Aki nem tudta magáról, hogy nimfa

„Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,/ ennyire vágyol már szeretett földjére hazádnak/ menni, azonnal, most? Légy boldog mindazonáltal./ Hogyha azonban a szíved tudná, mennyi siralmat/ kell még eltűrnöd, mielőtt végkép hazaérnél,/ akkor nem mennél, őriznéd vélem e házat,/ és örökéletüvé lennél, bármennyire vágyol/ látni az asszonyod, őt, akiért sírsz minden időben./ Nála azonban nem csúnyábbnak lenni dicsekszem:/ termetem és alakom van olyan; de nem is vetekedhet/ földi halandó nő ilyenekben az istennőkkel.”[1] – kísérti meg utolsó alkalommal Kalüpszó a távozni készülő Odüsszeuszt. Érvei kevesek, de nyomósak: a félistenek emberi mércével mérhetetlen szépsége és halhatatlanság (elhallgatottan, ám a hallgatás mélyén a nyilvánvaló megméretkezéssel: a mérleg másik oldalán az időnek kitett halandó ember, valamint mulandó szépsége – azaz Pénelopé). Az érvelés súlyos döntés elé állítja Odüsszeuszt, talán éppen azért mert megdöbbentően explicit, kérkedő de éles öntudatra vall.

Van egy másik történet, egy középkori anekdota: „Leofric gróf felesége, a páratlan szépségű Godiva, forrón szerette hazáját és népét. Egyszer férje hatalmas adóval sújtotta Coventry lakosait; az asszony kérve kérte férjét, engedje el az adót. Leofric gróf beleegyezett, de azzal a különös feltétellel, hogy felesége meztelenül lovagoljon végig a városon. Godiva elfogadta a szeszélyes kívánságot, s miután férje halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a bámészkodást, elindult lóháton meztelenül, csupán hosszú haja takarta be. Egy kíváncsi ember kinyitotta az ablakot és rálesett: nyomban megvakult, mások szerint halál lett a büntetése.”[2]

Borges-nél olvasom nemrég: „[a nimfák] komoly, szépséges leányok voltak; aki rájuk nézett, akár bele is őrülhetett, vagy ha meztelenül látta őket, akár bele is halhatott a látványba. Propertius egyik sorából tudjuk ezt.”[3]

Semmi kétség, a középkori történet egy nimfát örökít meg, egy teljesen specifikus helyzetben: felveszi azt az időtöredéket, melyben egy férfi a meztelen nimfára pillant, majd megvakul… vagy életét veszti. A nimfa-történet minden kelléke rendelkezésünkre áll: a páratlan szépségű nő, a nőhöz méltó dús haj, mely enyhén egybemossa a nimfa és a femme fatale alakját (John Maler Collier 1898-as olajfestménye a lóháton vonuló Godivát vörös hajjal örökítette meg), a nő meztelen teste, és a test megpillantásával járó büntetés, előbb csak mint fenyegetés, később mint tény. A büntetés mibenléte ugyancsak hív másolata az antikénak: fenntartja a választó viszonyt: „beleőrül”-„belehal”; „megvakul”-„meghal”. Egy jelentős hiány mégis van ebben a történetben, mely egyszersmind többlet is, s mely sajátos értelmezési keretbe helyezi: Godiva álmaiban sem sejtené, hogy ő nimfa. Markáns különbség ez. Míg Kalüpszó alakjában a szépséget, halhatatlanságot akár önös célért is latba vető, tudatosan kinyilvánító nimfa képe ölt testet, Godiva addig a köz érdekében beavatkozó, a közösségért akár ismeretlen hatalmú szépségét is feláldozó nő, a két karakter nyilván más-más történeti kontextusba írva. Egymás tükörszimmetrikusai, mégis ugyanazon erőnek illetve képességeknek vannak birtokában. Az alapvetően keresztény kontextus sajátos domesztikációja vetül a történetre. Godiva alakja ambivalens, de tulajdonképpen szándékosan paradoxális. Mintha nem teljesen tudta volna eldönteni a kereszténység, mit kezdjen ezzel a nővel. Egyrészt maradt belőle valami a femme fatale mindenkori pusztító erejéből, a nimfák bűvölő, halálba ragadó testéből (mely a boszorkányok és lüdércek történeteiben folytatódik a középkorban), másrészt viszont egy önmagát feláldozó, keresztény női modell vetül rá: a közösségért, hazájáért áldozatot hozó nő modellje: a Jeanne d’Arc nevével fémjelezhető női keresztény archetípus. Az anekdota egy érdekes eljárással mindkét lehetőséget benne hagyja a szövegben: soha nem fogjuk megtudni, hogy a parancsot megtagadó férfit Godiva férje vagy Godiva látványa ítélte halálra vagy vakságra. A történet nyitva hagyja, és ez a zárlatként használt lappangó bizonytalanság annyira tudatosnak tűnik, annyira pontosan – s mégis gyökeresen átírva – másolja le az antikvitásból származó történetet, hogy bűn lenne ezt a véletlen művének tartani.

„Ha szép olyan volt, mint most rút amilyen,/ s mégis alkotóját bántotta bűne,/ méltó, hogy minden rossz belőle keljen./ Ó mily csodás volt, hogy előmbe tűne,/ s megláttam három arcot a fején”[4] – mielőtt Dante a Purgatórium felé venné útját, előbb még megpillantja az alvilág centrumában trónoló fenevadat, és káprázatosnak találja. Az elbeszélt történet és az elbeszélés közötti idő ugyan rúttá teszi a látványát, de pillanat jelenidejében az utazó csodásnak és szépnek látja. Ámulatba ejti. Minden bizonnyal másra várt. Szépség és az életet bíró hatalom egyazon anyagból való: ha jól gondolom, ez olyan tudás, mely mind a középkor, mind pedig az antikvitás embere számára nyitva állott.



[1] Homérosz: Odüsszeia, V. ének.

[http://mek.niif.hu/00400/00408/html/01.htm#1,]

[2] Szabó György: Középkori anekdoták. Kriterion, Bukarest, 1976., 29.

[3] Jorge Luis Borges: A holdbéli nyúl. Európa, Budapest, 2000., 107.

[4] Dante Alighieri: Isteni színjáték. Kriterion, Bukarest, 1985., 154.

 

Serestély Zalán

Serestély Zalán

Articole similare

Környezetvédelemtől az ökopolitikáig

Környezetvédelemtől az ökopolitikáig

Dénes Anita: Is goodbye

Dénes Anita: Is goodbye

Székely Gyopár – A gyermek kérdez, a kortárs gyermekirodalom válaszol – betegségreprezentáció Tóth Krisztina Anyát megoperálták című könyvében

Székely Gyopár – A gyermek kérdez, a kortárs gyermekirodalom válaszol – betegségreprezentáció Tóth Krisztina Anyát megoperálták című könyvében

Mindenki szorong és anya csak egy van (?)

Mindenki szorong és anya csak egy van (?)

No Comment

Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată. Câmpurile obligatorii sunt marcate cu *

Acest sit folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.