – még ha az alternatív oktatási formák el is indultak a rendszerváltáskor – 20 év után sem bírt kilépni a poroszos-diktatórikus, a diákot (adott esetben a szülők kifejezett kívánságára) elnyomni próbáló szemléletből (sikertelenül, mert már visszaütnek), és most éppen megint fordulat van: pénzügyi források híján (állítólag, de például Romániában miliárdokat költenek újabb ortodox templomok vagy futballstadionok építésére) még diktatorikusabb, még elnyomóbb oktatás felé. Parancsolni, elvárni, fegyelmezni, tiltani gyors és olcsó, türelemmel kihozni a gyerekekből rejtett tehetségüket, a jól végzett munka jutalmazástól/büntetéstől független szimpla örömét – hát az időigényes, s így drága is. Parti Nagy prózájából (például) ugyan közös tudásunkká válhatna, hogy mi van, milyen élettörténetek vannak egy-egy iszonyatos káromkodás mögött, és volna rá lehetőség, hogy ne a tünetet tiltsuk, hanem a valóságot formáljuk, de hát az is időigényes, a parlamenti ciklusokban gondolkodó hatalomnak már csak ezért is éri meg az iskolákat visszaterrorizálni. Másért is megéri: a hatalom legfőbb politikai eszközét, a bűnbakképzést kockáztatja azzal, ha kiépül egy megértésre alapuló társadalom.

De térjünk vissza kérdésemhez: két diktatúra után miért lesz a 21. században kívánatos a zsarnoki rendszer, miért csak az értő kevesek kiváltsága belátni, hogy hosszú távon ez mindenkit sújt, a zsarnoki rend fölzabál előbb utóbb mindent és mindenkit, és az értő kevesek miért a csudáért vannak maguk közé zárva, hogy helyeseljenek egymásnak napestig, míg ott kint valami egészen más folyik.

Miért maradt az értő kevesek dolga a zsarnokság-analízis. A második világháború után berendezkedő diktatúrában, a legvilágosabban Kertésztől tudjuk, tabu volt (hagyták, hogy tabu legyen) a magyarok dicstelen részvételéről beszélni honfitársaik elhurcolásában, tömeges kivégzésében, javaik eltulajdonításában. A Sorstalanság a hetvenes években előbb meg sem jelenhetett, aztán mégis kiadták, de eltussolták – a világ szeme elé a reményteli kilencvenes években került. A Rákosi- majd Kádár-rezsim elemzése (Romániában a Gheorghiu Dej- majd a Ceauşescu-éráé) 21 éve meglehetősen kaotikusan folyik, a titkosszolgálatok archívumait manipulálják, s csak igen kevesen szerezték meg a készségét annak, hogy a föltárt információkról megállapítsák, hitelesek-e. Végül is nem csak ebben a két országban használja az éppen uralmon lévő párt a titkosszolgálati iratokat manipulatív, közvetlen szavazatszerzési célokkal.

Mindenesetre azt elérte a titkosszolgálatok irataival rendelkező pártpolitikai apparátus, és persze az őt békén hagyó civil szféra, hogy korunk kérdéseihez ne férjünk hozzá. A kilencvenes években a magyar kultúrában, őrületes késésssel, valahogy Auschwitz-cal kellett szembesülnünk – és látjuk, mit okoz ez a „valahogy”, mikor a szembesülés értelmiségiek (szellemi és érzelmi) munkája és előjoga maradt. Mit okozna: az ország nagyrésze érzelmileg nem képes feldolgozni a második világháborús tényeket, úgy érzi, önmagát kell megtagadnia, hazaszeretetét, hűségét azzal, hogy elismeri a magyar nép felelősségét. Önbecsülésének feltételévé válik az idegengyűlölet. Mintha csak azt szerethetném, csak ahhoz lehetnék hűséges, aki tökéletes, és az enyém.

