Fenntartható-e az online irodalomoktatás? Első rész: felsőoktatás

Echinox5 septembrie 2020

”We don’t inherit the earth from our ancestors; we borrow it from our children.”

A fenntarthatóság-problémához szerintem az élet a földön egyre radikálisabbá váló kérdése kapcsolódik, aminek pusztán egyik tünete a pandémia, amiért kénytelenek voltunk és vagyunk, ki tudja, meddig, mindazokat a munkákat otthonról végezni, amelyeket valamilyen szinten egyáltalán lehetséges otthonról végezni. Persze fontos és hasznos a látszólag derült égből villámcsapásként érkező online oktatásról technikai vagy szakpedagógiai szempontból is beszélni, fogok is egy kicsit, de sokkal fontosabbnak tartom, hogy ne a tünettel foglalkozzunk, hanem a problémával.

Minden csepp életkedvünkre szükségünk lesz a közeljövőben, úgyhogy megpróbálom nem túlságosan elkeserítőnek mutatni, hogyan látom a helyzetet befolyásoló legfőbb tényezőket. Legalábbis rövid leszek.

Olvadnak a jéghegyek, égnek az erdők, sivatagok keletkeznek, állatok halnak ki, szeméthegyek és kőolajfoltok úsznak az óceánban, a levegő, az ivóvíz, a termőföld szennyezett.

Mert sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Legyőzte a természetet, és nemcsak: az etikán is felülemelkedett. Semmire nincs tekintettel, csak ő legyen biztonságban, és szórakozhasson kedvére. S ha még így is néha szembejön vele a szenny és a nyomor, amit okoz, és az sem elég, hogy félrenéz vagy ideológiát gyárt abból, hogy miért alsóbbrendűek a nélkülöző embertársai, akkor ott van számára a gyógyszeripar a maga hatékony nyugtatóival és bódítóival, legalábbis érzelmi és intellektuális tompítóival.

Hárman úsznak a bélesi tóban, jön egy motorcsónak, lelassít, és a kis kapitány belőle kiordít, hogy miért nem viselnek narancsszín úszósapkát, mert ha átmegy a koponyájukon, és a propellerje széttörik, azt a családjuk képtelen lesz megfizetni, de ő akkor is kihajtja majd belőlük. Tény, hogy a motorcsónak vadonatúj, és mindenfélével felszerelt, olyan távkamerákkal is, amelyekkel a tó százméternyi mélyéig le lehet látni, halakat, például a legendás dunai galócát, vagy a mócok hajdani házacskáinak romjait. 1970-ben árasztották el a völgyet, hogy vízi erőművet építsenek. Alacsony vízállásnál ma is felbukkan a színen a dombra épült templom tornya. A kőgazdag humán mindezt szépnek találja a motorcsónakból. Szorongani persze szorong, ennek szimptómája az üvöltözés az ártatlan úszókkal, de mivel a valóság pusztán esztétikai és hedonisztikai szempontból érdekli, saját pusztítása kevésbé, inkább valamiféle megjósolt, babonás világvégétől retteg: épített is magának a tó partján betonbunkert és telehordta konzervvel.

Valahol talán érzi, hogy mindez édeskevés.

„Az emberiség jelenleg 1,6-szor gyorsabban használja fel a bolygó erőforrásait, mint ahogy az ökoszisztémák regenerálódni képesek, vagyis úgy élünk, mintha 1,6 Föld állna rendelkezésünkre” – írja a Global Footprint Network kutatására hivatkozó HVG. Idén augusztus 22-re, tavalyhoz képest három héttel későbbre esett a túlfogyasztási világnap, amikorra a Föld lakossága elhasználta a bolygó egyéves erőforrásait. Azt, hogy eddig is húztuk, a koronavírus miatti kényszerbezárásoknak, elsősorban a fakitermelés és a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből származó szén-dioxid-kibocsátás visszaesésének köszönhetjük.

Egyik napról a másikra kellett átállni online tanításra. Az ELTÉ-n legalább volt egy hét vakáció előtte, azalatt kitalálták a közös platformot, minden óra szépen egyazon felületen. Nálunk ki ahogy érte, Google Classroomtól Zoomon át Microsoft Teamsig és YouTube-ig mindennel próbálkoztunk. Időnként felajánlották a képzést eligazodni a különféle felületeken. Csak a szokásos: lázas pótcselekvés, a probléma tudomásulvételének hárítása. Szinte konferenciát is szerveztünk nagy igyekezetünkben. Arra viszont büszke vagyok, hogy intézetünk egyetlen szabad laptopját elküldtük annak a diákunknak, aki másképp nem tudott volna részt venni az órákon, a BBTE meg nagy léptékben ezt tette: laptopot biztosított azoknak, akiknek szükségük volt rá.

