Chaos, our favorite thing

Chaos, our favorite thing

Milyennek képzeljem el a Föld pusztulását? Globális helyzetünk ismeretében (klímakatasztrófa, nukleáris háború fenyegetése, világjárványok) sok szépet és meseit eddig nem sikerült a falra festenem. Képzeletem mit társítson ehhez a kifejezéshez, világvége? Lassú végnapokat, mint Bodor Ádám teszi a Verhovina madaraiban, ahol az eddig megregulázott természet brutálisan, mégis egy költő fantáziáját túlszárnyaló szépérzékkel veszi vissza kisajátított élőhelyeit? Utoljára talán kisgyermekkoromban foglalkoztatta ilyen élénken és kitartóan a fantáziámat a zordul megígért jövő: milyen lesz az utolsó ítélet? Megsaccolni sem tudtam, mertem, hogy végül hová is kerülök majd. A pokolba vagy a mennyországba? („Mecsoda különbség!”) Néhány éve valóságosan megértettem, hogy az emberi faj, amelyhez tartozom, két évszázada szisztematikusan pusztítja a bolygónkat egyensúlyban tartó kaotikus, mégis harmonikus sokféleséget. Azóta egy másik vízió, egy körültekintően előrejelzett ökológiai rémkép nyűgözi le a képzeletemet, s leginkább az foglalkoztat, miként tudnánk elkerülni, hogy valósággá váljon. Esterházy Péter írja a holokauszt kapcsán (jóllehet, az említett kétszáz év jó néhány gaztettét ide emelhetnénk még), hogy „a történelmi felelősség”, amely elől kitérnünk lehetetlenség, „nem elvont, hanem személyes”.i Mit tehetek? A kérdésre adott válaszom el fogja árulni, reductio ad absurdum, hogy ki vagyok én. Aztán reménykedhetek. Minden kérdéssel, amelyet ilyen módon teszek fel, a személyes felelősség hatálya alá vonom a képzeletemet is. Sőt leginkább és elsősorban azt.

Az ökológiai katasztrófán innen, a személyesből nézve a világvége persze sok minden mást is jelenthet: egy újabb állatfaj kihalását, traumát, a bizalom elvesztét, háborút, egy magzat halálát vagy épp a sajátunkat, rabságot, őrületet. Selyem Zsuzsa idén áprilisban megjelent Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötete ezeket a lehetőségeket veszi számításba, nem feledkezve meg arról, hogy mi a big picture, hogy ketyeg a földi óránk. A Már csak két perc című novella először 2018-ban a Műút folyóiratban jelent meg, eredetileg azon a címen, amit most a kötet visel. Ekkor az elbeszélő még úgy tudja – s ezen a jelenlegi kiadás nem változtatott –, „hogy két perc van a kampecig” (83). Közben, édesanyjával beszélgetve arra is rádöbben, hogy saját fogantatásakor még fejedelmi „12 perc volt a világból” (uo.). Figyelembe véve, hogy az elmúlt években a világ vezető hatalmai egyfelől több ízben semmibe vettek vagy érvénytelenítettek a nukleáris fegyverkezésre és energiahasználatra vonatkozó nemzetközi szerződéseket, másrészt jószerével semmi érdemlegeset nem tettek a klímaválság enyhítéséért, 2020. január 23-án a Bulletin of the Atomic Scientists közössége bejelentette, hogy az eddigi 2 perc helyett becsléseik szerint már csak 1 perc 40 másodpercünk van hátra az említett kampecig. „[Ó], azok a régi szép idők!” (85).

