archÍV | Magyar oldalak

Kolozsvárok

Echinox23 februarie 2015

Kántor Lajos – Rigán Lóránd (szerk.): Kolozsvári beugró

Kellően semmitmondó az a videó, amelyben két kocaturista fényképezkedik Kolozsvár főterén, a Mátyás-szobron. És ugyanakkor kellően sokatmondó is, hiszen egy trailer funkciójának megfelelően előrejelzi, hogy 2013. augusztus 18-án megjelenik valami – azazhogy megjelent valami – a Komp-Press kiadó gondozásában. Méghozzá egy könyv-forma dolog, amely útikönyv-, útleírás-, illetve antológia-jellegénél fogva egy város ezer arcát, valamint az ezekről kialakított diskurzus változatos formáit kívánja egybefoglalni.

A Kolozsvári beugró a maga módján műfajteremtő kötet, hiszen: „A helytörténeti kézikönyvekhez képest ez inkább városhasználati útmutató, amely megmutatja, hogy Kolozsvárról nem csak egyféleképpen lehet beszélni, és főleg nem múlt időben, mint egy muzeális tárgyról vagy egy elsüllyedt Atlantiszról. Kolozsvár hangulatát erőteljesen meghatározzák a benne élők igényei, képzeletvilága, amelyet találkozásaik és beszélgetéseik során építenek.” (Rigán Lóránd, szerkesztő)

Rendhagyó kiadói vállalkozásként értelmezhető annál is inkább, mert él a kortárs könyvpiaci értékesítés két lehetőségével: egyrészt, a kötet felvezető kampánya a mém-módjára terjedő könyvtrailerre épít. Másrészt nagyon fontos a könyvbemutató választott időpontja, hiszen a Kolozsvári Magyar Napok egy felfokozott, programokban gazdag időszaka a városnak, amely összehangban áll a könyv által sugalmazott színes Kolozsvár képével. Az online kampánynak éppen ugyanaz az üzenete, mint tulajdonképpen tartalmának: részt venni abban és megosztani azt, amit a kincses város jelenthet.

A cím több értelmezési lehetőséget mutat: egyfelől jelölheti azt a személyt, aki átmenetileg tartózkodik a városban (akár turistaként, akár úgy, hogy egyetemista éveit tölti itt – erre utal a kötet fülszövege is), ugyanakkor annak az értéknek a szinonimája is lehet, amelyet mi magunk adhatunk hozzá egy közös termék létrejöttéhez. Ilyen sok hozzáadott apró részből tevődik össze a kötet Kolozsvár-képe, amelyen keresztül kirajzolódni látszik a szerkesztők (Kántor Lajos – Rigán Lóránd) alapgondolata, mely szerint egy város nem beszélhető el egyetlen történetként. Ennek megfelelően használhatnánk akár többes számot is, hiszen a szerzők és műfajok sokfélesége lehetővé teszi számunkra, hogy városképekről, valamint Kolozsvárokról beszéljünk, mégpedig: irodalmi Kolozsvárról, történelmi Kolozsvárról, épített Kolozsvárról, szellemi Kolozsvárról, kocsma-, illetve gasztro-Kolozsvárról.

A Kolozsvári beugró elsősorban funkcionális könyv, következésképpen az ismeretterjesztés, és azon belül is a városismertetés funkciójának van alárendelve. Formáját tekintve zsebkönyv, amelyben a teljesség igénye nélkül született összefoglalók, ismertetők kaptak helyet, és amelynek fejezetei a fentebb említett Kolozsvárok részletezésére épülnek: a szerkesztők listázzák a kötelezően meglátogatandó (emlék)helyeket, és felkészítik olvasóikat a város történelméből és neves személyiségeiből. Az ismertetők nyelvhasználata könnyed, gördülékeny, olvasmányos, a szerzőnek, aki egyben az interjúk kérdezője is (Adorjáni Panna) pedig sikerül releváns kortárs problémákra is ráirányítania a figyelmet (városimázs, városrendezés, kortárs művészetek).

