Milyen sztereotípiák, prekoncepciók vannak jelen életünkben a nemi identitással kapcsolatban? Milyen tényezők, életesemények befolyásolhatják, alakíthatják identitásunkat, illetve önmeghatározásunkat? Hatással vannak-e ránk irodalmi művek – jelen esetben például transzszexuális memoárok – e témában? Hogyan jön létre az, amit az identitásunknak nevezünk, és a körülöttünk lévő emberek hogyan értelmezhetik ezt?

Susan Faludi Előhívás. Mindent apámrólⁱ című regényében Faludi értelmezését kísérhetjük végig gyermekkori apjáról, aki az „amerikai családapa” mintapéldánya próbált lenni, a kis zsidó gyermekről, akinek saját szüleit kellett mentenie a második világháború gyötrelmeitől, egy 76 éves transz nőről, aki szőke parókát és piros magassarkút hord az utcán. Minden feltett kérdés, minden elbújtatott válasz és minden apró megfigyelés a szerző apjához való közeledését és kapcsolatuk megértését segítette.

Huszonöt év kommunikációhiány után Susan Faludi kap egy e-mailt az akkor 76 éves apjától, aki ebben a levélben közli lányával, hogy nemi átalakítóműtéten esett át, és mostantól nőként, Stefánie-ként fogja élni életét. Ezek után az Amerikában élő Faludi Budapestre utazik meglátogatni apját, Stefánie-t. A regény találkozásaik során lezajló beszélgetéseikből, kirándulásaikról, közös élményeikről és Faludi gondolataiból formálódik, amely során a saját küzdelmeit is megismerhetjük (apjával, a világgal és saját magával is). Folyamatosan ellentétek merülnek fel közöttük a nemi, nemzeti, vallási és politikai identitásokat illetően, így gyakran további nehézségekbe ütközik amúgy is törékeny kapcsolatuk. Faludi műve éppen ettől a rengeteg intim problémától, nehézségtől, érzelemtől, ezek elmesélésének stílusától és a nyelvezettől válik többé, megrázóbbá és felkavaróbbá, mint egy publicisztikai szöveg.

Az elbeszélő a teljes regény során kérdéseket tesz fel apjának, önmagának és az egész helyzetnek, amivel szembesül. Megkérdőjelezi az emberi identitás felépítését, az elméleteket, amelyekkel kutatásai során találkozik. Újabb és újabb problémákat tár fel, megpróbálja minél precízebben körüljárni azokat mindenféle szempontból, és más hozzáállást ajánl a megértésükhöz. Megújítja saját világnézetét, s ezzel a szöveg a társadalom nemi identitásról alkotott nézeteit is megkérdőjelezi, illetve újabb perspektívák felől közelíti meg.

Susan Faludi számára gyakran megdöbbentő, ahogyan apja próbál alkalmazkodni a nemi sztereotípiákhoz nőként, s ez sokszor összeférhetetlenné válik az emberrel, akit addig ismert (vagy épp, hogy nem ismert). Gyakran teszi fel magában a kérdést, hogy apja személyisége változott-e egyáltalán, vagy a nővé operálásával csak egy újabb falat emelt maga köré, megnehezítve kapcsolatát lányával (egy egyébként is gyenge, beszélgetésekben hiányt szenvedő kapcsolatot). A regény során többször is lefesti azt az apát, amelyet ő gyermekként megismert. Azt a Stevent, aki akkor még a keresztény, amerikai férfi előírt jellemzőivel próbált azonosulni. Faludi emlékei szerint apja a sportos, félelmet és fájdalmat nem ismerő, minden „férfias kellékkel” felszerelt családapát reprezentálta. Mindig odaadóan élt „férfiúi előjogaival”, ezen események, cselekedetek leírásai gyakran fájdalommal, félelemmel vagy értékítélettel telítettek. „Teljes odaadással – kitartóan, tántoríthatatlanul, és közös életünk utolsó évében véresen – játszotta a ház urának és parancsolójának szerepét. Azt ettük, amit ő akart, oda utaztunk, ahová ő akart, azt hordtuk, amit ránk kényszerített. Minden otthoni döntésben, kicsiben és nagyban, az ő véleménye számított. Egyik este, amikor anyám fölvetette, hogy részmunkaidős állást vállalna a helyi lapnál, apám különösen világossá tette fallokrata nézeteit: egyetlen mozdulattal a földre söpörte a vacsoraedényt. – Nem! – ordította, és ököllel az asztalra csapott. – Nincs munka! – Amennyire csak vissza tudok emlékezni, dölyfös zsarnokként uralkodott rajtunk, erőszakosan és hatalmaskodva, s közben mégis megfejthetetlen rejtély maradt mindannyiunk számára.”ⁱⁱ Steven maszkulinitásának folyamatos demonstrálása, pontosabban a vágy, hogy „megfelelően reprezentálja” a maszkulin férfit, precízen körvonalazza a társadalmi nemekhez kapcsolt elvárások és attribútumok problematikáját. A leírásokegy már-már hipermaszkulin személyt mutatnak be, aki a „mellékszereplők” (feleség és lány) fölött folyamatos kontrollt gyakorolva vesz részt a család életében, megtestesítve a mintacsaládfőt. Steven olyannyira meg akarja szilárdítani férfiidentitását, hogy a kisebb utasításai gyakran érthetetlen agresszióba és erőszakba csapnak át.