Ebben a gondosan összeállított kötetben összesen tizenöt novellát találunk, négy részre osztva. Mindet megismerni hosszú utazás, annak ellenére, hogy a gyűjtemény egy-egy darabját néhány száz lélegzetvételnyi idő alatt el lehet olvasni. A Világvége-kötet tágas, „kaotikus geometriá”-ja (10) megengedi ugyanis, hogy oda-vissza közlekedjünk bennük. Aki előbb a történet elbeszélője volt, az később egy másik szereplőjévé válik, aki egyik részben egy vak hangot nem adott ki, úgy is mint állat, az később saját maga meséli el addigi életét. A Mu, a menekülő csillag című novellában Sahrazád, a híres mesemondó a húga, Dunjazád két kislányát egy hosszú mesével próbálja álomba ringatni egy szíriai menekülttábor sátrában. A mese szerint az Orion csillagképbeli kis Mu a Tejúton át vándorolva sok csillagot meglátogat. A hármascsillag Egyszarvú révén ismeri meg két másik menekülő, Youssef és a szerelme, Mohammad történetét, akik az ostromlott Damaszkuszban befogadják Patty-t, a kis fehér kutyát. A sorkatonai szolgálat és a háború elől szökve kerülőutakon magukkal viszik őt Berlinbe. A Mielőtt szétszednétek című novellában már ez a kutya mesél új gazdái tiltott szerelméről és saját kalandjairól, a születése pillanatától kezdve a Berlinbe érkezésükig. Ahogy ez a novellapár is jól illusztrálja, a kötetbeli helyszínek és szereplők közötti kapcsolódások jelentősége, az idősíkváltások oka mindig a személyesben gyökerezik. A világvége sem egymagukban éri ezeket az élőlényeket, mindig ott vannak a „többiek” – bár hogy az események kontingens alakulásában a többiek éppen pokollá vagy inkább mennyországgá változtatják-e az aktuális pillanatot, az nagyon sok mindenen múlik.

Selyem Zsuzsa olyan novellákat ír, amelyekben alig van nyoma az elhallgatásnak. Narrátorai nem titkolóznak, nincs tragikus végkifejlet előtti szuszpansz, aztán frappáns fordulat, csattanó, kiúszás, megúszás. Egyszóval nemcsak arról értesülünk, hogy milyen egy világvége-esemény, amikor úgy érzed, kétséges, hogy lesz-e holnap vagy éppen következő pillanat, hanem bizony arról is tisztességgel beszámol, hogy mi történik ezután, az ébredéskor, a fel- és ráeszméléskor. Mindez lehetetlen volna anélkül, hogy az események elő- és utóidejét is meg ne mutatná – különös hangsúllyal és elmaradhatatlanul az utóbbit. Leírásaiban megpróbál a lehető legközelebb vinni a szubjektív tapasztaláshoz, elsősorban azáltal, hogy egyes szám első személyben szólaltatja meg narrátorait. A tizenöt novellából tizenkettő E/1-ben íródott, mi több, gyakran a narráció permanens jelen idejében: a tizenkettőből hét novellában itt és most szólalnak meg az élőlények. Ez a fajta elbeszélésmód egyetlen szereplő viszonylatait ismeri el a legkézzelfoghatóbb realitásként, történetmesélésének hitelességét pedig az is fokozza, hogy a tudat jelenét, a megtapasztaltak valóságát ekkor hajlandó a legkevésbé stilizált, reprezentatív formában közvetíteni.

S hogy mi a (jelen idejű) énelbeszélés jelentősége? Meglátásom szerint döntően az, hogy közös képzeletünket gazdagítja – ismét csak a benne megszólaló én személyességének a hitelével. A művészetek és ezen belül az irodalom gyakorlatai nem empirikus tudást szereznek a számunkra, hiszen nem is a tényszerű felé irányítják a figyelmünket. A Világvége-kötet ambíciója és érdeme épp abban áll, hogy nem megtudni akar, hanem a tudható mentén elképzelni igyekszik azt, ami nem ismerhető, amit a kultúránk közönye és tiltásai elfednek, amit a szűkösre szabott nappali tudatunk korlátai elzárnak előlünk. A humánközpontú érzékelésmódon túllépve elképzeli a nemhumánt (Hazárd Baltazár, Mielőtt szétszednétek, A felhők földi barátai, Hangyák boldogsága). A magyar irodalom megtörődött fenegyerekének hajdani kalandját képzeletben egésszé téve kigondolja – mint ridegen mondani szokás –, ki áll a befogadó oldalon (Az a napverte sáv). Végigköveti a tudat- és énvesztés csak alig kormányozható pillanatait (A jövő zenéje).

