Post/h/um: a komposzt, amely vagyunk
Ana-Maria Deliu ankétja
Ana-Maria Deliu: Azzal a kérdéssel nyitottam az ankétot, hogy létezik-e Post/h/um számára Covid előtti és Covid utáni állapot, illetve hogy milyen változásokon ment keresztül a szerkesztőközösség a járvány alatt. Poszthumanista arcéléből fakadóan a lapnak számos hozzáfűzni valója van bonyolult kortárs világunkhoz, ezért kíváncsi voltam, hogy olvasottabbá vált-e jelen periódusban, vagy épp fordítva: a poszthumanizmust továbbra is fotelfilozófiának tekintik (szerintem igaztalanul). Végül néhány olyan kérdéssel zártam, amelyek visszakapcsolnak egy Echinox-beli, az izolációt és a független munkát körüljáró sorozathoz: Mi a Post/h/um kiadói politikája? Milyen túlélési stratégiái vannak a lapnak? Hogyan gyarapszik? Milyen olvasmányokra számíthatunk a posthum.ro-n a közeljövőben? A válaszok túlléptek az ankét tétjein, végül pedig egy (anti)filozofikus, a kortárs poszthumán/nonhumán/virológiai valóságra érzékenyen reagáló cikk kerekedett belőlük.
Post/h/um: Nyilván számunkra is létezik egy SARS-CoV-2 előtti, illetve – amennyire ezt meg tudjuk ítélni – egy járvány utáni állapot. De nem annyira a szerkesztői gyakorlatok szintjén, mint inkább az általunk is művelt kritikai-teoretikus gondolkodás recepciója vonatkozásában. Hiszen a vírus olyanszerű perspektívát juttat érvényre, mint Harawayé a társfajok, illetve bármely biotikus, abiotikus és kiborg életforma felbukkanásáról a geotörténeti hálózatokban. Jóllehet, két hónapja még tarthatónak tűnt az a humanista, agresszív megközelítés, miszerint a vírus a „közellenség”, amellyel a kortárs tudományos-technológiai, biomedikális kapitalizmusnak el kell bánnia, mára egyre gyakrabban bukkan fel az a javaslat, hogy meg kellene próbálnunk együtt élni vele. A transzdiszciplinaritás kései 20., korai 21. századi paradigmájából táplálkozó poszthumanizmus egyik leágazása már a Kiborg kiáltvány óta ugyanezt állítja. A most kialakult helyzet arra késztet bennünket, hogy erősebben tudatosítsuk a felelősségünket szerkesztő- és gondolkodóközösségeként egyaránt. Az elszigeteltségben számunkra az jelentett kihívást, hogy ne a vírus ellen, hanem vele közösen, vele együtt gondolkodjunk. Megértettük, hogy ma, amikor a fasizmus rasszizmus (Trump „kínai” vírusa vagy a romák ellen irányuló erőszak Romániában), malthusianizmus („túl sokan élünk a földön, gyérülnünk kell”), à rebours humanizmus vagy ökofasizmus („mi magunk vagyunk a vírus”) formájában éledezik, még nyíltabban kell fölvállalnunk mikropolitikai szerepünket a dolgok szövedékében. Beláttuk, hogy Mark Fischernek igaza lehetett, amikor azt állította, hogy a legkisebb esemény is szakadást eredményezhet a kapitalista valóság struktúrájában. Nem kizárt, hogy a technológiai-tudományos eszközökkel gyakorolt, mindenre kiterjedő kontroll humanista gőgje szertefoszlik. Ehhez azonban egy járványnál talán többre lesz szükség. Számunkra csak az maradt hátra, hogy végigjátsszuk a fölvállalt szerepet, és tovább fejlesszük a domináns gyakorlatokkal és diskurzusokkal szemben körvonalazódó alternatívákat. Az információ végül is mindent eláraszt. A vírus tulajdonképpen nem egyéb, mint információ, amely disszeminálódni akar. Ehhez materiális támogatásra van szüksége. Mi, emberek vagyunk a gazdák, a vírus materiális közege, valamint a hordozók, a szociális távolságtartás pedig nem más, mint az információáramlás lassítására irányuló törekvés. Végétre maga a Post/h/um is azzal a szándékkal alakult, hogy disszeminálja az információt, illetve hogy megteremtsen egy olyan román elméleti nyelvet, illetve játékteret, amelyet megszállhat. Továbbra is ez köt le bennünket, függetlenül a járványtól.
