M. Szabó István: Vadokin vadjai (rövidpróza)

Tavasz volt Vadokin tanyáján.

Elmúlnak az évszakok. Létük egybemosódik. A tavasz, a nyár, az ősz, a tél jellegét veszíti, egy sem létezik többé külön. Köztes évszakok. Jellegtelenek. Tavasszal levélhullás, télen almaérés, nyáron fagy és ősszel hóvirág. Vége az összes apró csodának. És az emberek a csoda hiányán csodálkoznak, csodálkoztak.

Fent az erdőben, nem messze a hatalmas hegy csúcsától, távol minden ember lakta településtől, Vadokin tanyáján, tavasz volt. Apró kis hóvirágok, megnyíló források, széllel együtt nevető lombok, szorgos méhek, hangyák, ügyeskedő mókusok, surranó rókák, tovafutó farkasok, brummogó, cammogó medvék, mind Vadokin tanyája körül. Faház, fenyőfából építette. Két szoba, nagy konyha, kamra, nagy pince. S a házhoz fáskamra támaszkodik. Fent az erdőben, nem messze a hegy csúcsától. Itt élt Vadokin feleségével, két kis gyerekével. S néhány hegymászón kívül senki sem tudott Vadokin és családja létéről. Gyermekeit nem adta iskolába, hanem maga tanította őket. Hatalmas könyvtárat hordott össze Vadokin, még mielőtt a hegyekbe költözött volna az emberek közül.

Mert gyerekkorában Vadokin az emberek között élt. Kisvárosban, mely a hegy lábánál fekszik. Közönséges gyerekkora volt: szerető anya, szigorú apa. Vadokin festő szeretett volna lenni, de a nagyvárosban nem vették fel az akadémiára. Mikor elutasították, építész szeretett volna lenni, de itt is elutasították. Ezek után nem akart hazamenni a kisvárosba, hanem ott lézengett a nagyvárosban. Csavargó lett belőle, az utcán aludt, alkalmi munkákból kereste meg a betevő falatot, rengeteget ivott, minden kezébe kerülő könyvet elolvasott, ellopott. Már úgy tűnt, teljesen tönkremegy minden körülötte, mikor kitört a második világháború. Otthon kellett jelentkeznie katonának. S mikor végre hazament, kiderült, apja meghalt. Négy napja volt még hátra a sorozásig, ezt a négy napot anyjával és nővérével töltötte, akik kivakarták a nagyvárosi koszból, kopaszra nyírták, hogy szabaduljon a tetvektől. Hallgató szemrehányás, ki nem mondott, perzselő neheztelés, majdnem-majdnem megvetés töltötte ki ezt a négy napot. De fájó lélekkel búcsúzott el anyjától és lélekkel, s ment a kaszárnyába. Penészes falak, összevizelt szalmazsákok, részeges altisztek, tahó katonák és tetvek közé. Mindössze négy hét kiképzés után Lengyelországban találta magát, utána Franciaországban, aztán Oroszországban. Dühödt vadállatként harcolt. Nem hitből, elkeseredésből. Meg akart halni. De nem halált kapott, hanem kitüntetést. A Vaskeresztet.

Oroszországban fogságba esett. A komcsik sokat kínozták. Vermekben húzódtak meg éjszakára, napjában egyszer nyers krumplit kaptak enni, vizet alig lehetett találni a munkatábor területén. Percenként verték őket. Kőbányában dolgoztak, sokukat agyonütötték az alázuhanó sziklák. Aki ezt túlélte, annak ott volt a hasmenés, a vérhas, a tüdőbaj, a végelgyengülés. Vadokin lázongás nélkül tűrte a megpróbáltatásokat. Pedig neki több jutott: a Vaskereszt kitüntetettje volt. Végül megpattant benne valami, megszökött. Kimászott a faráccsal lezárt veremből (fogával rágta szét a faágakat összekötő kötelet), éles kődarabbal ütötte fejbe az alvó őrt, elvette puskáját, kését, egyenruháját, és hazaindult. Több ezer kilométer ellenséges területen. Éjszaka gyalogolt. Nappal erdőben, elhagyott házakban, árkokban húzódott meg. Értelme majdnem teljesen elhagyta. Azt evett, mit talált. Bogyókat, füvet, néha lótetemre bukkant, madarat dobott agyon. S mikor mindene elfogyott, elborult elméje nem is fogta fel, hogy emberi testbe ütötte kését, faragott ki darabokat, s nyelte a véres, rágós húsdarabokat. Tizenegyedik napja volt, hogy egyetlen falatot sem evett. Elhagyott falura bukkant, az egyik kunyhóban hátrahagyott, halálosan beteg öregembert talált. Pillanatig tétovázott, bár nem tudta miért, nem fogta fel, miért, aztán vette kését, és kihasított az öreg combjából egy darabot. Az észre sem vette: halálos betegen feküdt az ágyon. Vadokin a teljes combhúsát leszedte, csak ezután ütötte az öreg szívébe kését.