Miriam J. Abelson Men in Placeⁱⁱⁱ című művében megemlíti a transzszexuálisok „korábbi énjének” hipermaszkulin tulajdonságait, amit egyfajta túlkompenzálásként ragad meg.^iv A hipermaszkulinitás nem csak a transzszexuálisok „korábbi életében” felmerülő probléma, sokkal inkább olyan nemi elvárásokról és prekoncepciókról beszélhetünk, amelyek a teljes férfitársadalmat érintik (akárcsak a nők életében jelentkező feminin tulajdonságok elvárása). Steven erőszakos megnyilvánulásai nagy hatással voltak Faludi apjáról kialakított képére, illetve saját identitásának és legfőképpen feminizmusának meghatározására. Az említett éjszaka erőszakos cselekményeit egy a társadalmi elvárásoknak megfelelni vágyó, válás közepén álló kétségbeesett férfi viszi véghez: „Megérkezett a rendőrautó és egy mentő. A mentősök hordágyon vitték el a férfit, akivel anyám nem régóta járt. Aznap este nálunk volt. Az ingét átáztatta a vér, és sokkot kapott. Apám baseballütővel támadt rá, aztán a svájci bicskával, amit mindig a zsebében hordott. Többször gyomron szúrta.”^v Faludit még inkább megerősítette nézeteiben az, hogy apját ezen események után a válási végzésben „sértett félként” tüntették fel, aki csak a betolakodó személytől akarta megvédeni családját, ezért tört be a házba. Évtizedekkel később, már Stefánie-ként elmesélte lányának, hogy az egész betörés csak színjáték volt, egy terv része, hogy megmutassa, a válást ráerőltették, ő nem akarta, s ezzel enyhítéseket szerezhetett a válóperben. Emellett önmagáról is gyenge, erőtlen, korántsem maszkulin férfiként beszélt, aki soha nem tudta teljesíteni a rá tornyosodó férfi- és családapaszerepeket. Faludi számára összeférhetetlen volt apja elmondása az eseményekről a saját tapasztalataival. Számára nem megrendezett történések összessége volt az az éjszaka, s apja agresszív viselkedése sem korlátozódott erre az egy estére.

Faludi szerint saját feminizmusa azon az éjszakán kezdett ébredezni, amikor anyját igazságtalanul a „bukott nő” kategóriájába sorolták, és apját felmagasztalták mint az otthon és család védelmezőjét. Éppen apja miatt teszi fel a kérdést: Vajon ő választotta, hogy feminista legyen? Nem inkább valamilyen elkerülhetetlen identitásról beszélhetünk, amelyet a gyerekkori történetek, tapasztalatok és környezetének viselkedése alakított ki?

Faludi ezen kérdésfelvetéseiben is a környezet identitásra gyakorolt hatása rajzolódik ki. Bár „elkerülhetetlen” identitásról beszél, mégis ez valójában a környezet, a társadalom és az életeseményeinek alakulása miatt tekinthető elkerülhetetlennek. Bizonyára az élettapasztalatai és az átélt szenvedések, megpróbáltatások, problémák együttesen indították el ezen az úton Faludit.

„Saját feminista identitásom apám identitásválságának romjain sarjadt, az ő választott maszkulin személyiségének érvényesítési képtelenségéből.”^vi Erik Erikson identitáselmélete is alátámasztja ezeket a felvetéseket: „álljunk ellen a késztetésnek, hogy olyasvalamiként határozzuk meg egyéni identitásunkat, mint amit csak saját magunk szerzünk meg és nyilvánítunk ki”.^vii Művében Faludi részletesen foglalkozik ennek problematikájával, de évekkel később, apja műtétje, azaz Stefánie megszületése után ismét ezzel a megalkotott nőképpel és a hozzá kapcsolódó elvárásokkal szembesül.

Faludi feminizmusát éppen apja identitásválsága és a megalkotott identitásokba való beilleszkedés sikertelensége táplálta, így nehéz megértési folyamatokon kellett keresztülmennie, hogy apját megértse.

