Nem is volt olyan rossz régen nőnek lenni… @ TIFF 2020
Ezzel a konklúzióval kellett elhagynom a nézőteret a TIFF 2020 ötödik napján. Marc Collin Le Choc du Futur (A jövő sokkja)című filmjének vége: katarzis, remény, csakazértis-öröm. Aztán mégiscsak gyanakodni kezdtem…
Amúgy meg dehogy, gyanakodtam én már közben is. De kezdjük az elején: „Az 1978-as Párizsban a régi receptek már nem képesek megragadni a nézők figyelmét. Egy férfiak által uralt iparágban Ana elektronikus kütyüi segítségével próbál hallhatóvá válni. Próbál a következő évtizedek zenéjét is befolyásoló hangzást létrehozni: igyekszik megalkotni a jövő zenéjét.” Így a TIFF hivatalos oldalán fellelhető ajánló.1 Három fő motívumot látunk kirajzolódni: újítás, feminizmus és zeneipar. Mindegyik problémás, mindegyikre izgalmas vállalkozás lenne történetszálat fűzni. Melyikre sikerül? Legfeljebb, ha az egyikre.
Ha a rendezőre tekintünk, hamar rájöhetünk, hogy a legutolsó motívum az, amelyiket a film a leginkább kibontja. A filmzene jó, a zenetörténeti szálat tulajdonképpen csak az nem hagyja megfelelően érvényesülni, hogy mellette ott „lengedez” még kettő: a fejlődés és újítás szála, valamint a kicsit reklám- és öncélú feminizmusé. Marc Collin francia rendező életteli zenével tölti meg a filmet, hiszen ő maga is erősen érdekelt a new age zenéjében, Nouvelle Vague című projektje ezt a zenét ötvözi és újítja bossa nova dallamokkal. Eredetileg a filmes szakmába a filmzeneszerzés segítségével létesített kapcsolatot, majd a TIFF-es közönségbeszélgetés alkalmával elmondta, jelen film az első gyümölcse rendezői késztetéseinek, ki szerette volna ugyanis próbálni magát a filmkészítésben, és témájául azt választotta, amit amúgy is rendkívül szeret: az elektronikus zenét. Ez meg is látszik a filmen: Látjuk, amint a főszereplő Ana olyan szerelemmel és megszállottsággal szemléli gépeit, ahogyan azt a rendező tenné (aki a film első felében meglehetősen nagy mennyiségű „gear porn”-t2 tol a nézők arcába, amely azonban a film jellegét tekintve nem hat idegenül, és elég jól működik), látjuk, milyen zenét hallgat, miket ajánl neki a világot bejáró producer-barátja, milyen hanghordozók elfogadottak és felkapottak a korban (hanglemez és kazetta státusharca) stb. A film egyik legfelemelőbb jelenete ennek megfelelően az, amikor Ana és újonnan megismert barátnője ad hoc zenekészítésbe fog. Ad hoc, hiszen Ana épp abban a lakásban lakik, amit egy barátja egy időre a használatára bocsátott, s benne hagyta elektronikus zenegépét is, aminek segítségével Ana egyrészt reklámdallamokat ír, másrészt saját zenéjének kikristályosításán fáradozik. A két barátnő meghallgatja Ana egy már felvett zenéjét, módosítgatnak rajta, majd felfedezik, hogy ha a barátnő énekel is a dallamra (egy általa is bevallottan érdektelen és romantikusan hangzó szöveget), akkor az befogadhatóbbá válik. Maga a közös zenekészítés folyamata érdekes, és az, ahogyan a két barátnő egymásra talál, és felfedezik egymást: azt, hogy egyikük gitározni tud, másikuk énekel, hogy mindketten szeretnek füvezni (ez amúgy a filmben nagyjából mindenkire igaz), és rajzfilmeket nézni. A kanapén leforgatott utolsó jelenetet, ahol testileg és lelkileg is igen közel kerülnek egymáshoz, kicsit savanyúan rontja el a film vége, amely egyáltalán nem hajlandó foglalkozni kettejük további kapcsolatával.
