Be Arielle F: A virtuális testem kinek a teste? @Interferenciák 2020

Be Arielle F: A virtuális testem kinek a teste? @Interferenciák 2020

Történetünk rövid és velős, ahogy az előadás is. Főszereplőnk, Simon Senn vásárolt magának egy virtuális női testet egy projektjéhez. Simon egyre jobban azonosulni kezd a virtuális testtel, felkelti a figyelmét, hogy vajon kié lehet, megkeresi az élő tulajdonosát, és felveszi vele a kapcsolatot. Arielle nem tudta, hogy a beszkennelt testét mire fogják használni, kíváncsi arra, hogy mi történik vele, így nyomon követi Simon munkáját. „Beszéltünk arról, hogy mire képes a teste. Olyasmikre vett rá, amiket sosem tettem volna meg az új testkép nélkül, amely bizonyos értelemben a sajátommá vált. Egyedül a színpadon ezzel a közhelyes virtuálisvalóság-technológiával meg a felszereléssel, amelyet a projekt során szereztem be – no meg Arielle-lel, aki Facetime-on csatlakozik, valamint testének harmadik jelenvalóságával, amelyet én mozgatok –, azért vagyok itt, hogy elmagyarázzam a történetet” – mondja Simon Senn, az előadás rendezője és szereplője. Az előadás megtörtént eseményeken és tapasztalatokon alapszik. Minden, amit látunk, az Simon Senn története, aki ezt megosztotta egy színész ismerősével, és közös ötletből megszületett az előadás.

Ahogy a Zoomba lépünk, Simon magyarázza, hogyan vette meg és helyezte használatba a virtuális testet. Eközben a képernyő megoszlik, és a testnek különböző részeit láthatjuk. Először annyira ráközelít a felületére, hogy nem ismerjük fel, mit is látunk pontosan, majd különböző testrészeket fedezünk fel, egy kart, hasat, mellet. A mellkason egy tetoválás. Nem tudjuk eldönteni, hogy az a lány tetoválása, vagy utólag szerkesztették a digitális mására. Turn and face the change. Ez a tetoválás, ami valószínűleg Arielle eredeti testén is rajta van, elgondolkodtató üzenetként hathat ránk. Egy színházi fesztivál keretében nézzük ezt és még sok más előadást. Feltűnik a fesztiválon, hogy a legtöbb előadás archív felvétel, amit az adott napon, adott órában feltöltenek a platformra, kevés olyan előadás szerepel a programban, ami élőben zajlik, a Be Arielle F egyike ezeknek. Így érthetjük ezt a tetoválást művészetek irányába megfogalmazott üzenetként is. A színházaknak szembe kell nézniük a vírus által okozott helyzettel, olyan újításokat és utakat kell találniuk, melyeken alkotni tudnak és meg tudják szólítani a nézőket. Mindezen túl, a személyes életünkre is kivetíthetjük ezt az üzenetet: nézzünk szembe a félelmeinkkel, a változásokkal, és merjünk szembefordulni velük! Továbbá felmerül a kérdés, hogy vajon milyen változásokkal kell szembenézniük az előadás szereplőinek?

Ahogy haladunk a történettel, kiderül, hogy Simon egyre jobban azonosul a digitális testtel, amit szenzorok és egy VR-szemüveg segítségével magára ölt: álmaiban a női testben kezd létezni, de a saját arcával. Ennek a felkavaró élménynek a hatására felkeres egy online pszichológust, akitől tanácsot kér, és beszélgetésük következményeként megkeresi Arielle-t. A külső szereplőket, mint a pszichológust, nem látjuk, csak a hangjuk van bejátszva. Így jelenik meg először Arielle is, aki később videofelvételen is feltűnik. Azt a felvételt vetítik le, amikor először találkoznak Simonnal. Immár meglátjuk az igazi testet is, amely – a virtuálissal ellentétben – árulkodik az érzelmeiről. Leolvashatjuk róla, hogy kezdetben tartózkodik attól, hogy mit fog Simon mondani megvásárolt virtuális másáról. Ha jobban belegondolunk, ez is csak egy reprodukciója az igazi testnek, hiszen egy videofelvételt látunk róla. Simon elmeséli Arielle-nek, hogy mi történt a lány virtuális testével. Elmondja, hogy az milyen hatással van rá, és hogy erotikus táncot szeretne előadni, amihez a lány beleegyezését kéri.