A vadonba bukdácsolt ezután. Hogy mennyi időt töltött ott, maga sem tudta.

Talán a sors iróniája lehetett, hogy a háborúnak már két éve vége volt, mire hazaért. Elborult elmével, hosszú, mocskos szakállal, tetves hajjal, foszlányokra szaggatott ruhában. Anyja talált rá kertjük végében, az illemhely mellett, nyers tököt evett, miközben szükségleteit maga alá végezte. Rendőrség vitte az őrültek házába. Hosszú hónapokig kényszerzubbonyban volt, közveszélyes őrült lett. Talán így is maradt volna élete végéig, ha egy ápolónő nem szentel neki különösebb figyelmet. Idő teltével Vadokin magához engedte ezt a fiatal nőt, aki lassan megszelídítette, emberi érzéseket csiholt ki belőle. A kényszerzubbony lekerülése után is hosszú időbe került, míg sétálhatott pár lépést egyedül az intézet udvarán.

Verával a kapcsolat nem szakadt meg a gyógyulás után sem. Idő után szerelmesek lettek egymásba, végül összeházasodtak. Első gyerekük megszületése boldoggá tette Vadokint. Anyja halála sem tudott felhőt vonni boldogsága egére.

De mikor a kis Niko hat hónapos lett, Vadokin házát porig égették ügybuzgó antifasiszták. Vadokin és felesége megmenekült a tűzből, de Niko bent égett a házban. Vadokin elméje ismét elborult. Eltűnt a városkából, senki sem tudta, merre jár. Hónapok múltán két fiatal férfi holttestét találták meg az erőben. Lábuktól fogva akasztották fel őket. A nyomozás megállapította, hogy élve nyúzták meg őket, vágták le nemi szervüket, ujjaikat. Vadokin mintegy három hétre ezek után előkerült, de semmit sem tudtak rábizonyítani. Vera elvállt tőle. Így kezdődtek meg barangolásai a hegyekben. Hosszú hetekig gyalogolt a patakok mentén, állatok húsával táplálkozott. Ez az életforma megnyugtatta, s kisfia halála után először érezte ismét valamennyire boldognak magát. Aztán közel a hegycsúcshoz házat kezdett építeni magának. Egyetlen szerszáma volt: egy fejsze. Télen fejezte be a házat, s telehordta mindenféle szükségleti dolgokkal. Betört a városka könyvtárába, rengeteg könyvet ellopott. Tulajdonképpen a ház minden berendezését összelopta. De senki sem tudott rábizonyítani semmit. Senki sem tudta, hogy Vadokin itt épített házat magának.

S mikor mindennel készen volt, Vadokin teljesen eltűnt. Két évet töltött itt teljesen magányosan. Olvasott, csinosította a házát. Az erdei vadak megszokták a ház és Vadokin jelenlétét, nem törődtek vele. Ugyan egyszer medve támadott rá az erdőben, de ő puszta késével végzett a hatalmas állattal. Vadokin nagyon erős volt.

Két év után éjszaka ismét a városba ment. Ruhát, konzerveket lopott magának. Hajnali négy óra volt, mikor Verával találkozott. Volt asszonya úgy ölelte meg, mintha nem is múlt volna el közel három esztendő elválásuk óta. És vele tartott a hegyekbe. Amit Vadokin nem tudott akkor, az az, hogy Verát is szorongatta a rendőrség, a háború-ellenesek az ő házát is felgyújtották. Amit még nem tudott Vadokin, hogy Vera mindig is szerette őt. De nem bírta elviselni, hogy férje miatt meghalt gyerekük, a kis Niko. Idő kellett neki az értéshez.

Most meg követte Vadokint az erdőbe, messze az emberektől. Vége minden nyomornak, gondolták. És így is lett. Hamarosan megszületett második gyerekük. Kislány. A Renáta nevet kapta. Vadokin boldogan dolgozott. Az erdő mindennel ellátta őket, Vera megtanult szőni, különféle szőttesekkel csinosította hajlékukat. Renáta után ismét gyerekük született, fiú, aki a Tas nevet kapta.