A kötet Minden nesz című részében hangot kapó állatok annak mértéke szerint tudják az emberek cselekvését megérteni és jelentőségét felfogni, hogy a boldogtalan kétlábúak mennyire képesek őket közel engedni magukhoz. Tania, az elefánt „kicsi szegények”-nek (113) látja az őt elhurcolókat. A Nagy Nyúlapa így írja le a puskát tartó Ted Kaczynski mozdulatait: „haszontalan kis mellső lábaddal egy botot emeltél a szemedhez” (106). A kis fehér kutya viszont egészen közelről figyelheti meg az ostromlott városban őt befogadó Youssefet és Muhammadot (akit Sahrazád még Mohammadként mutatott be). Patty érti viselkedésük okát, ismeri tárgyaik nevét, felfogja beszédük jelentését. „Meg aztán bőven elég volt köztünk az érzés”, mondja (101). Nem véletlen, hogy a kötetben egy kölyökkutya elbeszéléséből tudjuk meg, hogy az én perspektívájából létezik-e másfajta rálátás is a „többiek”-re, mint az a nevezetes pokoli. „L’enfer, c’est les autres” (a pokol, az a többiek), mondja dacosan a jelképes alvilágba küldött Inèz Serrano Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás (1944) című drámájában. Egy másik diktatúra végnapjait élve az olvasó ezt találja A fogadós naplójában (1986): „»A pokol: magam«” (széljegyzet: „Én – az a többiek…”).ii Az „én”, illetve a „magam” behelyezésével Esterházy egyszer s mindenkorra szétülteti a két fogalmat, az antagonisztikus viszonyt dialektikussá bővíti. A gesztus többek között azt sugallja, hogy ha komolyan fontolóra vesszük mindazt, amit az addig eltelt fél évszázadban az én pszichikumáról megtudtunk, a szenvedésünk okát továbbra is kitartóan csak a másikban látni korlátoltság, sőt cinizmus lenne. A Sartre-parafrázis kontextusából Selyem Zsuzsa novellájában sem marad el a pokol, még ha a szó ehelyütt nincs is leírva: „Amikor megszülettem, még nem volt háború – meséli a damaszkuszi kutya –, csak fáztam, de addig mozgolódtam, amíg melegbe nem jutottam. Később megtudtam, hogy kívülről a meleg az a többiek, belülről pedig a tej. Még később azt is megtudtam, hiába nyüszítettem, hogy jön még kutyára dér, és hogy minden ember halandó. […] Kihagytam valamit? Hát persze, de akkor még nem tudhattam, hogy nemcsak kétféleképpen létezünk, életben és álomban, hanem háborúban is.” (97, kiemelés tőlem – K. E. Cs.). Mi mindent tud meg ez a kiskutya születését követően, s mit tudunk meg ezáltal mi? Hogy körülöttem a többiek a kint melegét adják, igaz, néha lőfegyverrel tüzelnek rám, s hogy a legkitartóbb földi poklot emberi szóval háborúnak nevezzük.

A novelláskötet olvasva számtalan dolgot ismertem, értettem meg úgy, hogy rendre az a szórakoztató gondolatom támadt: nem is kellene feltétlenül embernek lennem, hogy mindezzel tisztában legyek. Az állatok tudatfolyamatait bensőleg nem ismerhetjük, ezért – néhány epikus túlzástól eltekintve – a novellák változatos állatnyelve annál többet nem is imaginál, mint amit egy kutya, egy szamár vagy egy elefánt nem fogalmi érzékelésmódja produkálni tudna. (Vajon véletlen, hogy Selyem Zsuzsa olyan állatokat választ mesélőkül, akiknek az emberinél jóval kifinomultabb a hosszú távú memóriája?) A kötet humán és nemhumán elbeszélőinek adott egyfajta közös tudása, a szenzualitás kollektivitása, amely a világ testi-tudati regisztrálásának képességében van megalapozva. Nem egyenlősítő gesztusokról van tehát itt szó, nem is antropomorfizmusról. Egy nem antropocentrikus írásmód kísérlete ez, amely a lelkes élőlények sokféle érzéki tudását közös esztétikai és politikai alapokra helyezi.