A továbbiakban Simon minden kísérletét megosztja a lánnyal, aki szívesen nézi végig azokat. Miközben mindez zajlik, Simon a kamera előtt sminkeli ki magát, és magára vesz egy spagetti pántos blúzot. Az előadás végére kész lesz a smink, és bemutatja a táncot, amivel eddig elkészült. A tánc alatt Simonnak csak a felsőteste és a feje látszik. Az arcára rá van vetítve Arielle arca, amit úgy képzelhetünk el, mint egy Snapchat-filtert. Amikor a kamera nem érzékeli Simon arcát, leugrik róla az Arielle-é, megmutatva az eredeti képét és az esetlenségét, a kevésbé erotikus részét a táncnak. Simon átváltozáson megy keresztül: elkezdi felfedezni önmagát a virtuális testnek köszönhetően. Megkérdőjelezi saját nemét, kezd ellenemenni a férfi sztereotípiáknak, ami leginkább a külsején nyilvánul meg, és ezt bátran fel is vállalja. Kisminkelve, női ruhában ül, finom, könnyed, erotikus mozdulatokat használ, nem rejtegetve gyengédségét, érzékiségét. Ezt látva Arielle felteszi a kérdést: Simon felesége és a gyerekei vajon mit szólnak mindehhez? A válasz egyszerű: támogatják őt. Nem furcsállják, nem ítélik el nőies megnyilvánulásait, hanem elfogadják azokat, és bátorítják őt.

Míg ez az utolsó jelenet játszódik, olyan, mintha mi lennénk Arielle. Mintha mi tennénk fel a kérdéseket, és a mi pozíciónkból szólalna meg a lány. A végén kiderül, hogy jól éreztük, ő is abban a pozícióban van, mint mi. A végén az összes néző egy beszélgetés részesévé válik, és ugyanúgy ott van velünk Arielle is. Ekkor jövünk rá arra, hogy mindaz, amit láttunk, nem csupán fikció, hanem megtörtént, és ma is folyamatban levő projekt. Kissé zavarba ejtő ennek a realizálása, hiszen egy olyan testet néztünk meg minden egyes szögletéből, amely tényleg létezik, tulajdonosa pedig ott ül a laptopja előtt, akárcsak mi, nézők.

Ezt a meglepettségünket kissé feloldja, hogy az előadás végén lehetőség nyílik a résztvevők számára, hogy kérdezzenek az alkotóktól, és a legtöbb kérdés a virtuális test és az élő személy, Arielle viszonyához fűződik. Miként tekint a saját virtuális testére? Mennyire érzi magáénak? A válasza az, hogy már sikerül úgy viszonyulnia ehhez a virtuális testhez – ami mostmár Simon fejével egybevágva is létezik, – hogy nem távolodik, nem határolódik el tőle. Az ő testén alapszik, az ő testének a másolata, viszont az ő testében ő lakik. De ugyanígy elmondható, hogy az ő testében Simon is lakik, hiszen a digitális test az ő testének a mintája. Olyan kérdések merülnek fel az előadás kapcsán, amelyek nem válaszolhatók meg paradoxonok, további dilemmák felbukkanása nélkül.

*Be Arielle F, koncepció és rendezés: Simon Senn


Bilibok Apollónia

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

De la periferia amintirii la zgura prezentului – cronică Olga Ștefan

De la periferia amintirii la zgura prezentului – cronică Olga Ștefan

O povestire banală într-un roman bun

O povestire banală într-un roman bun

Înapoi în anii ’90

Înapoi în anii ’90

Dénes Anita: Is goodbye

Dénes Anita: Is goodbye