És így voltak boldogak, ők négyen.

Olykor, a nyarak derekán, hegymászók leltek rá házukra. Megpihentek a fáskamrában, egy üveg szeszt, konzerveket hagytak hátra, kisebb használati cikkekkel fejezték ki hálájukat. És mentek tovább. Sokukat nem látták viszont: gyilkos volt a hegycsúcs, mely ott magaslott messze a házuk fölött. Akik visszatértek az emberek közé, nem beszéltek Vadokinről és családjáról. Valahogy elfelejtették őket.

És tavasz volt Vadokin tanyáján. És ők őrültek a tavasznak. A kis Renáta nyolc éves, Tas mindjárt hét éves lesz. Öröm nézni, miként fejlődnek ezek a gyönyörű, édes gyerekek. Vera minden idejét velük tölti, ha Vadokin nem tudja tanítani őket, hát ő oktatja a csöppségeket. Öröm nézni, hogy mennyire szeretnek olvasni, milyen sok kérdést tesznek fel apjuknak, anyjuknak.

Egyetlen félelme maradt a férjnek és feleségnek: eljön majd az a nap is, mikor a gyermekek elhagyják őket. Ki tudja, talán bűnösnek is érezték magukat, hogy elvették tőlük más emberek világát.

Ezen a tavaszon Vadokin idegen emberre bukkant az erdőben. Eszméletlenül feküdt a bokrok között. Pillanatig tétovázott: hagyja itt? Végül hátára vette, hazament vele. Az idegen azon az este tért magához; bemutatkozott, a neve Jozeph, mesterségére nézve bukott író.

Vadokin azt mondta neki, maradhat, míg felépül, de utána menjen el innen. És soha egy szót se mondjon senkinek róluk. Jozeph ezért is nagyon hálás volt. Magára húzta a takarót, három napig aludt megszakítás nélkül. Nagyon fáradt volt.

Vadokin végigkutatta könyvtárát, és megtalálta Jozeph műveit. Teljes neve Jozeph Mukas. Harmincnégy éves. Német, Berlinben lakik. Vadokin három könyvet talált. Elolvasta mind a hármat. Jozeph szerelmes regényeket írt, meghintve egy kis ezotériával. Biztosan sikeres könyvek voltak. Ezért nem értette, hogy miért nevezi magát bukott írónak.

Ezt Jozeph mondta el. Mert sohasem akart szerelmes regényeket írni. De valamiből meg kellett élnie. Vadokin ráncolta a homlokát. Nem teljesen értette ezt. Jozeph tovább beszélt. Elmondta, hogy negyedik könyvét saját pénzén adta ki. És ez volt az igazi regénye. Melyben valós dolgokat, gondolatokat, történéseket fogalmazott meg, melyen két évet dolgozott. Minden pénzét beleölte a könyv kiadásába, mert a kiadók nem vállalták fel kiadását. De olvasóközönsége elfordult tőle. Szerelmes könyv helyett szépirodalmi alkotással találkoztak. A kritika alaposan kicsúfolta a könyvet.

A könyv tehát megbukott, Jozeph meg adósságokba keveredett, hogy el tudja kerülni az éhenhalást. Ötödik könyve ismét szerelmes munka volt, de ez is megbukott, ez a kényszerrel megírt munka. Jozeph az adósok börtönébe került, büntetése letöltése után pedig semmije sem maradt. Csavargó lett belőle, aki egyre többet volt az erdőkben, hegyekben. Már majdnem éhen halt, mikor Vadokin rátalált.

Bár Vadokin ösztönösen irtózott tőle, s maga sem tudta miért, Jozeph a háznál maradhatott. Segédkezett a ház körül: tetőt javított, fát hasogatott, főzött, mosott. Nagyon ügyetlen volt, s ha Vera nem ragaszkodik hozzá, Vadokin elkergette volna.

A gyerekek is szerették Jozephet. Sok mesét tudott, gyerekmondókát, verseket, tudott játszani, s így Vera is több időt tudott a házi munkákkal tölteni.

De Vadokin nem szerette Jozephet, és legszívesebben elkergette volna. De esze azt mondta neki: hadd legyen ennek az embernek esélye arra, hogy összeszedje magát, meggyógyuljon. Ennyivel tartozik a sorsnak.

Vadokin így gondolkodott.