A grafikus kivitelezés fiatalos lendületről árulkodik; a borítón található logó (a Fadrusz-szobor stilizált változata egy útjelző tábla kereteibe helyezve) az ötletgazdák klasszikus útikönyvekkel szembeni ironikus viszonyulását, valamint a hangvétel dinamizmusát jelzik előre. A borítón megjelenített színes kockakövek visszatükrözik az egyes fejezetek színeit, ugyanakkor utalnak arra is, hogy a város megannyi szabadidős lehetőséggel kecsegtet. A szövegeket gazdag képanyag illusztrálja, dicséretes, hogy a megszokott látképeket képzőművészeti alkotások, és alkalomszerűen hangulatfotók váltják. A képeket László Miklós, Miklóssy Gyula és Szentes Zágon készítették; így az olvasó három különböző korú fotós lencséin keresztül ismerheti meg a várost.

A kötet funkcionalitását jelzi továbbá a hátsó borítón elhelyezett várostérkép, ahol a kolozsvári főtér legfontosabb látványosságait és népszerű közösségi tereit (éttermek, kocsmák, kiállítóterek) is feltüntették.

A zsebkönyv 160 oldala, ahogy azt a fülszöveg jelzi, valójában irodalmi (szövegek általi) utazás:

„A városba beugró akkor tudja igazán, hogy Kolozsvárt van, amikor szembetalálkozik a büszke lován ülő királlyal. Mátyás azóta letagadhatatlan jelképe Erdély nem hivatalos, mégis mindenkitől elismert fővárosának, amióta Fadrusz János szoborcsoportja (1902-től) a Szent Mihály-templom gótikájával kerülhetett összhangba. Több mint évszázada találkozhatnak fiatalok és idősebbek Mátyás királynál. Ő, a város szülöttje a biztos pont, a hívó jel, az eligazító – változó történelmi körülmények között. Persze innen, a Főtértől sokfelé lehet, érdemes sétára, okulásra, szórakozásra indulni…” (a kötet fülszövege)

A szövegekből kirajzolódó Kolozsváron az olvasó ugyanúgy bámészkodik, hallgat, figyel és pihen, mint a valóságos túravezetések alkalmával. Ezúttal azonban, ahogy azt már előre jeleztem, nem egy hang, egy vezető kalauzol végig a városon, hanem több hang, több szempontból mutatja meg akár ugyanazt az utcát is. A főtér szövegek szintjén történő bejárása után mai (magyar) kolozsvári közismert személyiségek vallanak kedvenc városi tereikről, majd pihenésképpen a helyi vendéglátóipari egységekből kapnak ízelítőt a „szöveg-kalandorok”. A város épített és szellemi örökségének a teljesség igénye nélkül elkészített lajstroma mellett a szabadidős tevékenységekre is kitér a kötet: az általa bemutatott kulturális terek, mint a színház, az Ecsetgyár, a galériák, a fesztiválok egy valóban régió- és országszerte fontos települést mutatnak, a hallgatólagos beleegyezéssel megválasztott fővárost, amelyhez köthető értékeket a fülszöveg is felsorolja.

A válogatás ugyanakkor meglehetősen szubjektív, sőt számomra az is kérdéses, hogy vajon mit mond egy idelátogatónak az alkalmi túravezetők (a személyes vallomások íróinak) neve. A válogatás szubjektivitása, valamint snittszerű hiányossága nyomán nem nyílik mód arra, hogy levezethessük a kolozsváriság életérzését, illetve azt, hogy mitől egyedi ez a város. Mindez azonban nem a szempontok heterogenitásának eredménye, forrását pedig két irányból közelíthetjük meg.