Aztán, anélkül hogy egyik modern zsarnoki rendszert megértettük volna, az új évezredben jött a következő téma, amiből az országok teljes lakosságához a média az ügynöklistákat, élő személyek pikánssá montírozott botrányait juttatta el, de nem azt a tudást, hogy mi működtette a kommunistának nevezett diktatúrát: a zsarnoki politikai berendezkedés egyfelől (ami éppen mostanában vált kívánatossá), a csöndes kollaborálás, az egyéni értékmentés, kis juttatásokért kis árulások másfelől (ezek meg jól beették magukat a keleteurópai népek szokásai közé).

A társadalomkritika prominenseit lefoglalták a valóban döbbenetes és megkerülhetetlen közelmúlt merő tényei; a volt államszocialista országok nagy részében nem indult arról vita, hogy valóban a szabadpiaci társadalom (föltéve, ad absurdum, hogy létezik szabadpiac rabokként élő emberekkel) hozza-e el a szabadságot és a demokráciát a szisztematikus butítás évtizedei után, egy olyan korszak után, amelyben ha valamit komolyan, teljes szívvel akartál csinálni, vagy kiutasítottak az országból, vagy önszántadból emigráltál, esetleg titokban, egészen kis körben, a nyilvánosságtól elzárva, komoly kockázatot vállalva tetted a dolgod.

A posztdiktatorikus egészközelmúlt azon problémái, amelyeket minden előzetes felkészülés nélkül magukénak érezhettek volna az emberek, nem jelentek meg a nyilvános beszéd szintjén. Vagy megjelentek, de nem ott, ahol elérte volna őket. Vagy elérhette volna őket – az internetről előbb-utóbb minden folyóirat letölthető –, de nem volt érthető. És magukra maradtak cápájukkal, tévéműsoraikkal, csillogó kiegészítőikkel.

Mindeddig közvetlenül egy szót se szóltam választott témánkról, az esszéről, de most szükség lesz a személyességére, másképpen nem tudom a gondolatmenetemet követni. A következő lépésben ugyanis e szöveg átalakul párbeszéd-kísérletté, melynek egyik résztvevője nagyjából képes elemezni a jelenkori társadalmi problémákat, a másik résztvevő viszont úgy él, ahogy a legtöbben: napi 10-12 órát dolgozik, 2 óra elmegy közlekedéssel, szusszanni nincs ideje (ezt hiszi legalábbis), nemhogy olvasni, gondolkodni. Egyik hétvégéről a másikra él. Na, ide kéne közös nyelv. Nincs. Mindaddig, míg mindkét résztvevő saját neveltetésének, élettapasztalatainak képviselője, nincs. Annyira különböző dolgokat tartanak természetesnek. Az egyik le kell pakolja előbb a magával hozott kultúranyagot, a félszóból utalásoknak, name-droppingnak, kontextuális iróniának (ha volt): vége. Csak az megy vele, ami benne van. A másiknak is nyilván le kell pakolnia ezt-azt, föltéve, hogy reális párbeszédről, és nem hatalmi helyzetet kifejező pszichologizálást, bábáskodást próbálok megformálni.

Nem tudom, te mit kell lepakolj ahhoz, hogy beszélgessünk. Csak azt tudom, hogy egyedül kell mennem, ha tényleg beszélgetni szeretnék.

Mit mondok például arra, hogy (nem prózát írok, tehát fordítok:) törődj a magad dolgával, vedd észre már, hogy nincs mit tenni, a világ életedre tör, húzzál hát falakat, és nyugtasd magad amivel bírod: nemzeti fennsőbbségtudattal, lokális, ám mindenre kiterjedő hatalmaddal, plasztik-javakkal. Őrült sebességgel helybenállással.

Hogy a világ olyan, amilyenné mi tesszük? Hogy bár nem néz vissza ésszerűen ránk, ez nem is gond: felnőtt emberként tudomásul veszed, hogy nem kell mindent megoldani, hogy az a jó, ha sok megoldás van, és egyik sem tart örökké?

De szerintem az lenne a jó, ha mindenki elfogadná az én megoldásomat, ami örökké tartana.

És mi a te megoldásod?

Dolgozz és szórakozz.

Rabszolga-megoldás.