Ha együtt lehetünk egy közös térben, és fűző is van a cipőnkben, azt jelenti, élünk és szabadok vagyunk, és teljes fizikai és szellemi valónkkal képesek vagyunk egymással gondolatainkat megosztani, tanulni, vitatkozni, új dolgokra ráébredni. Az egyik csoportban a kutya-asszisztált szemináriumot kezdtem el éppen, Pogóval, ugyanis egyre több kutatás foglalkozik nemcsak a kutyák jelenlétének terapeutikus hatásával, hanem a tanulási motiváció erősödésével is. Mint elszánt környezetvédő és az Animal Studies művelője, évek óta összefüggést kerestem az állatok intenzív jelenléte és a megjátszás-nélküliség között. A kortárs bölcsészettudományi paradigma kulcsszavai az autenticitás, új realizmus, objektumorientált ontológia, poszthumán, kapitalocén. Az utóbbi időkben Lady Gaga is hitelességben utazik.

Ott, ahol foglalkoznak a dologgal (Nagy Britanniában pl.), azt találták, hogy a koronavírus-krízis miatt megduplázódott a depressziósok száma, a leginkább érintett csoportok pedig a nők, a fiatalok (16–39 év közöttiek) és az olyan háztartásban élők, akiknek nem volt megtakarításuk (a szegénységben élők). Jó néhányan, a diákjainkkal együtt, a veszélyeztetett csoportban vagyunk. Akár tudatosítják magukban a klímaválságot, akár nem. A legváratlanabb pontokból támad a kérdés, hogy a még meg nem született gyermekeknek vajon még lesz-e levegője, vize, élhető földje. A sok kidobott kólás palacktól és a vízi motoroktól lesz-e hol úsznia? Ha pedig úgy is döntene valaki, ahogy Donna Haraway javasolja, „Make Kin Not Babies!”, akkor is dolga lesz a sok magára hagyott, pusztulásra ítélt létezővel, tárgyaktól kezdve növényeken át gyermekekig.

Lehet ugyan az online oktatást pusztán logisztikai és szocializációs nyűgnek tekinteni, kétségtelenül az is, de ha marad a versenyen alapuló, teljesítmény-orientált pedagógia, a felsőoktatásban pedig a publikálási hajsza, akkor nem lesz, aki föltegyen alapvető kérdéseket, nem lesz, aki fenntartható, kegyetlenség-mentes életformát gondoljon ki, kísérletezzen vele, összefogásokat kezdeményezzen.

A szemináriumokon és a vizsgákon nálam eddig is pluszpont járt azért, ha valaki segít a társának, ha látja, hogy elakadt. A pluszpont jelzi, hogy milyen lassú és fokozatos az átállás, hiszen maga a klasszikus osztályozás-folyamat is hozzájárul ahhoz, hogy annyi mínuszos önértékelésű, felelősséget nem vállaló felnőtt ember manipuláltatja magát mohó hatalmasságokkal. A Montessori-pedagógia már a kisiskolások kezébe is odaadja a javítókulcsot, a tanárral együtt értékelik a munkát. Nincs szorongás, hogy vajon hányast kaptam. Az osztályozási stressztől megkímélt gyerekek megszokják, hogy az elvégzett munka minősége számít, és nem az, hogy mások mit mondanak rólad. Hogy megvesznek-e.

Még közös térben is nehéz, online még nehezebb olyan vitakultúrát érvényesíteni, amelyben nincs győztes és vesztes, mert mindenki épül a másik puszta létezésétől. Hogy ne mondjam: örül a másik embernek. Megérti, hogy most ez a helyzet, elképzeli, mi lenne, ha testnevelés-szakon vagy színin kellene online dolgozni, szerencsésnek érzi magát, és tesz azért, hogy másoknak is elviselhetőbb legyen.

A baj sokkal nagyobb, mint hogy online vagy fizikai jelenléttel tanulunk egymástól. Mit tehetünk a bölcsészettudományokkal? Pilinszky, Nemes-Nagy megtanít figyelni a tárgyakra, Mészöly az emberi kegyetlenség rút orcáját mutatja meg, David Foster Wallace a halálos szórakoztatóipart, Anne Carson a szerelmet mint világok feltárulását; a végtelenségig tartana fölsorolni (ha volna rá időnk). Az esztétikai-intellektuális értelmezést viszont ki kellene tágítani aktív, teljes személyiséggel való olvasásra: ha „fény van minden tárgy fölött”, abból az is következik, hogy nem dobjuk ki, még előtte nem vesszük meg, sokat és olcsón, hanem gondozzuk és újrahasznosítjuk. A fák esetleg megtanítanak, hogy az éppen adott életünket figyelmesen éljük, hogy észrevehessük azokat a kapcsolódásokat, amelyek mindig a legjobbkor jönnek.

(sursă foto: Máté Péter / Jelenkor Kiadó)

Selyem Zsuzsa