„Színt kell váltani!“ – gondolatnyi adalék a Morgen c. filmhez

A 2010 októberében elkészült film néhány hete DVD-formátumban is kapható. Kolozsváron a Cărtureşti illetve a Humanitas könyvesboltok forgalmazzák. A 2011-es TIFF programján is szereplő, Marian Crişan rendezte film több elismerést tudhat magáénak: elnyerte a CineEast nagydíját, illetve négy díjban részesült a Locarno Filmfesztiválon.

Pecázás közben Nelunak, a szalontai férfinak valami egészen szokatlan „akad a horgára”: egy illegális kurd bevándorló. A török férfi semmilyen okmánnyal nem tudja igazolni magát, nem beszél semmilyen nemzetközi nyelvet, nem beszél románul, nem beszél magyarul. Németül is alig. A családjához tart Németországba. A cél olyannyira távoli, hogy innen, azaz Szalontáról nézve egyetlen (nem explicit) imperatívuszt követel: tarts minél Nyugatabbra!

Nelu egyetlen mozzanatában támogathatja a „vállalkozást”, a román-magyar határon való átkelésben. A film eme átkelés-kísérletek ismételt kudarcait veszi számba – a használni akarás és szociális tehetetlenség; a társadalmi-nemi-családi szorongás/frusztráció és a „férfias”, „heroikus” szerepvállalás; a megmosolyogtató nyelvi, alkati nyegleségek és a mosolyt fagyasztó fintorok alternációi közepette – az átjutás sikeréig.

Néhány szó egyetlen szökés-kísérletről: egy alig tíz kilométeres szakaszon megtett, fél napot felemésztő vánszorgás után az útfestő gép befut a határra. Rajta Nelu, a kurd emigráns, illetve egy kvázi szöktetőstáb: kellékek mindannyian, a hitelesség díszletei. A vállalkozás tetőtől talpig a legitimitás gyolcsában: festékes vedrek, munkaruhák, munkaigazolványok. Kilép a magyar határőr, magyarul szólal meg, ellenőrzi az igazolványokat, úgy tűnik, minden rendben, mígnem a festék színe szemet nem szúr, itt jön a hárítás: „A fehér nem jó! Színt kell váltani! Romániában fehér, Magyarországon sárga!”

„Színt kell váltani!?” Forgatom a szájamban. Mit hallhatunk bele? Milyen más nyelvi vagy nem-nyelvi imperatívuszokkal teremt kapcsolatot e felszólítás? Hiszen olyan ismerősen hat. Talán ezzel: „Színt kell vallani”? („…előbb vagy utóbb állást kell foglalni. Ha az ember ember akar maradni.” – írta Graham Greene A csendes amerikai c. regénye zárlatában) Kemény etikai imperatívusz, de egyszersmind azok közül való, melyek könnyűszerrel önmaguk visszájára fordíthatók, kijátszhatók a mindenkori hatalmi érdeknek. Az eggyel Nyugatabbra fekvő örökös gőgje, fennhéjázása? Mintha csak ezt hallanánk a határőr frusztrált, ugyanakkor mégis elutasító modorából, a közép-keletiség majdnemnyugatiságából: „Döntsétek el végre, Európa a hazátok, vagy a Balkán!” Egy sajátos attitűd / mentális hagyomány vonalai rajzolódnak itt ki, mely abban nyilatkozik meg, hogy a közösségi identitás egyfajta permanens nyelvi önkinyilatkoztatásban valamint a kinyilatkoztatás retorikájában keresi az európaiság/európaiasodás lehetőségeit. A nem-európaival szembeniben véli érzékelni a maga európaiságát. Nyilván: ez egyrészt pszeudoalternatíva, mely valamiféle civilizatorikus gőgbe torkoll, az identitás szánalmas fuldoklása a nyelvben, másrészt viszont egy frusztráltan számonkérő, kolonializáló gesztus. A Nyugat mindenkori retoriká(k)ba vetett vakhite. Ugyanakkor nem ez hangzik, legalábbis nem így: talán nem is több e gondolat, mint fantomfájás, a rétegzett kultúrájú Kelet-Európa identitásválságainak paranoid áthallása.