Most kioktatsz? Elbeszélsz a fejem fölött? Te különb vagy? Változott valami attól, ahogyan te próbálsz élni? Nem dobod el a szemetet, s akkor mi? Attól még bokáig szemétbe járunk.

Nézd, tévedtem: semmi jogom rabszolgázni. Próbáljuk meg máshonnan: szereted a munkád? Nem untat az a szórakozás, amit kínálnak neked? Az ismétlődő filmek, számítógépes játékok, szerencsegépek, a rádiók monoton zenekínálata?

Kit érdekel, hogy szeretem-e a munkát vagy nem? A munka pénzért van. Nem érzésért. Ha érzek valamit, az inkább félelem attól, hogy elveszítem. A szórakozást nem, nem unom, az ismétlődés megnyugtat.

Nem kellene félned attól, hogy elveszíted a munkád. Nincs joguk indok nélkül elbocsájtani valakit.

Még hogy elbocsájtani. Úgy kirúgnak, a lábad se éri a földet. Ha pofázol. Ha nem húzol rendesen. Ha bajban van a cég.

És ez szerinted rendjén van? Igazságos?

Nincs mit tenni.

Miért nincs? Félsz?

Igen.

Én is. De attól sokkal inkább, hogy én is azt tegyem, amit gyűlölök, ráadásul úgy, hogy más kénye-kedvétől függjön az életem.

Kb. így, csak élesben – végül is nem lehetetlen a közös nyelv megkeresése, elég, ha szónoklás helyett szóhoz engedjük egymást. Lassan egyeztetjük szavainkat. Ha Közép-Kelet-Európában most, joggal, a demokráciát féltjük, fölidézhetjük, hogy a rendszerváltás óta milyen kommunikációs teret hoztunk létre, hogyan mélyült a szakadék a versenyképesek és a lemaradók, az aktívak és inaktívak, a magasan képzettek és a gyönge vagy semmilyen hasznosítható képzésben nem részesült emberek között. Szerintem az árokásásban nagy szerepet játszott az is, hogy az érzelmeket, a róluk való diskurálást a művelt úgynevezett elit, az európai, platonizáló, kolonializáló fehér férfi hagyományának szellemében, nem tartotta szalonképesnek. Jóllehet ismereteink soha nem fedik egymást, olyan a tudás szerkezete, hogy évezredeken át hiába próbálták hatalmi eszközökkel beláthatóvá redukálni, mindig újabb és újabb infók buktak fel, amelyek folyton zavarba hozták stabilnak remélt világképünket. Ha csak ismeretek volnának, kurkásznánk egymást egy ideig, de egyetértésre nem juthatnánk: ha elég messze élünk egymástól, amit te tudsz, annyira más, mint amit én tudok, hogy előbb-utóbb zárlatos lesz a kapcsolatunk. Az embereknek viszont van egy másik adottságuk, amely oldhatja a patthelyzetet: képesek érzelmileg elfogadni azt, amit nem tudhatnak (mindent nem tudhatnak). Lehet persze rettegni is az ismeretlentől, de ha esélyt akarunk adni magunknak, akkor megtanuljuk, hogyan lehet örülni annak, hogy nem kell beérnünk saját tudásunkkal. Azt hiszem, azok a társadalmi formációk, amelyek egyre leplezetlenebb represszióhoz folyamodnak végtelen profitszerzési törekvéseik érdekében, régóta rájöttek, hogy az ismeretlenre kiváncsi ember szabad, ergo számukra nemkívánatos. Csak azt nem értem, hogy huszonegy éven át a szabadságmániás keleteurópai értelmiségiek miért ültek fel az érzelmek diszkreditálásának, miért engedték át az érzelmek kommunikációját a kommersz kultúriparnak, elsősorban a kereskedelmi televízióknak, másodsorban a sorozatíróknak, harmadsorban a populista politikai dumának. A popzenében legalább vannak üdítő kivételek, de a Coelho-Meyer-Rowling galaxisban csak az nem látja a fogyasztói társadalom ócska propagandáját, a manipulációt, akinek érzelmi képzettségét gondosan a Disneylandbe rekesztették. (Attól megáll az eszem, hogy vannak tanárok, akik teljes komolysággal értekeznek arról, hogy az Alkonyat olvasása mennyire kedvezően befolyásolja a tanulók olvasási szokásait [na, ez az a hivatalnoknyelv, amiről korábban beszéltem]. Hát nem így megy, hanem éppen fordítva. Aki megtanult bonyolultabb szerkezetekkel bánni, el fog boldogulni az egyszerűvel, Hrabaltól, Mészölytől vezethet út Meyer vagy Fejős Éva felé is [ha netán ejtőzni akar valaki a strandon, bár, de hát ez abszolút mellékes, engem ott is untatnak és idegesítenek az édespofa mindentudók], mert előbbiek műalkotások, onnan meg mindenfelé vezetnek utak, Meyer [vagy Fejős] viszont szolgáltatást nyújt, egy jól meghatározott célcsoport számára belőtt könyvipari terméket gyárt, csak saját [fogyasztói] opcióit állítja, több nem fér bele.)

