Macskáink születtek. – mondom ezt a mindenkori bitorlók sokarcú gőgjével. Az anyjukat azért gondoljuk sajátunknak, mert etetjük néhány hónapja. Ezek után, gondolom, ki lehet találni: a kölykei azért a mieink, mert az általunk táplált macska csemetéi. Egy padlásfeljáró alacsony ablakában hordta ki őket, egy hónaposak múltak már, mire rendre a kert füvére potyogtak a fészekből. Az első, egy fehér-fekete csöppség retteg tőlünk. Ő volt az első, aki megélte a fészekből való kizuhanást, és a kerti gizgazok között landolt, mi meg – nyilván – rávetettük magunkat és minden szeretetünket, csoda-e hát, hogy azóta is retteg!? És rendre kizuhantak mind. Öröm nézni őket. Órákig eljátszanak az anyjuk ide-oda csapkodó farkával. De nekünk nem elég pusztán a néma figyelés okozta öröm. Próbáljuk ölbe venni őket, megcirógatni, egyszóval: „szeretnénk, ha szeretnének.” Ilyenkor, mintha farkas csapna a nyáj közé: szétszélednek, ki-ki a maga vackát veszi irányba, az anyamacska értetlenül áll az udvar közepén, és szólongatja őket. Végül Adélnak mégis sikerül becserkészni egy figyelmetlenebbet. A macska néz, mélyen a szemünkbe, nem kedveli a dolgot. Az egész teste megmered, próbálja eltakarni magát. Ezt jobbszerivel csak úgy teheti meg, ha elbújik Adél karja mögé. Egyébként pompás ez a helyzet, mint viselkedésminta: úgy próbál rejtőzni előlünk, hogy belénk fúrja fejét. Mi eközben szorgosan dagonyázzuk, cirógatjuk, gyúrjuk a pocakját – nem kis öröm –, de semmi jele annak, hogy ebből bármi is boldogsága alapjául szolgálna. Letesszük, és útjára eresztjük. Az anyja, ugyancsak tartózkodó természet, hónapok fáradhatatlan munkája nyomán sejti meg, hogy a cirógatás akár jó is lehet neki. Kitartja a hátát, sürgölődik, a kerítés tövéhez dörgöli magát, hogy néhány méterre eltávolodhasson, amikor simogatjuk, dorombol, de üvölt félelmében. E hang jelentéséhez kétség sem fér, nem ő az első macskánk.
Van egy történet, egy prózavers tulajdonképpen, nemrég olvastam Borgesnél. Utazás léghajón a címe, ebből idézek: „Üres volt a tér, a lusta szellő úgy vitt bennünket, mint egy lassú folyó, s közben simogatta a homlokunkat, a tarkónkat vagy az arcunkat. Mindannyian, azt hiszem, szinte testi boldogságot éreztünk. Azért mondom, hogy szinte, mert semmilyen boldogság vagy fájdalom sem korlátozódhat a testre, hiszen abba belejátszik a múlt is, a körülmények, az ámulat és sok más tudati jelenség. A sétaúton, mely másfél órát tarthatott, bejártuk a tizenkilencedik század elveszett paradicsomát is. A Montgolfier álmodta léghajón utaztunk, s visszatértünk vele Poe, Jules Verne és Wells lapjaihoz is. Ne feledjük, hogy a hold mélyén élő holdlakók ehhez hasonló léghajóval utaztak egyik tárnából a másikba, és nem ismerték a tériszonyt.”
Azt hiszem, a macskák boldogsága ugyanannyira kulturális és szocializációs kérdés, akár az emberi boldogságé. Úgy tűnik, ember és állat természetes és kölcsönös (?) vonzalma közé ékelődve valami mégis akad, ami a múlt, az ámulat és a körülmények dolga. Tanulás dolga: képessé válni a szeretetre és szerethetővé lenni. És akkor mi van a mi boldogságunkkal? A mi alig tanult, majdnem zsigeri boldogságunkról még nem is beszéltünk! Öt macskát birtoklunk, ha tudnák, mekkora boldogság ez.
Serestély Zalán
No Comment