A másik lehetőség ennél nyersebb és drasztikusabb: „Amikor a látogató belép az Északi Múzeumba (Nordiska Musee) – írja Orvar Löfgren –, amely a svéd nacionalizmus 19. századi szülötte, az első, amivel szembe találja magát, az az impozáns szobor, amely Gustav Wasa svéd királyt, a svéd nemzeti állam 16. századi megalapítóját ábrázolja. A szigorú tekintetű szoboralak talapzatán kőbe vésett jelmondat buzdítja a látogatót: „Légy svéd!” [Warer Swenske!]” Valami hasonló parancsot hallani a határőr szavaiból is: Ha át akarsz jönni, légy sárga. Válts (bőr)színt, etnikumot, válts ideológiát, válts attitűdöt, identitást. De bár a papírjaidat váltsd ki. Egyszóval: asszimilálódj! A szó – asszimiláció – mára már igen megterhelt, sokan igen kritikusan viszonyulnak hozzá, azt hiszem, velük tudok osztozni. Azokkal, akik az „asszimiláció”-ban, de néha még a „toleranciá”-ban is, vagy továbbhaladva akár az „integráció” jelentésrétegei felé érezni vélnek egyfajta kolonialista pozíciót: „mi tolerálunk, ha tudsz olyanná lenni, mint mi”; „integrálódhatsz, ha lemondasz arról, hogy megteremtsd a te sajátos életviteled, életminőséged légterét a mi hazánkban.” Magyarán (biztos, hogy ez a legjobb szó, amikor egyértelművé szeretnék tenni valamit!?): „Színt kell váltani!”: „Légy svéd!”

A Monostoron véget ér a szabdtéri mozi. Lehet kérdezni a rendezőtől, néhány színésztől. Feláll egy férfi. Középkorú, vagy inkább azon túl. Románul szólal meg: neki nem is annyira kérdése lenne, csupán meg szeretné köszönni a filmet, azt, ahogyan a film megmutatta „a szalontai emberek jóságát, jószívűségét”. Na meg egyáltalán a „román ember meleglelkűségét”. Marian Crişan zavartan megköszöni. Vonakodom jó szemmel nézni, lokálpatriotizmust, na meg egyáltalán: patriotizmust sejtek az ismeretlen férfi szavaiban. Kicsit giccsesnek is találom a gesztust. Zavar, hogy, szerintem, ennél jóval összetettebb dolgokat problematizál a film. A nemzeti frusztrációt, nemi viszonyok hálózatát, hatalmi játszmákat, az etnikai törésvonalakat, melyek időnként látható, kitapintható földrajzi-politikai mezsgyékben is testet öltenek (megjegyzem: ez a ritkább). Aztán bűntudat fog el: a használni akarás/tudás rendszerint nem „kategóriákban”, fogalmiasított jelenségekben, „esetekben”, „kérdésekben” szokott kiteljesülni. A film szereplői nem szociológusok, de nem is pszichológusok vagy filoszok, filozófusok. Nem a tudományosság kategóriáiba szublimált mázban észlelik egymást vagy a világot. Problémáik valódiak: ki kell javítani a tetőt, szurkolni kell a futballmeccsen. Fel kell önteni a garatra. Templomba kell menni? (Miért!? Ki tudja. De ugyanazért, amiért:) El kell rejteni a rászorulót, még akkor is, ha az „asszony” nyűgöl, ha a hatóságok megfenyítenek. Akkor is, ha egyetlen szót értek abból, amit összehord: „morgen”. Ezért tud a kauzalitásokra való folytonos visszakérdezés nélkül is valódi maradni az imperatívusz: kell. Talán mégis annak a férfinak lehetett igaza.

 

Serestély Zalán

 

Serestély Zalán

Articole similare

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Nagy Zalán versei

Nagy Zalán versei

A hét szövege – Kurt Vonnegut: Éj anyánk

A hét szövege – Kurt Vonnegut: Éj anyánk

No Comment

Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată. Câmpurile obligatorii sunt marcate cu *

Acest site folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.