Nyár volt Vadokin tanyáján

És így fordult a tavasz nyárba. Bőséges esők jöttek, s a patakok megduzzadtak, vidáman csobogtak. Hűvös barlangrendszereket hozott létre az erdő, hívogatóan csalogatták az embereket. Jól esett heverészni a pihentető fák tövében, csak hallgatni, csak lenni, olykor aludni.

És Vadokin is elfogadta valamennyire Jozeph jelenlétét. A gyerekek egészen hozzánőttek az idegenhez, virágot szedtek vele és játszottak az erdőben. Jozephnek sikerült megszelídítenie egy farkast, aki hűségesen követte mindenhová. Igaz, nem volt nehéz dolga, a farkas folytonosan Vadokin tanyája körül ólálkodott, a szemétből evett, és Vadokin eltűrte a farkast, bár nem akarta teljesen a házhoz szoktatni. De felesége és gyermekei kedvéért eltűrte azt is, hogy az író farkast hozott a házhoz. Csúf jószágot. Fogai töredezettek, farka felét elveszítette valamilyen csapdában, bundájából tenyérnyi darabok hiányoztak, csupasz bőrén látszottak a vérszívó bolhák. De Jozeph szerette a farkast. Társának nevezte, barátjának a magányban. Vadokin kissé mérgesen kacagott rajta.

Történt, hogy a ház gazdája hosszabb útra készült. Méhek tanyáit akarta felkeresni, hogy mézet gyűjtsön télire. Kissé félve búcsúzott el háza lakóitól, most, hogy Jozeph itt lakott velük. De Vera megnyugtatta: inkább örülnie kellene, mert a férfi majd vigyáz rájuk. De Vadokin úgy kelt útra, hogy most nem szívesen megy el. Gyerekei néhány száz méteren elkísérték, majd visszatértek, így egyedül folytatta útját a messzi tisztások fele.

Több napos vándorút állt előtte. Az első két nap semmi szokatlan nem történt, gondolataiba merülve ment a fák által alkotott barlangrendszerben, lassan, nyugodt léptekkel. Harmadik nap, miközben reggelit készített magának, az az érzése támadt, hogy van valami vagy valaki a fák között, és őt követi. Néhány percig alaposan figyelt, aztán úgy vélte, hogy becsapják az ösztönei, ezért reggeli után tovább folytatta útját. Még két nap gyalogút állt előtte a méhek tanyájáig. És e két nap alatt a furcsa érzés megmaradt lelkében. De hiába próbálta apró jeleit felfedezni követőjének, semmit sem talált.

Összegyűjtötte a méhek mézét, visszafele indult. Nehéz út áll előtte, jókora súlyt kell cipelnie. Lassan haladt, többet kellett pihennie. Egyik pihenés alatt hallotta először, hogy követik: mintegy ötven méternyire tőle, az erdőben, gallyak reccsenését hallotta. De most nem törődött ezzel, mert minél hamarabb haza akart érni. Eszébe sem jutott, hogy esetleg emberek követik, s a visszaúttal felfedheti előttük házát, titkát.

A későbbiekben még háromszor hallotta a gallyak recsegését. Nagytestű valaminek kellett lennie, hogy ilyen távolról is hallotta a töréseket.

Végül hazaért, de nem sietett a házhoz. Nem messze a tisztástól letette nehéz terhét, óvatosan házához lopózott. Messziről látta, hogy gyerekei kint játszanak a ház előtt. Felesége és Jozeph sehol. A farkas sincs sehol.

Hátulról közelítette meg a házat. Lekuporodott, belesett a gerendák rései között. Felesége Jozeph ágyában volt. Szeretkeztek.

Jeges rémület szorította össze szívét. Nem tudta, mit tegyen. Ilyen helyzetben még sohasem volt. Óvatosan, hogy ne vegyék észre, visszaosont oda, ahol a mézet hagyta. De egy adott ponton ereje elhagyta, összeesett, eszméletét veszítette.

Talán órák is eltelhettek, mire magához tért. Szürkület volt ekkor már, s a hegyekben a nap hamarabb nyugovóra tér a csúcs mögött. Feltápászkodott, ment volna tovább. De hatalmas alak körvonalait pillantotta meg zsákja mellett, s ez megtorpanásra késztette.

Medve – gondolta, és elővette kését.

Medve volt. Az állat több napon keresztül követte, megmagyarázhatatlan ösztönei hajtották Vadokin után. Most meg ott ült a mézes zsák mellett, és Vadokint várta. Hozzá sem ért az édes zsákmányhoz.