Ugyanakkor arra is törekszünk, hogy ne alakítsuk a poszthumanizmust és a Post/h/umot az „én előre szóltam” egyik változatává, noha akár feljogosítva is érezhetnénk magunk erre, hiszen a humanizmus kénytelen végre elismerni a nonhumán ágensek történelemalakító szerepét. Vajon kevésbé érzi majd kiváltságosnak magát a humán világ? Kevésbé lesz arrogáns? Kétséges. Megkérdőjeleződnek a kapitalizmus mindenáron fejlődés és növekedés stratégiái? Ugyancsak kétséges. De a nonhumán mostantól nem csak a poszthumanisták tudatát fogja megszállni. E megváltozott körülmények közepette szeretnénk aktívabban részt venni a gondtalan álmok feldúlásában. Szeretnénk például tisztázni, hogy a 2020-as pandémia nem előzmények nélküli esemény, nem az emberi fajra mért sorscsapás, hanem a kapitalista környezetpolitikák egyenes következménye. A vírusoknak gazdatestekre van szükségük a replikációhoz, és nemigen foglalkoztatja őket, hogy ki ez a gazda. Ha az erdőket kivágjuk, az állatok élőhelyei felszámolódnak, és egyre gyakrabban kerülünk kapcsolatba velük. Így a vírus átterjed a legnépesebb, 7,8 milliárd lehetséges gazdatestet számláló emlőspopulációra.
Ne feledkezünk meg a SARS-CoV-2 nevéből a kettesről! A 2003-as SARS-CoV-ot teljesen ignoráltuk, mivel szélesebb skálán nem volt hatása. Egy SARS-CoV-3-nak már igen nagy a valószínűsége. A SARS-CoV-4 pedig elég valószínű. Az lenne a tét, hogy ne következzen be a 6 vagy a 7 is. Az apokalipszis már folyamatban van, csak slow-motionben megy végbe. Minden esélye megvan annak, hogy a pandémia csak ócska viccnek fog tűnni a következő évtizedek globális felmelegedésének hatásai mellett. Épp ezért a szép és világos jövőt vagy a „normális kerékvágásba való visszatérést” vizionáló utópikus ábrándok nem maradhatnak zavartalanok, hiszen pont ez a „normalitás” vezetett idáig. A poszthumanizmus nem apokaliptikus, hanem realista. Kegyetlenül realista. Csakhogy a valóság annyira különössé vált, hogy a kritikai gondolkodás áramlatainak egy jelentős része csakis utópiákkal hígítva tudja feldolgozni. A jelen az a hely, ahonnan cselekednünk kell, és ehhez nincs szükségünk álmokra, hiszen pillanatnyilag is épp egy álomban, a globális kapitalizmus álmában élünk. A nagyvonalú, arctalan anyatermészet kontinentális keblekkel, melyekből szüntelenül csurog a tej és a méz, amely a végtelenségig kiaknázható, vagy a humán események puszta hátteréül szolgáló, dekoratív-pittoreszk természet bizonyíthatóan maga is egy-egy álom volt. Amennyiben azt szeretnénk, hogy elemzéseink tisztázzák a jelent és a jövőben hasznosak legyen, az összes biotikus és abiotikus ágenst tekintetbe kell vennünk. Annál is inkább a politikai baloldalnak, amely még képes arra, hogy ne tagadja le az olyan nyilvánvaló, tudományosan bizonyított jelenségeket, mint a globális felmelegedés. Az a baloldal, amely elemzései során figyelmen kívül hagyja nem-emberit, nagy hibát követ el. Már együtt élünk a kapitalizmus következményeivel, és ezek a következmények nem tíz, de nem is száz, hanem több ezer évre kihatnának még akkor is, ha még ma hivatalosan megszűnne a kapitalizmus. A globális felmelegedés folytatódna, a felhalmozott műanyag továbbra is geológiai sztrátumként viselkedne, az állatok továbbra is szűk ketrecekbe zárva várnák a halált, a nukleáris hulladék pedig több tízezer évig keringene fölöttünk. A „szocializmus vagy barbárság” közötti klasszikus választás ma már nem reális opció. A dolgok összekuszálódtak, milliónyi probléma vár megoldásra. Sajnos a problémák megoldása újabb problémákat eredményez majd, amelyek ismét újabbakat szülnek és így tovább. „Barbárság vagy a barbárság”, ezek maradtak az opcióink. Meg kell tanulnunk együtt élni a veszély a veszélyben helyzetével. Vagyis: poszthumanistáknak lenni egy poszthumán világban. De térjünk vissza a folyóiratra! Jelenleg egy, az állattal foglalkozó összeállításon dolgozunk, ez a hatodik lapszámunk. Az első anyagok már fönn vannak az oldalunkon (posthum.ro), reméljük, hogy júniusra sikerül elkészülnünk a végleges print és pdf formátumával egyaránt. (Itt nyitok egy zárójelt: ebben a lapszámban szerepel az első kimondottan nekünk szánt szöveg is, Ted Benton írt egy előszószerű cikket a válogatáshoz Humanizmus = Fajizmus? Marx emberekről és állatokról címmel. Ebben a szerző reagál néhány a Radical Philosophy című írásával kapcsolatban fölmerült ellenvetésre). Az egyéb (tehát nem ember)állatokról folytatott diskurzus fontos, hiszen képes megbontani az emberi kiváltságosságról szóló humanista ideológiák struktúráját. Épp ezért minden eddigi tematikus lapszámunk (Poszthumanizmus, Reprodukció, A gyermek, A dolog) megpróbálta különböző perspektívákból megkérdőjelezni az abszolút racionálisként, autonómként, szabadként, minden dolgok mércéjeként elképzelt emberi létezőt. Az utóbbi időben kezdtünk gondolkodni a humanizmus és a kapitalizmus viszonyán, hiszen a két jelenség történetileg nagyjából ugyanakkor jelent meg. Másrészt elképzelhető, hogy a humanizmus egy osztályideológia, ezt a szálat is felgöngyölítjük hamarosan.
