archÍV | Magyar oldalak

„Te vagy, aki átöleli az elesetteket”, avagy milyen a játék

Serestély Zalán3 martie 2012

Van Borgesnek egy teremtő alakja, a mágus, aki az álmok malteréből gyurmázza meg saját utódját. A Körkörös romok című rövidpróza szereplője ő, aki pusztán a megfeszített és irányított képzelet anyagából próbál teremteni.

Italo Calvinónak van egy mostanában méltánytalanul keveset emlegetett elbeszéléskötete, a Hold-leányok című, melyben a borgesi sémára egy dermesztően szépen rezonáló történetre bukkantam. Giovannino és Serenella egyik története ez, címe Jó mulatság – rövid játék.

„Giovannino és Serenella háborúsdit játszanak. A hadszíntér: egy kiszáradt patak. Csupa nád a partja, a medre meg tele sárgásszürke sziklatömbökkel. Ellenség nincs, és igazi ütközet sincsen, olyan, amelynek kezdete és vége volna. De a mederbe azért lehet menni, a nádszállal a kézben háborús jeleneteket lehet rögtönözni, ahogy épp az eszükbe jut.”¹

És nincs is gond mindaddig, amíg e játék gyorsvágású szerepváltásokból áll, a játéknemek gátlástalan sorjázásából, a szerepek már-már követhetetlen cserélgetéséből, melyet jobbára Giovannino vezényel. Van ugyanakkor a történetnek egy gyönyörű pillanata, mely mindent átír: „– Ide nézz! Pilóta vagyok, kigyulladt a gépem, és most lángolva lezuhanok! – kiáltja. – És én? És én? – kérdezi Serenella. – Te?… Te vagy, aki átöleli az elesetteket…”² Innen minden más irányt vesz, bár maga a történet nyilván nem butítja le ennyire a szakadást, beékel még néhány rafinált láncpillanatot.

„A lovassági beosztáshoz trombita is szükségeltetik, így hát Giovannino letép egy levelet paripájáról, két tenyere közé fogja, belefúj, és éleset füttyent vele. A füttyre három igazi katona tűnik elő.”³

Íme a teremtés aktusa: Giovannino füttyére igazi katonák bukkannak elő – a nemlétből, váratlanul.

Azaz valóban váratlan-e e pillanat? Amikor Serenella azzá lesz, „aki átöleli az elesetteket”, egy olyan szerepben kezd létezni, mely csak a folytonosságban képzelhető el, szakadozások nélkül. A gondoskodás nem lehetséges széttartó pillanatokra töredezve, Serenella pedig gondoskodik. E pillanattól átíródnak a játék szabályai, s a korábbi szcenaritástól, töredezettségtől eltérően kialakul a szerepek valamelyes folytonossága. Olyan játék ez, melyet még nem játszottak soha, ezért bemérhetetlenek hozadékai, lehetséges kifutásai.

Egy egész vezérkar bukkan elő, katonatestek töltik ki a belátható teret, hadműveletek tartják össze a testek elmozdulásait.

„– Én most előretörök, hogy rád hajítsak egy kézigránátot, de közben lerogyok a földre. Ide nézz! A kislány felé dob egy pálmatuskót, aztán szívéhez kap, és összecsuklik. Jól csuklik össze, de még a hősi halálban sem talál semmi örömöt… Serenella még néhányat ta-ta-tázik, aztán rájön, hogy már mást kell csinálnia. – Én vagyok a hősi halál nemtője! – mondja, miközben közelebb lép. – A nemtő, aki átkarolja az elesetteket… – Játszótársa fölé hajol, mint az angyal, de a kisfiú nem törődik vele; úgy találja hát, hogy az egész egy nagy butaság.”⁴ A testek megelevenedését avagy puszta felbukkanását követően a játék folytathatatlanná válik, a helyzetek belakhatatlanok. A szöveg zárópillanata hallatlanul beszédes: „És most mit robbantunk fel? – kérdezi Serenella, amint újra feláll. Giovanni nem tudja, mi következik a hadosztály után. – Azt hiszem, nem maradt már semmi. Mind a levegőbe röpült. Lemennek a tengerhez homokvárat építeni.”⁵ Miután a hadosztályt mindenestül a levegőbe röpítették, Giovannino és Serenalla többé soha nem kísérti meg az emberi testet, mostantól homokvárat építenek.

„A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. (…) Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak”⁶ – írja Borges. És a fiú végül megjelenül az álomban, létrejön az álmok szöveteiből, jobban mondva az álmok szöveteiben, egy darabig azonban csak alvóként, akár a gnosztikus kozmológiákban a demiurgoszok által összegyúrt vörös Ádám, aki nem tud járni, majd világra jön, húsvér emberré válik.

Borgesnél nem a játék, a szerepfolytonosság, hanem az álom eredményezi a megtestesülést: „[a mágus] tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom.”⁷ Mind Borgesnél, mind Calvinónál bekövetkezik az a pillanat, amikor a káosz dialektikus viszonyrendszerré szerveződik. Borges mágusa a tudatosan szerkesztett és ütemezett álmok révén teremti meg a logikai rendet, Calvinónál a mintegy váratlanul betolakodó szerepfolytonosság – „a hősi halál nemtője” –, mely szabályokat vág a kaotikus szcénák sorjázásába.

„Egy madártalan hajnalon a mágus látta, hogy gyűrűző tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatra arra gondolt: a vízbe menekül, de hamarosan megértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitől. Elindult a tűz lángjai felé. Nem haraptak a húsába, inkább a simogatták, perzselő forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.”⁸

Giovanniono és Serenella minden bizonnyal mentes maradt az értés, a megvilágosodás, ráismerés eme nemes heroizmusától, ami viszont nem töri meg a két mű pillanatainak együvé tartozását. A képzelet, a szerep, az álmok által való teremtés, megtestesülés traumájában ugyanis már osztoztak ezek a szereplők, ha az érzékelésnek másfajta csatornáin keresztül szembesültek is e tapasztalással.

Közös a csalódásuk is, mert a valósággá, testté lényegülő játék vagy álom valahogy mindig megtagadja teremtőjét. E csalódás nyilván többféle. Egyrészt abból fakad, hogy összeférhetetlen a képzelettel, szegényebb annál, test lévén pedig önzőbb és individuálisabb, énséget követelő. Másrészt olyan igazságok médiuma, melyek teremtőjüknek természetéről árulkodnak, olyan vonásairól, melyek belsőként ugyan láthatatlanok, de egy álmokból, szerepjátékból szabadult testre, a test mozdulataira és viselkedésére kivetítve hivalkodóak, dermesztőek és árulkodóak.

Az álom, illetve a játék addig képes a képzelet révén szélesíteni a világ meglévő igazságainak dimenzióit, amíg meg bírja tartani azt a pengeélnyi határt, mely széttagolja az illúziót és a megtestesülést. Amikor az illúzió beletorkol a testi létezésbe, a világ határai beszűkülnek, az igazság pedig szegényebbé válik. Mint minden zseniális munkában itt is van ellentmondás: az igazságra, a mindenkori izgalmas játékra nézve csak annak van teremtőereje, ami valahol félúton leledzik a létrejövés és a semmi állapotai között. Kötéltánc ez, az egyensúlyi állapot megfeszített figyelme. Ilyen a játék.

Serestély Zalán