A létező és felsorolt „Kolozsvárok” azt mutatják, hogy a kincses város identitása és értékei bizonyos számú, egymástól többé-kevésbé elkülönülő elembe íródtak szét – iparváros, gazdasági központ, egyetemi város – ráadásul a beugrók (ideiglenes városlakók, pl. egyetemisták) magas száma is fokozza a kolozsváriság bizonytalanságát. A rendhagyó kötet hiányossága e tekintetben abban áll, hogy nem fogalmazza meg azt az egy életérzést, amely Kolozsvárt megkülönböztetné a többi várostól, s ami maradásra bírná az egyszeri turistát. Annak ellenére, hogy kísérletet tesz a személyes nézőpont(ok) bevonására, mindez retorika marad, ennek következtében pedig a Kolozsvári beugró célcsoportja sem tisztázott: a helybelinek túl keveset mond, az átutazónak pedig nem mond eleget a maradáshoz (bár az egyik fejezet egy egyhetes ott tartózkodásra elég látványosságot ajánl).

A kötet előnyére válik, hogy nem ragaszkodik kánonokhoz: a magaskultúrához köthető intézményeket és tevékenységeket ezúttal az underground műfajok mellett láthatjuk.

Hangsúlyozom, nem a kötet mozaikosságában látom a buktatót, sokkal inkább a torzóban hagyott szemléletnek (amit mintha a kötet kiadását megelőző PR-kampány kompenzálna). A sokszínűség iránti érzékenység itt mintha meg is szűnne létezni; a fentebb említett hiányosság második forrása ugyanis a „másik Kolozsvár” ábrázolásának teljes hiánya: mintha hiányozna a Matyi-tér mellől a mérleg túlsó nyelve, ezáltal pedig úgy tűnhet, hogy a főtéri bérpalotákat nem egy élő, sőt: eleven társadalom tölti meg (hanem mondjuk inkább a Kolozsvár Társaság kvázi-pantheonja).

A Kolozsvári beugró – ha megengedhető ilyen súlyos szót használni – megfosztja az olvasóját attól, hogy a várost kultúrák metszéspontján lássa. Annál is fontosabb lenne a „másik Kolozsvárt” ábrázolni, mert hiányában értelmezhetetlen az Erdély fővárosa szófordulat, melynek lényegét az itt élők sokfélesége, a multikulturalitás, vagy éppen az interkulturalitás adja. Pedig éppen ez az, amiben megragadhatóvá válik a város egyedisége: az, hogy különböző nyelvközösségek formái, tartalmai egymást gazdagítva alakítanak ki egy olyan jellegzetes dialektust, amely nem egyvalakié (értsd: nemzetiségé), hanem tulajdonképpen mindenkié, vagy legalábbis megadja a lehetőséget arra, hogy mindenki magáénak valhassa.

Így nyer értelmet az Ecsetgyár, a Quadro Galéria, a helyi képzőművészet, de még a Kolozsvári Állami Magyar Színház jelensége is; ez pozicionálja és határozza meg mindegyik működését, és ez az, amit a fesztiváloknak, eseményeknek, intézményeknek figyelembe kell venniük akkor, amikor kialakítják saját ars poeticájukat.

A Kolozsvári beugró hiánypótló kötet az erdélyi könyvpiacon, amennyiben alulról építkezve, kis-perspektívából, a személyes történetek felől próbálja meg összefoglalni, mi az, amit kötelezően látnia kell az ide érkezőnek a kincses városból. Ha első ízben járok itt, vendégként, akkor talán még azt is elnézem, hogy a szerkesztők saját ízlésük szerint összeválogatott helyeken lesznek alkalmi túravezetőim, és bízom azoknak a szövegeknek a hitelességében, amelyeket helyi köztiszteletben álló személyiségek írtak. Egy ilyen bevezető után minden bizonnyal könnyebb lesz felfedezni a kisutcákba rejtett további Kolozsvárokat is, és megtalálni azt a helyet, azt az életérzést, azt a személyt, tehát azt az okot, ami miatt az ittmaradás vagy a visszajövetel mellett dönthetnék.

(Korunk – Komp-Press, Kolozsvár, 2013.)

Bíró Árpád Levente