Transzszexuális irodalom

Identitásunk megalkotása gyakran az Erikson által említett restrukturálásba, totalizmusba torkollhat. Faludi kutatásai során felfedezte, hogy a transzszexuális irodalom memoárjaiban rendszeresen előfordul a totalizmus mint a változás „természetes” velejárója. Az önéletrajzi ihletésű szövegek az operációt megelőző emlékeket és cselekedeteket egy másik embernek tulajdonítják, aki megszűnt létezni az operáció pillanatában.^viii Állításai szerint ennek a fajta nyelvezetnek és stílusnak a kanonizálódása az első modern transzszexuális memoárnak köszönhető. Einar Wegener dán festő műve 1933-ban jelent meg Man into Woman^ix címmel, amely arról számol be, hogyan alakult át Lili Elbévé. Nem egyszerűen halottnak tekinti korábbi énjét, de szövegében egy teljes haláltörténetet talál ki a férfinek, aki már nem létezik.^x Ez a mű meghatározó volt és példaként szolgált a későbbi transzszexuális írók számára. Faludi a folyamatos kutatás közepette szembesült az előtte és utána típusú leírások menny és pokol, élet és halál ellentétekkel való egyeztetéseivel. Roberta Cowell, April Ashley, Christine Jorgensen, Jon Morris, Renée Richards, Nancy Hunt transznői identitásukról újjászületésként, „felébredésként” és második életként beszéltek. Az újjászületés legtöbbször (főleg a korai memoárokban) nemcsak a nőként való visszatérést jelentette, sokkal inkább az idealizált, nemi szerepekkel és sztereotípiákkal teleaggatott nőként való visszatérést: a szűziességet, az ingatagságot, a passzivitást és a gyámoltalanságot testesítették meg. Olyan sztereotip tulajdonságokat jegyeznek fel ezek a transznők a műtétjeik után, amelyeket a feminista szakirodalom teljes mértékben társadalom által konstruált jegyekként tart számon. Gyakori jelenség, hogy a korábbi énre nem volt jellemző valamilyen tulajdonság, a műtét után azonban „automatikusan” rendelkezett ezzel.

Roberta Cowell például úgy írja le műtét utáni énjét, mint aki „egyszerre hajlamossá vált a pirulásra, könnyekre fakadt szentimentális filmek és könyvek hatására, és »erős anyai ösztönök« ébredtek benne, valamint »újszerű és erős érdeklődés a házimunka iránt«; a kézírása kerekdedebbé és rendezettebbé vált, és sűrűn megkívánta a »csokoládés krémeket«”.^xi

Jan Morris (aki korábban meglehetősen „férfiasnak” tartott tevékenységeket végzett: hegyet mászott, a Brit Királyi Csapatfelderítő ezred tagja volt) a műtét után gyengének, erőtlennek, visszafogottnak és irányíthatónak érezte magát: „Sokkal érzelmesebb lettem. Nagyon könnyen sírva fakadtam, és nevetségesen fogékonnyá váltam a szomorúságra és a hízelgésre. Úgy találtam, sokkal kevésbé érdekelnek a nagy horderejű ügyek (amelyek, higgyék el, a nemi átalakítás hatására kerültek egészen más perspektívába), viszont törődni kezdtem az apróságokkal. A látóterem mintha összezsugorodott volna… Igen, azt hiszem, most egyszerűbben látok. Talán úgy, ahogy egy gyerek…”^xii

A feminista Faludi számára nem volt egyszerű ezen szövegek értelmezése, legfőképpen azért, mert apja átváltozását is befolyásolták az ilyen és ehhez hasonló nézetek. Stefánie is úgy beszélt és vélekedett Stevenről, mint halott emberről.^xiii Az agresszív, erőszakos, hipermaszkulin férfi eltűnése után az újjászületett Stefánie hirtelen gyengéd, érzékeny, irányítható, hiperfeminin nővé változott, s mindent megtett, hogy korábbi énjének emlékeitől megszabaduljon.

Nem az merül fel kérdésként, hogy egész életében nőként akart-e élni vagy sem, hogy az operáció után ugyanaz a személy volt-e vagy sem, hanem inkább az, hogy hogyan és mennyire folyamatjellegű az identitás, mi okozhat benne változást, mely tényezők azok, amelyek befolyásolják és meghatározzák azt.

Sándor Bíborka

---

i Susan Faludi: Előhívás – mindent apámról. (Ford. Merényi Ágnes) Libri Kiadó, Budapest, 2018

ii i. m. 17.

iii Miriam J. Abelson, Men in Place. Trans masculinity, race and sexuality in America. University of Minnesota Press, Minneapolis, 2019.

iv i. m. 32.

v Faludi: i. m. 61-62.

vi i. m. 69.

vii i. m. 71.

viii i. m. 157.: „a transzszexuális irodalom kedvelt műfaja a memoár, mégpedig az a fajta, amelyben az operációt megelőző emlékeket másvalakinek tulajdonítják: olyasvalakinek, aki már nem is létezik.”

ix Lili Elbe: Man into Woman: An Authentic Record of a Change of Sex. ed. Hoyer Niels, trans. H. J. Stenning, Jarrold Publisher’s, London, 1933.

x i. m. 37.: „The painter Andreas Sparre is dead. He died in the train between Paris and Berlin. His fellow-travellers thought he had fallen asleep in one of the corner seats of his compartment. The cause of death was probably a heart attack.”

xi Faludi: i. m. 160.

xii i. m. 160.

xiii i. m. 211.