Ereje egyszeriben visszatért, halálos szúrásra készen közelítette meg a medvét. De az állat a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy meg akarná támadni. Tovább üldögélt, csak szemével követte a férfit. Vadokin nem tudta mire vélni ezt. Leeresztette kését, egészen közel ment az állathoz. Meg is simogatta. A medve brummogott, mintha helyeselt volna. Aztán pár pillanat után leült az állat mellé. Ekkor látta meg, hogy az terhes. Nagyon közel járhat a szüléshez. A zsákba nyúlt, lépet vett elő, megkínálta az állatot. Az elfogadta a lépesmézet.

Óráig üldögéltek egymás mellett, mikor Vadokin felállt, vette a zsákot, indulni akart. Agya teljesen üres volt, érzései teljesen halottak, szédült, imbolygott. A medve megbökte orrával. S úgy tett, mintha mutatná: kösd a zsákot a hátamra.

Így mentek tovább, együtt tették meg a távolságot a házig. A medve egészen a ház ajtajáig követte Vadokint. A férfi leoldotta hátáról a zsákot és belépett a házba. Fülledt meleg fogadta, szagos levegő. Az ajtónyitásra felébredtek a gyerekek, felesége gyertya után nyúlt, gyufa lobbant, fény öntötte el a ház belsejét. Tas és Renáta körbetáncolták apjukat, zsákja után kapkodtak, minél hamarabb mézet akartak. Ő meg mosolyogva adott nekik, s csak ezek után nézett feleségére és Jozephre.

Persze külön ágyban voltak. Mosolyogva fogadták, Vera átölelte, megcsókolta. Jozeph hangosan próbálta elmesélni, hogy miként fogott mókust Renátával, mikor Vadokin megszólalt.

– Takarodj ki a házamból…

– De uram… – méltatlankodott volna a bukott író. Vadokin megragadta a karját.

– Talán jobb is, ha nem mégy még – mondta vérbe borult szemmel.

Halotti csend ereszkedett a házra. Pár pillanatig állt így Vadokin és Jozeph. Az író karja közel járt az összeroppanáshoz a férfi acélos szorításában, de mukkanni sem mert. Ekkor hangzott fel a farkas halálordítása: a medve megölte Jozeph állatát. Hallani lehetett miként roppantja össze az állat csontjait. Jozeph mozdulni sem mert Vadokin szorításában.

– Ülj ide – mutatott Vadokin az asztal melletti székre. S meg sem várta, hogy az író helyet foglaljon, maga ültette le, hogy Jozeph fájdalmában és félelmében felordított.

– Csend… – suttogta Vadokin. Leült. Elővette kését, az asztalba döfte akkora erővel, hogy a széles penge átütötte a bükkfa deszkát. Vera a sarokba húzódott, magához vonta a két rémült gyereket.

– Beszélj – mondta.

Az író hebegett-habogott. Hogy szerelmes Verába, nem tud élni nélküle. Hogy Vera is szerelmes belé – és itt az asszony felé nézett, mintha bíztatást várt volna, de Vera nem mozdult, csak nézett maga elé -, és nem bűn mit cselekedtek, mert a szerelmük mentesíti a bűn alól. Végül Vadokin a szavába vágott, elhallgattatta.

– Te bűnről beszélsz – mondta neki -, míg én csupán azt kérdeztem, miért tetted. És nem tudsz magyarázatot adni nekem. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit tartasz bűnnek és mit nem. Nem, mert nem hiszek az olyan emberek bűnmentességében, mint te. Aljas, sóvárgó, kivénhedt farkasok vagytok, még lihegésetek is hamis, s szemetek nem tud tágra nyílni az apró csodák láttán. Íme: még egy kérdésre sem tudsz válaszolni. Elveszed egy más ember asszonyát, tehát tolvaj vagy. Ám miért lettél tolvaj? Mert aljas vagy. Hibáztatni nem tudlak ezért, még Verát sem, de házamból kirakhatlak. S hazudnék én magam is, mikor azt mondom, hogy nem végezném ki a fajtádat. Mert ti teszitek tönkre mocskos érintésetekkel a csodákat, a mindennapokat. Olvastam könyveidet, hitvány szóhalmazok. Hallgattam értekezéseidet jóról, rosszról, Istenről, s csak egy nagyság erejét még felmérni sem tudó ember zagyvaságát hallottam ki belőle. Takarodj innen! De kapsz egy ajándékot tőlem.

