
the unexpected joy of missing out
karanténban nincs alibi, hogy
miért nem veszed fel a telefont, miért
nem küldöd hamarabb az emailt,
miért nem vagy gépközelben, ha
más közelében nem is lehetsz, miért
nem vagy elérhető, mit nem értesz abból
a fél megapixelnyi megalkuvásból,
amit egy webkamera másik oldaláról hallasz,
ha nem látják, hogy mivel foglalkozol a túlsó
oldalon, elmosogatsz miközben egy
Molière-darabot nézel,
az öreg szomszédodat figyeled, aki a ház körül
sétál már legalább húsz perce.
túl kevesen keresnek,
ebből jössz rá három nap után, hogy lemerült a
telefonod, sosem voltak még ennyire hasonlók a hírek,
már nincsenek se medvék, se menekültek,
se melegek.
reggel megnézed, ha változtattak-e valamit
a kijárási nyilatkozaton, este megnézed,
hány új esetet rögzítettek a tilalom óta.
éjjel azt kívánod, bár élelmiszerboltban dolgoznál,
az legalább kifárasztana, nappal arra,
sosem láttál még közelről katonát.
már régóta fáj a fejed a képernyőktől, de
még nem eléggé ahhoz, hogy kikapcsold
őket, hogy ne vedd fel a telefont, hogy ne
tedd vissza töltődni, hogy ne legyél számon-
kérhető, egyszerre három online eseményen
jeleztél vissza, és nem tudod, melyikre kattints,
attól nem félsz, hogy lemaradnál valamiről,
csak hogy egyszer valaki tőled is
azt kéri, írj egy rövid szöveget arról,
hogyan hatott rád a pandémia.