Arte Performative | Cronici | Magyar oldalak | TranszgresszÍV

A játszma vége: mikor a kezdet a vég és a vég a kezdet @ Interferenciák 2020

Echinox28 noiembrie 2020

Egy rozsdásodó falú szoba. Csak onnan tudjuk, hogy szoba és nem raktár, hogy egy díszes csillár lóg a mennyezetről. Alatta, középen valami letakarva fehér lepedővel, csak az alakjából sejtjük, hogy talán egy ember. Két dobogó, két ablak, vezetékek és egy kupac homok. A homokon egy ember mozdulatlanul áll. Festményként tárul elénk ez a színpadkép. A központi figurája Clov. Vár. Vele együtt várunk. Ezzel kezdődik az előadás. Várjuk, hogy mi fog történni.

Egy előadás, ami a várakozás után azzal kezdődik, hogy vége. „Vége. Vége van. Vége van. Vége van.” – mondja Clov, és feltesszük magunkban a kérdést: de mi ért véget? Mint ahogy a becketti drámákra jellemző, a szereplők itt is elbeszélnek egymás mellett, kérdéseket tesznek fel, de arra választ nem kapnak. Mi is feltesszük a kérdést, de választ nem kapunk, az elején legalábbis még biztos, hogy nem. Ahogy egyre előrébb és előrébb haladunk az előadás során, felmerülnek válaszok, de azok soha nem tényként kimondottak, csak sejtések.

Élet, kapcsolatok, magány. A felmerülő témák lenyomják súlyukkal a levegőt, megnehezítve a lélegzést. Úgy nehezednek ránk, mint a test a kerekesszékre, úgy marnak akár a rozsda a falat. Mindenhol ott van, akárhova és akárkire nézünk a színpadon, ezt látjuk: mind a vég fele tartanak. Ez azért annyira nehéz, mert rájövünk, hogy mi is ugyanerre tartunk. És ez maga történés, bennünk, nézőkben történik a dráma.

Testhelyzetüknek megfelelően különböző szinteken helyezkednek el a szereplőink. Hamm középen végig a tolószékében marad, sem felállni, sem lefeküdni nem tud. Ő az előadás központi figurája. Egy idős, vak férfi, aki a tolószékében él, amivel folyamatosan a szoba közepén kell lennie. Kétszer mozdul ki ebből a pozícióból: egyszer körbeviteti magát Clovval a szobában és egyszer eltolja saját magát a homok széléig. Clov testhelyzete foglalja el a legfelsőbb szintet. Az egész előadás ideje alatt állva van és a többi szereplővel ellentétben állandó mozgást végez. Ki-be jár a térből és soha nem tud leülni. Van még két szereplőnk: Nagg és Nell, Hamm szülei. Ők azok, akik végig fekszenek és ezt csak néha törik meg azzal, hogy felülnek egy pár percig.

Az egyik legerősebb pillanat az előadás elején történik, mikor Hamm szülei megjelennek a színen. Clov kihúz a falból két üvegből és fémből készült koporsó nagyságú dobozt, az egyikben egy nő, a másikban egy férfi. Először azt hisszük és egyben reméljük, hogy csak egy-egy bábu, de nem, ez a feltételezésünk tévesnek bizonyul és kiderül, hogy élő emberek, ők Negg és Nell. Testüket alig takarja egy-egy fehér anyagdarab, köpenyszerűség, megmutatva az idős testet és annak törékenységét is egyben. Ezekben a dobozokban élnek ők, mindkettőnek a tetején van egy kinyitható rész és ott bújnak ki ahhoz, hogy kommunikáljanak a külvilággal és egymással. Csak a felsőtestüket tudják használni, a lábaik halottak. Az egyetlen szereplő, aki fizikailag nem sérült az egyedül Clov. Mindenki más elindult már a testi elhalás útján.

Ami közös a szereplőkben az a szeretet és a ragaszkodás iránti vágy. Azt láthatjuk, hogy Negg  szereti és ragaszkodik Nellhez, megpróbálja megcsókolni, próbál valamilyen fizikai kontaktusba lépni vele, de nem sikerül és végül mindketten visszasüppednek a dobozokba, sajátos tehetetlenségükbe, mozdulatlanságukba. Ugyanígy érez Hamm Clov iránt, bár az ő szeretetnyelve másként nyilvánul meg. Idegesíti Clovot, nem akarja, hogy elhagyja, mégis azt mondja, hogy menjen.

Számos repetitív szöveg és gesztus jelenik meg a drámában, mint például Clov örökös kísérletei a menekülésre. Számtalanszor ott akarja hagyni Hammot, ugyanaz a beszélgetés játszódik le újra és újra, a végén pedig ott marad a férfival. Elbeszélt történeteket is többször végighallgatunk és a szereplők számára ezek dekameroni időtöltések. Azért mesélik újra és újra ugyanazokat a történeteket, hogy elüssék az időt, hogy ne gondoljanak arra, amire mi az egész előadás alatt gondolunk, a végre. Megpróbálják minél tovább halasztani, odázni, miközben egyre erősebben jelenik meg mindenki előtt.

Nell meghal. A koporsószerű doboz immár tényleg koporsóvá lényegül át. Mindenki tud róla, még csak Negg nem, és amikor értesül a halálhírről, megsejtjük a folytatást. Először Negg, utána Hamm, majd Clov és legvégül mi, a nézők. Ilyen sorrendben ér minket a vég. Egy fojtogató rémálom az előadás, melyből minél inkább menekülni akarunk, annál inkább magába ránt, annál erősebben mutatja meg nekünk a saját félelmeinket és kérdéseinket, amelyekre még mi magunk sem tudunk vagy akarunk válaszolni.

A vég sem feloldozás. Azt hisszük, hogy megtörténik az, ami eddig sose. Hogy Clov végre átvette sorsa fölött az irányítást és elmenekült. Abban reménykedünk, hogy lehet jobb, hogy van menekülési lehetőség az elénk táruló, fojtogató valóságból. Az előadás válasza viszont az, hogy nem, nincs ilyen opció. Clov lecseréli eddigi koszos, bő ruháit egy fénylő anyagú ruhára, zöld kabátra és magassarkúra, de visszatér. Megáll az ajtóban és vár, pont, mint az előadás elején. Akkor a kezdet a vég volt, most a vég a kezdet. Ez folytatódik a végtelenségig, örökös nihilbe veszve.

Samuel Beckett: A játszma vége, rendezte: Krystian Lupa

Bilibok Apollónia