S szemmel nem látható gyorsasággal kapta ki a kést az asztalból s nyisszantotta le Jozeph jobb hüvelykujját. És utána kirugdosta a házból.

–  A kezem!… – ordította a hitvány művész.

– Ha a helyedben lennék – mondta erre Vadokin -, inkább egy medvével és az életemmel foglalkoznék – és utána dobta a levágott hüvelykujjat.

– Jaj Istenem – szakadt ki az íróból. – Mit tettem…

– Ne erőlködj. Még most sem tudod, hogy mit tettél – mondta Vadokin, s betette az ajtót Jozeph mögött.

– Gyertek ide… – tárta ki karját gyerekei felé.

S azok odamentek, és átölelték apjukat. Reszkettek a kicsik, apjuk fejüket simogatta, csókolgatta őket, hogy megnyugodjanak.

– Takarítsd fel a vért – mondta feleségének. S miközben az asszony vizet és rongyot hozott, tovább csókolgatta, nyugtatgatta gyerekeit.

– Nem haragszom, Vera – mondta a vért feltörlő asszonynak. – Akarom, hogy tudd: nem haragszom, nem neheztelek rád. Nehéz elviselni ugyan, de valahogy lesz. Voltak nehezebb pillanataink is, de íme, ismét találkoztunk, és együtt vagyunk. Nem tudom, miért tetted, s ne is válaszolj, nem fogom megérteni sohasem. Csak azt mondd, hogy te engem akarsz.

Vera hallgatott. Keze megállt, könnyek borították el az arcát.

– Akarsz? – hangzott fel Vadokin rekedté vált hangja.

– Igen… Akarlak.

– Akkor rendben. Feküdjünk le. Fáradtak vagyunk mindannyian.

Vera tétovázott.

– De a medve… – mondta, mire férje nyersen szavába vágott:

– … nem a mi problémánk…

Lefeküdtek. Odakint néma csönd honolt.

És ettől a naptól kezdődően valami megváltozott Vadokin tanyáján. Némábbak lettek valahányan: a két gyerek, férj és feleség. Mintha a napok is rövidebbé változtak volna: hamarabb köszöntött be a szürkület a tanyára. A medve velük maradt, a gyerekek nagyon megszerették. Csak Vera nem bírta elviselni az állatot: szörnyű emlékeztetője maradt. A medve beköltözött a pincébe. Itt szülte meg édes kis bocsát, mely nagyon nagy örömet okozott a gyerekeknek. Sokat játszottak együtt.

Jozephről senki sem emlékezett egyetlen szóban sem. De jelenléte ott függött a család felett, szürkévé tette az érzéseket. Vadokin és felesége többé nem éltek nemi életet.

Így telt el az utolsó nyár Vadokin tanyáján.

Ősz volt Vadokin tanyáján

Talán meglelték magukat az őszben, s ettől szabadultak el a nevető érzések, a játékosság. Mert ahogy a fák leveleiket kezdték hullatni, Vadokin családja apránként megtalálta a boldogság fele vezető ösvényt. Ugyan apró lépések megtételéhez volt csupán erejük, de milyen örömmel tették meg ezeket a lépéseket! Együtt járt a hattagú család az erdőben, olykor napokra elhagyták a tanyát. Mézet, málnát, áfonyát, és még sok mindent gyűjtöttek be télire. Vadokin fát kezdett felhalmozni, s a medve is segített neki. Az állat szinte követelte, hogy részt vegyen a nehéz fizikai munkákban. Mint medvebőrbe öltözött alázatos emberszolga követte Vadokint, mindenhová vele ment. Vadokin nagyon megszerette az állatot, bár viselkedését nem értette. De nem is törődött ezzel.

És múlt az idő és rövidültek a napok. És a medvebocs nagyon szépen fejlődött, és majdnem teljesen felnőtt. Együtt heverészett a gyerekekkel, még ágyukba is befeküdt, ha Vadokin nevetve nem kergeti ki a házból, s tereli be a pincébe, hol avarból készített neki kényelmes ágyikót. És ilyenkor mintha anyja is megszidta volna a bocsot: meglegyintette, hogy hagyd békén az emberfajtát.

És mikor elvégezték a felkészülést a télre, a hosszú estéket együtt töltötte a család. A két medve a ház sarkában heverészett, míg a többiek felolvastak, énekeltek, vagy különféle játékokat játszottak. Mily örömek! Meleg a házban, békesség, csaknem teljesség. Vadokin csapóajtót vágott a ház padlójába, hogy a medvék azon keresztül járjanak le alvóhelyükre. Úgy érezte, ezzel egy kicsit tartozik nekik: már családjának tagjai.