Ez csak az egyik pont, ahol a rendező a nőiséggel, a nő-léttel akarna kezdeni valamit. Felvillantásnak nem rossz ez: két, a reklámiparban férfiak beosztottjaként dolgozó nőt látunk, akik intim kapcsolatba kerülnek egymással. A reflexió hiánya kicsit bántó, de ezzel még meg lehetne barátkozni. Azonban a bökkenő ott van, hogy a film saját bevallása szerint a női karrierrel szeretne foglalkozni. Kérdése: milyen női úttörőnek lenni egy bizonyos iparágban? Válasz helyett álljon itt egy jelenet leírása nagyjából a film első harmadából: Ana szintetizátora elromlik, és felhívja egy inkább távoli, mintsem közeli ismerősét, hogy segítsen azt megszerelni. A férfi hamar kijön (a gép ugyanis a másnapi határidőre megrendelt reklámzene elkészítéséhez szükséges), és megszereli. Ezután megmutatja Anának a legújabb piacra dobott beatboxot, azaz dobgépet, amelyből saját elmondása szerint csak öt van Párizsban. Ana megkéri, hadd használhassa pár napig, amíg elkészül jelenlegi projektjével. A férfi válasza: nem hagyhatja itt, mivel drága, és ha utólag ki is fizetné, neki az túl nagy kockázatot jelentene. Ana tovább kérleli, mire a férfi alkut ajánl: ott hagyja a gépet cserébe egy csókért(!), mire Ana arca eltorzul, és hitetlenkedve mondja a férfinek: ez gusztustalan. Az erre érkező válasz pedig az, hogy a pasi beismeri, tényleg gáz lett volna csókot kérni. Majd simán odaadja a gépet Anának, hogy fizesse ki, amint lesz pénze. Ennyire megúszós jelenetet ritkán látni filmvásznon, s nálam már ez kiverte a biztosítékot. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a film végén a főcímben a rendező a zeneipar nevesített női úttörőinek ajánlja a filmet, egészen komplexül keserű szájízzel sikerül elhagynunk a vetítés szájmaszkos-távolságtartós helyszínét.3
A másik érv, ami miatt borzasztóan problémakerülő és lapos filmnek tartom a Le Choc de Futur-t, az az, hogy nem képes elszakadni a művészfilmek sémájától: ha művész vagy, sokat kell nélkülöznöd, majd, ha megkeresel a műveiddel egy producert, az nem fogja egyből értékelni azokat. De nem baj, dolgozz tovább, mert egy-két ember a környezetedből értékeli! Nagyjából ennyi az – alapvetően narratív – film mondanivalója. Miután Anát elutasítja Franciaország egyik legmenőbb producere, összeomolva tör ki a lakásból, ahol a házibuli alkalmával lejátszotta barátnőjével közös új számát (ami egyrészt mindenkinek tetszett, legalábbis a film ezt igyekszik hangsúlyozni, másrészt ez az első kész és teljes zeneszám, amelyet Ana letett az asztalra, legalábbis másról nem szerzünk tudomást). Barátjával (aki szubtilisen, de azért észrevehetően udvarol neki, amiről pedig Ana nem vesz tudomást), elvetődnek egy kis stúdióba, ahol egy Boney M-szerű zenekar épp diszkózenét próbál (amiről nemrég Ana kifejtette, mennyire unalmas és amúgy is tömegtermék). Kis ideig hallgatják, majd beszélgetnek a frontember-énekesnővel, aki kíváncsi Ana zenéjére. Telefonszámot cserélnek, ezután Ana megszállottan, csillogó szemekkel rohan el, mondván, most dolgoznia kell. Függöny.
Szóval, nem is volt olyan rossz nőnek lenni a zeneiparban a 70-es években. Legalábbis nem rosszabb, mint férfinak. Vagy egy más művészeti iparágban. Vagy egy más korszakban. Szóval hát igen, de na…
1 Noul val. https://tiff.ro/film/noul-val
2 Erről lásd Andrew Barker recenzióját: ‘Le Choc du Futur’: SXSW Film Review https://variety.com/2020/film/reviews/le-choc-du-futur-film-review-sxsw-1234595758/
3 Ugyanitt köszönet a szervezőknek és a résztvevőknek a felelősségteljes viselkedésért: a film alatt végig kötelező volt a maszkviselés, és nem láttam, hogy valaki súlyosan megszegte volna azt.