Még néhány gondolat a pokolról. „[T]érélmény”, írja róla Pilinszky a Terekben, s a teljesség kedvéért hozzáteszi: a mennyország is az. „Kétféle tér”, amelyek közül a pokolról mindig sokkal többet vélünk tudni, mert a másikkal, a földivel, a kinttel, a lenttel, „az alagsori szobá”-val azonosítjuk. Ahol „az történik, / ami épp nekem kibírhatatlan”. Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig (1990) című verse épp egy ilyen alagsori történet, egy kibírhatatlan szöveg. A költemény beszélője elanekdotázza „kóstolódó ifjúság”-a egyik történetét, tizennyolc éves önmaga hajnali kalandját: egy sör és egy kevert után egy „ötven körüli nő” elhívja magához, a fiú viszolyogva, kelletlenül kíséri a nőt a szegényes pincelakáshoz. A nő egy húszast kér tőle, ez nem az aktus ára, csak szüksége van pénzre. Végül nem kapja meg a pénzt (nem tud visszaadni az ötvenesből), miután elalszik a vatelindarabokból összerakott ágyon, a férfi fehér-drapp öltözetében az önfeloldozás gondolatával sietősen lépked a „a napsütötte sávig”, a „csorba lépcsőkön föl a tisztaságig”. A vers utolsó hét sora – amely a távozás mozzanatát és a fenti, hajnali utcát írja le – agyon van rímelve (a-a-a–b-b-b-b). Előtte a nonsalansszal előadott találkozás és a pincelakásban történtek abjektív leírása teljesen nélkülözi a dallamosságot, poétikusságot, a hosszan sorjázó verssorok is csak elvétve állnak rímpárba. Az Az a napverte sáv című Selyem-novella ugyanabból a kocsmai jelenetből indít, mint Petri. Amikor Teri meglátja a vékony vállú fiatalembert, régi szerelmét, Hell Jánost véli felismerni benne. A jelen idejű énelbeszélés többször megszakad, és múlt időre vált: a nő beszél a gyermekkoráról, bántalmazásokról, a Rákóczi térről, hajléktalanságról, hogy miként találkozott Jancsival, amitől végre lett egy pillanat az életében, amikor már nem akart meghalni. Közben a férfit méregeti, latolgatja: vajon ő az, ennyi év után, Hell? Jelen és múlt között váltogatva a narráció menetét, a novella hét számozatlan szakaszában a szerző hol a jól ismert Petri-verset szcenírozza, néha szó szerint idézve azt, hol az irodalomi emlékezetünk számára névtelen, s meg soha nem is ismerhető nő történetét írja tovább. Hiába érti meg Teri, hogy ez a fiú nem Jancsi, hogy soha nem is fogja már látni őt, addigra „a kevert meg a sör felcsapta a sorompót” (29), s mégis elhívja a pincelakásba. Innentől kezdve, a legutolsó szakaszban a szövegkép tipográfiailag megosztottá válik, kurzív és álló szedésű tagmondatok, Petri sorai és a pincei jelenet versben nem rögzített mozzanatainak a leírása váltogatják egymást. Mindezt továbbra is jelen időben, egyes szám első személyben Teri részletezi, de ahogy a szöveg formája, a történések percepciója is alig bír már egyben maradni a tudatában. Jancsi szeretetteli képének a felbukkanása és az alkohol melege eddig csak fokozta erotikus vágyát, ám ez a fiú szótlan és megvető, és Teri mind dühösebb lesz. Rá, de Jancsira is, amiért már régen cserbenhagyta. A szöveg feszültségét a másik szöveg jelenléte, szaggatottsága, a nő indulatát a nevető-könnyező „lírai te” (30) ottléte egyre csak növeli. A két ember a személytelen kopulálásban messzire sodródik egymástól, Teri már félhangosan motyog, a tudatvesztés határán gondolatai mindjobban az erőszakos halál képeit vetítik ki a sötét pinceszoba falára. Megszaggatott szövegkép, egyre parttalanabb mondatok, Teri mind tébolyultabb. Hátborzongató olvasmány!

A Holmi folyóirat 2004. júliusi közléséből tudjuk, hogy Petri a verset 1989. október legvégén egy bonni klinikán írta meg, ahová azután került, hogy napokig „lidérces álmai, hallucinációi” voltak, képtelen volt elaludni, s „már a közvetlen életveszély vagy a teljes szellemi összeroppanás-leépülés jelei mutatkoztak” rajta.iii A szerkesztői jegyzet – bár a vers etikai viszonylatait felmérni képtelennek mutatkozik – azt mindenesetre jól látja, hogy Petri igazi „földi pokoljárás”-ának helye nem Budapest, „kilencszázhatvanegy”, hanem Bonn, kilencszáznyolcvankilenc.