S már készültek az első hó eljövetelére, mikor Jozeph jelent meg Vadokin tanyáján.

Nem egyedül jött, három csavargó kísérte. A városban Jozeph teljesen elzüllött. Alkoholista agyában úgy jelent meg ez az eljövetel, hogy ő jót tesz. Felszabadítja Vadokin terrorja alól feleségét és két gyerekekét, ő lesz a gyermekek apja, Vera hű férje, nem egy háborús bűnös, egy tudatlan, agresszív balfácán.

Hajnali három óra fele lehetett, mikor a medvék mocorogni kezdtek. Vadokin is megébredt. Nem hallott semmit, de ösztöne ébresztette: valami nincs rendjén. Egészen halkan felkelt, felöltözött, elővette széles kését, kilesett az ablakon. Éles szemével hamar felfedezte Jozephet és cimboráit.

Vera is felébredt.

– Mi van? – kérdezte, bár azonnal rájött: Jozeph jött vissza.

Vadokin intette, hogy maradjon csendben. Visszajött az ablaktól, alaposan bezárta az ajtót, felnyitotta a pincelejárót, lement a medvékhez. Csendre intette a nyugtalan állatokat is, majd kinyitotta a pince hátsó lejáratát és óvatosan kimászott. Beosont az erdőbe, a gazfickók mögé került. Tudta, a több napos gyaloglás után fáradtak lehetnek, így könnyen végezhet velük.

Nemcsak fáradtak, részegek is voltak. Jozeph nem annyira. Nála puska volt, Isten tudja, honnan lophatta.

Vadokin lecsapott a négy emberre. Kése villámgyorsan járt, két emberrel végezett, mire a hitványok magukhoz térhettek volna. Jozeph és megmaradt cimborája a ház felé futott. Vadokin utánuk rohant. Elkapta a harmadik embert is, beledöfte kését. Ekkor hátratántorodott: Jozeph egészen közelről rálőtt. A szívre irányzott lövés nem volt pontos, de Vadokin bal vállát átszakította a lövedék, hogy felüvöltött a fájdalomtól. Lerogyott, próbált uralkodni a fájdalmon.

Kinyílt a ház ajtaja, Vera állt az ajtónyílásban.

– Mentsd magad, Jozeph! – kiáltotta. – Mentsd magad, mert megöl! Gyere be! Ide! Gyere erre!

Az író befutott a házba. Elreteszelték az ajtót maguk mögött. Vadokin ott feküdt az avaron és hallotta, hogy sírnak gyermekei. Megpróbált feltápászkodni, de visszarogyott. Mintha éles kardot döftek volna át vállán, a fájdalom onnan sugárzott át egész testébe. Könnye is kicsordult, de hang nem hagyta el száját. Ekkor két lövést hallott, utána medveordítást.

Hihetetlen erőfeszítéssel feltápászkodott, a ház fele ment. Dulakodás zaját hallotta, majd az író hangját:

– Szemet szemért, fogat fogért! Szemet szemért, fogat fogért! Rohadjatok meg fasiszta disznók!

És újabb és újabb lövések.

A házhoz ért, megpróbálta belökni az ajtót. Nem hallotta gyermekei, Vera hangját, s ez adott erőt neki. Egyre ütötte az ajtót. Végül Jozeph engedte be: akarata ellenére szétlőtte az ajtózárt.

Nem volt ideje felmérni a ház belsejét, ahogy belépett, Jozephnek rohant. Az író rá akart lőni, de a puska üresen kattant. Ahogy Vadokin leütötte az írót, felborították az asztalt, s az asztallal együtt a petróleumlámpát. Tűz lobbant fel, a száraz, gyantás fenyő azonnal lángra kapott.

Ott birkóztak a padlón, közel a pincelejáróhoz. Hosszú percekig. Körülöttük a ház lángokban állt. Recsegett-ropogott a tető, mindjárt alároskad.

Az anyamedve feje jelent meg a lejáróban. Elkapta Jozephet, magához ölelte. Halálos ölelésben. Az író összeroppant, valószínűtlen hangot hallatott, ott maradt lógva a medve karjaiban.

– Tas! Reni! Vera! – kiáltotta Vadokin.

Recsegés, ropogás a válasz. A medve elengedte az író élettelen testét, Vadokin felé kapott. Magával húzta, le a pincébe. Éppen jókor, a tető alászakadt.