Érzelmeink infantilizálásához neveltetésünk és fogyasztói kultúránk mellett szükség volt arra is, hogy azok a kortárs művészeti formák, amelyek éppen azzal dolgoznak, hogy az érzelmi közösség tereit megteremtsék, az elmúlt húsz évben mégis fontosabbnak tartsák a presztízst és az anyagi biztonságot, a kiszámítható sikert, mint a közös tér létrehozását. Éveken át nem jöttem rá, mennyire kirekesztő és a status quót erősítő a klasszikus színművek aktualizáló, sokáig azt hittem: döbbenetes fölismerésekre vezető előadása. Csehov, Shakespeare fölismerteti, hogyan is élünk. Jó, így van, de az éppen játszódó előadás azt is jelezte: ha ötszáz-kétszáz-akárhány évvel ezelőtt így volt, akkor mindig is így volt, így is lesz, utólag, ha már a produkció tökéletesen elkészült nélkülünk, nincs is mit hozzászólnunk; az ember szörnyeteg, nincs mit tenni.

Akárhonnan nézzük: tényleg szörnyeteg. E tudás nélkül gyermekded elképzeléseket dédelgetünk a világról, vagy túlhatalmi aspirációinkat próbáljuk moralizálással leplezni.

De azt szeretném, ha lenne elég alázat, tudás és érzelmi érettség bennünk, hogy ne „mintaadó elitként” – kinek is minta? miféle megvetést rejt e szó? –, felülről lefelé kommunikációval – kivel is? hol van a fent? – igyekeznénk kínkeservesen privilégiumainkat természetesekké magyarázni, hanem függetlenekké téve magunkat az amúgy is puszta szeszéllyel indokolható, az össztársadalom adójából kiutalt előjogoktól, nem gondolván, hogy bárkit meg kellene győzni az amúgy is egyetlen perspektívából soha föl nem táruló igazságról, azt szeretném tehát, hogy így, ilyenformán kitegyük magunkat a beszélgetésnek. Hogy kiváncsiak legyünk: aktuálisan milyen ez a szörnyeteg, aki vagyok, akivel sorsom közös?, milyen esélyei vannak arra, hogy ne pusztítson?, ehhez nekem személyesen mit kellene tenni?

 

Kolozsvár, 2010. július-augusztus

 

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Fenntartható-e az online irodalomoktatás? Első rész: középiskolai oktatás

Fenntartható-e az online irodalomoktatás? Első rész: középiskolai oktatás

Fenntartható-e az online irodalomoktatás? Első rész: felsőoktatás

Fenntartható-e az online irodalomoktatás? Első rész: felsőoktatás

Nem is volt olyan rossz régen nőnek lenni… @ TIFF 2020

Nem is volt olyan rossz régen nőnek lenni… @ TIFF 2020

Post/h/um: a komposzt, amely vagyunk

Post/h/um: a komposzt, amely vagyunk

No Comment

Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată. Câmpurile obligatorii sunt marcate cu *

Acest sit folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.

Cel mai recent număr:

numar litere sidebar

Abonează-te la newsletter