Miután elolvastam a novellát, két dolog foglalkoztatott. Egyrészt a kérdés, vajon hogyan ír az ötvenéves Petri György, aki azt az ötven körüli „szerencsétlen párá”-t olyan szépen megverselte, hogy a magyar irodalomtörténet azóta is „egyik legnagyobb, leghíresebb” művének tartja? Az 1993-as Sár című kötetében ezt találtam: „Tükörbe néz / olyan szögből mégpedig, / ahonnan ő nem látszik. / Okafogytáni lét. / Nem vet véget neki / – hisz vége van.”iv. A másik inkább kiigazítás a magam számára. Pilinszky valamit elvéthetett, mert számomra valahogy Teri története is azt a belátást közvetíti, amit ezidáig éreztem: hogy a menny és a pokol nem kétféle tér, hanem kétféle állapot, amely ugyanabban az egy térben, akkor és ott, az én testemet és elmémet összekötő tudatban terebélyesedik szét, s visz kifelé, a rengő-őrjöngő anyag zajába vagy épp önmagam felé, a személyesbe. A megszokott és kiszámított hétköznapokba „aleatorikus időközönként” (10) betörő világvége-esemény effektusát Pilinszky sorának jól kimért hangsúlya ettől még precízen jellemzi: épp nekem kibírhatatlan. A Selyem-kötetben Tilda majd minden elbeszélése, de ugyanígy a Bibié és a Terié is pontos tudósítás arról, hogy mi történik ebben az egy testi-tudati térben, amikor éppen elárulnak, megvernek, megerőszakolnak, amikor elveszítem az eszméletemet, hogy kibírjam a megvetést, a szégyent.

S mit tehetek, ha mindezt már beláttam? Hogyan lehet a személyes életünket átható szenvedés és a minket kollektíve fenyegető pusztulás lehetőségével tudatosan együtt élni? „Ha még öt percem volna az életből, mit tennék. Kiengednék minden levegőt magamból, majd újra belélegeznék, kiengedném, aztán megint be és ki, és az volna a jó, legalábbis azt szeretném, ha éppen a kilégzés közben volna vége. Ebbe a jelenetbe nem fér több szereplő. Legföljebb a fájdalom. Most viszont a nap süt, szikrázik a hó, úsznak az égen a pehelyfelhők, s lebeg a havon az árnyékuk.” (121). Az elképzelés, hogy életünket a „determinisztikus káosz” (115) uralja, bár okot adhat a paranoiára, nem szükségszerűen félelmetes perspektíva, hisz ugyanilyen mértékben esély lehet önmagunk felszabadítására, a jelen örömteli megélésére is – jelentkezzék ez szivárványok, delfinek vagy lélegző testünk le-fel ívelő mozgásában. És legfőképpen: nem fenyegeti a magunkban kimunkált személyest.


i Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető, Budapest, 2002, 272–273.

ii Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba. Magvető, Budapest, 1986, 395.

iii Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig. Kézirategyüttes. Holmi, 2004. július.

iv Petri György: A lírai én meg amit zárójelbe tett. In: Petri György munkái I. Összegyűjtött versek. Budapest, Magvető, 2003, 339.

Kiss Ernő Csongor

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Szublimálni Az Embert @Interferenciák 2020

Szublimálni Az Embert @Interferenciák 2020

Lombfürtök és fakarok

Lombfürtök és fakarok

A játszma vége: mikor a kezdet a vég és a vég a kezdet @ Interferenciák 2020

A játszma vége: mikor a kezdet a vég és a vég a kezdet @ Interferenciák 2020

Transzszexuális irodalom: hipermaszkulinból hiperfemininbe?Identitásproblematikák Susan Faludi Előhívás című művébenII.

Transzszexuális irodalom: hipermaszkulinból hiperfemininbe?
Identitásproblematikák Susan Faludi Előhívás című művében
II.

Cel mai recent număr:

numar litere sidebar