Jelenleg azt tervezzük, hogy a következő időszakban román szerzőktől közlünk írásokat. Valószínűleg a közeljövőben ki is fogunk küldeni egy erre vonatkozó felhívást. Ma nagyobb az érdeklődés a poszthumanizmus, illetve az ehhez kapcsolódó területek, a vitalista materializmus, a (szocialista, poszthumanista vagy materialista) feminizmus, az objektumorientált ontológia, a gyermekkel és a gyermekkorral kapcsolatos tanulmányok, az animal studies vagy queerelmélet iránt, mint hat évvel ezelőtti indulásunkkor. Szeretnénk bővíteni a közösségünket, partnerségeket kötni, melyek révén többek számára és többen válhatnának láthatókká. A frACTaliával már dolgozunk ezen, próbálunk mi magunk is írni, román szerzők anyagait közölni, de más együttműködési formákban is gondolkodunk. Szintén a frACTaliánál indítjuk el a post/h/um boox nevű könyvsorozatot. Ebben az évben a két készülő könyvünk (Donna Haraway: Manifestul unui cyborg & Manifestul speciilor însoțitoare [Kiborg kiáltvány & Társfajok kiáltvány], Paul B. Preciado: Testo Junkie) közül legalább egyet szeretnénk kiadni. McKenzie Wark Intelecte generale [Általános intellektusok] című könyvét is mi gondoztuk a Tracus Arténál, ám a sorozattal kapcsolatban nem jutottunk megállapodásra a kiadóval. Ez tehát egy egyedi, Post/h/um-logó nélküli könyv lett, de mindenképp hálásak vagyunk a befogadásáért. Másrészt, amikor többes számban beszélünk magunkról, nemcsak a szerkesztőkre gondolunk, hanem azokra a fordítókra is, akikkel együtt dolgoztunk a Post/h/um negyedik lapszámától kezdve: Ovidiu Anemțoaicei, Lia Boangiu, Paul Burcia, Florin Buzdugan, Cătălina Matei, Iulia Militaru, Adina Mocanu, Paul Mihai Paraschiv, Gina Săndulescu, Cristina Stancu, Oana Uiorean. Hamarosan újabb nevekkel bővül a lista. Nemcsak fordítóműhelyként, de kutatási projektként is indultunk, közösségi munkát akartunk végezni, és ez sikerült is. Ahogy már említettem, eddig több mint tíz fordítóval dolgoztunk együtt, több mint ötven szöveget közöltünk, és az ezer fordított oldalt is meghaladtuk. Minderre megvalósításként tekintünk, mégis azt érezzük, hogy még az elején tartunk.
A Post/h/um tévedésként alakult meg, amely arra vonatkozott, hogy releváns bibliográfiákat, illetve digitális forrásokat bocsássunk az egyetemi hallgatók és oktatók rendelkezésére. És továbbra is a hazai oktatási rendszer tévedése maradunk. De egy váratlan tévedés. Nem minden tévedés enyészik el az érdektelenségben, és nem minden tévedés fog politikai funkciókat ellátni az államapparátusban, vagy, miért ne, az egyetemeken. Vannak visszatérő tévedések, amelyek nem hagynak nyugodni, és arra emlékeztetnek, hogy mennyire hatástalanok, szörnyűek és irrelevánsak. Ezen tévedések egyike a Post/h/um, az a kutatási projekt, amely kizárólag más kutatók munkájára alapozott, de végül is nem ilyen a legtöbb kutatási projekt? Mégis van bennünk valami különleges: hogy létrehoztunk egy játékteret, amelyet a rendszer egy ideig megpróbált teljesen ignorálni, de a palacsinták, amelyeket a tükörterembe dobáltunk, időnként mégis célba találtak. És a folytatás ennél is erősebb lesz. A Post/h/um a komposzt, amely vagyunk. Lassan hat éve erjesztünk mindenféle maradékokat, elcsípjük az információkat, és próbáljuk átalakítani a (teoretikus) környezetünket egy olyan hellyé, amely jobban kedvez az élet számára. Még ha csak fordításokat is közöltünk mostanáig, a Post/h/um mégis az első olyan folyóirat a világon, amely nyíltan fölvállalja a poszthumanizmust.