A pincében Vadokin ismét eszméletét veszítette.

Dél körül tért magához, a vérveszteség teljesen elgyengítette. Mellette a ház még mindig füstölt. Vera, a gyerekek és a két medve sehol. Őrültként járta be a füstölgő romokat. És szerre megtalálta a két medve, két gyermeke és felesége csaknem szénné égett tetemét. Jozeph golyója megkímélte a gyerekeket és Verát a tűzhalál fájdalmaitól. A két medve nem tudott kimenekülni a pincéből: a ház teljes, égő súlya rájuk rogyott. Azonnal, hogy Vadokint kituszkolták a szabad ég alá.

Végül a fájdalom odasújtotta a földhöz. Némán sírt, tagjai görcsbe rándultak.

Pilinkélni kezdett az első hó.

Így kezdődött meg a tél Vadokin tanyáján.

Tél

Pocsék pocsolyák és kartondobozokban töltött éjszakák piszkos, szürke sikátorok mélyén. Nincs múlt, jelen, jövő, még a van is hiányzik. Létezés egy olyan purgatóriumban, melyről nem veszünk tudomást.

Takaró és kötszer, mert a genny mindig folyik vállából, mert takarója mindig nedves, átfagy benne éjszaka. Itt a városban semmit sem lehet találni, a szemetesek mellől ellökdösik a hivatásos koldusok, csavargók. Mi lettem én itt? – de a kérdés fel sem merül elméjében. Városlakó. Csak ennyit tud. Olykor megsajnálják, pénzdarabot löknek elébe. Gyűlölettel szívében veszi fel a pocsolyából, kenyérért megy. Nem szolgálják ki bármelyik üzletben. Ebből kerül ki mindennapija. Nem iszik, mert nincs értelme. Ismét koszos, hajában ott laknak a tetvek, éjszaka bepisál, nem is veszi észre. Reggel jég van ágyéka körül, nemi szerve csaknem lefagy. Nem várja a halált, nem vár semmit. Ez az ő purgatóriuma: félszükségletek pokla.

Jogosult lenne hadisegélyre, de nem vesz róla tudomást. Talán nem is tudja. Fontosabb az, hogy valamicske meleg legyen éjszaka. De ha az sem akad, túléli. Fát hasogat, vizet hord. Alig, mert alig van ereje. Tányér leves, egy-egy ruhadarab a fizetsége. Mi lett veled, Vadokin? Mi lett belőled, Vadokin?

Semmi. Ő így adná meg a választ. Nem maradt semmi. Nincs remény, mert értelmetlen, nincs fájdalom, mert értelmetlen, nincs túlélés, mert értelmetlen. A van van, semmi több. Mi lesz veled, Vadokin? Lehet veled valami, Vadokin? Maradt benned egy apró szikra a tűzvészből, annyi halálból?

Nem tudja, talán igen, talán nem. Kék szeme vizenyős lett és tagjait Parkinson-kór rángatja. Hamarosan meghal.

Vadokin ott mászik előtted. Az emberevő Vadokin, a gyilkos, szerető, védő Vadokin ott mászik előtted. Takaró és kötszer kell neki.

S ha csak ennyi, akkor miért kell Vadokin?

Nem… már senkinek sem kell Vadokin. Ha találkoznak vele, megnézik, ha útjukban van, kikerülik, vagy odébb rúgják. Egy ember, ki fölött senkinek sincs hatalma.

Ez volt Vadokin élete.

Itt van a városban, míg fent a hegyekben, nem messze a csúcstól, sűrűn hull a hó. Romokat temet be. Szenes romokat, tetemeket. Két medve, anya és gyerekei tetemét, egy ház roncsait.

Aztán tavasz lesz a hegyekben, és felolvad a hó. De csak a hegyekben.

Mert a városban nincsenek évszakok.

M. Szabó István

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Post/h/um: a komposzt, amely vagyunk

Post/h/um: a komposzt, amely vagyunk

Versek – André Ferenc

Versek – André Ferenc

the unexpected joy of missing out

the unexpected joy of missing out

„Pontosan olyan, mint egy vers”: Giccs, vulgarizált haikuk és Insta-versek a kortárs magyar irodalom online terében

„Pontosan olyan, mint egy vers”: Giccs, vulgarizált haikuk és Insta-versek a kortárs magyar irodalom online terében

No Comment

Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată. Câmpurile obligatorii sunt marcate cu *

Acest sit folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.

Cel mai recent număr:

numar litere sidebar

Abonează-te la newsletter