Lombfürtök és fakarok

Lombfürtök és fakarok

Rég találkoztam annyira leértékelt sorozattal, mint a dán The Rain. A nemzetközi kritika hangsúlyosan kiemelte a legkisebb hibáit is, a hazai kritika finoman bánt ugyan az értékítéletekkel, de a sorozat pozitívumait csak érintőlegesen említette. Nem állítom, hogy teljesen alaptalanok lennének a vádak. Vírus, bunker, állomásról állomásra haladó túlélőcsapat, az elengedhetetlen szerelmi szál, miegymás – ami nem maradhat ki egy posztapokaliptikus filmvilág esszenciális elemei közül. A legtöbben pont ezeket a tipikus elemeket kritizálták a The Rain-ben, azokra a filmekre/sorozatokra hivatkozva, amelyek, úgy tűnhet, az utóbbi években már mindent feldolgoztak és kimerítettek. A The Rain megosztó és nehezen megközelíthető kérdésekkel foglalkozik. Lehetséges utakat, alternatívákat szeretne felvillantani, amivel alapvetően nem lenne probléma, csak el kell ismerni, terhelt témákkal agyonzsúfolt három évadot kapunk, ahol a mindentakarás sokszor megy a történet egészének rovására. Belátható, hogy a sorozatnak közel sem sikerült minden témában érdemlegeset alkotnia, ezért is érte a vád, hogy felszínes maradt. A legtöbb kritika mégis elsiklik afölött, vagy csak érintőlegesen foglalkozik azzal, hogy a sorozat egy-két témát nagyon is érzékenyen árnyal, releváns összefüggésekbe helyez, képes reflektálni valódi problémákra. Az eszközöket és a cselekményszálat tekintve nem feltétlenül alkot újat, leginkább akkor válik valóban izgalmassá, amikor próbál kezdeni ezekkel valamit és elgondolkodtató dilemmákhoz érkezik, amelyeknek a kifejtésére ugyan több térre lett volna szükség, de legalább nem teljesen egyhelyben toporgunk.

A The Rain első évada 2018-ban jelent meg a Netflixen (ahol egyébként a népszerűségi listák élén állt), idén jött ki a harmadik, és egyben záróévad. Az első részben mindennek a közepén találjuk magunkat, értetlenül figyeljük a történéseket, akárcsak a fiatal Simone, akit apja rángat el az iskolából. A következő filmkockák során végigkövetjük a család útját egy bunkerhez, mert elvileg esni fog, az esővel való érintkezés pedig halálos, valami vírust emlegetnek, de ezt látszólag csak a tudós apa sejti. A történet előrehaladtával egyre inkább összeáll a kép: az Apollon kutatócsoportja évek óta egy víruson kísérletezik, amely erősebbé és hatalmasabbá teheti az embert, ezáltal pedig a világot. A kísérletek alanyainak egyike Rasmus, ő a nulladik páciens, erről pedig szintén csak az apa tud. Rasmus képes együttélni a vírussal, minden más kísérleti alannyal ellentétben. A kutatás balul sül el, a vírus elszabadul és megtizedeli az embereket; van, aki az esővel való érintkezés után rögtön meghal, néhányan tovább maradnak életben. Az Apollon gőzerővel arra keresi a választ, hogy milyen tényezők befolyásolják a vírus hatását, abban reménykedve, hogy még több beavatkozás nyomán az emberi szervezet kompatibilissé válhat vele. Rasmus apja elrejti egész családját, mert attól tart, ha az Apollon rájön a titkára, könyörtelen kísérletekbe kezd a fiúval. A mit sem tudó Rasmus és Simone hat évig él a bunkerben, de az élelmiszerkészlet fogytán, útnak indulnak válaszokat keresni. Köréjük szerveződik egy kisebb csapat, akikkel állomásról állomásra jutunk.

Alapvető erőssége a sorozatnak, hogy nem bináris oppozíciókban gondolkodik, tartózkodik az erőteljes értékítéletektől. Bár látszólag két táborra oszlik a karanténba zárt világ, mégsem teljesen egyértelmű, ki milyen indíttatásból tartozik egyik vagy másik csoporthoz, a jó és rossz szándék közötti határvonal elhomályosul. Nem egyértelmű, hogy mi a helyes, minden csak valamihez képest értelmezhető, nincsenek abszolút igazságok, kérdésfelvetések és alternatív válaszlehetőségek viszont annál inkább. Közvetetten ugyan, de végig ott vonulnak a kérdések: milyen felelősséggel és következménnyel járnak cselekedeteink, hogyan határozza meg a nonhumánhoz való viszonyulásunk jövőnket, ki és hogyan képes megmenteni a világot? Lehetséges-e ez egyáltalán?

Az Apollon emberei abból a koncepcióból indulnak ki, miszerint az emberiségnek törekednie kell a legoptimálisabb életfeltételek elérésére. Az ember nem hátrálhat meg a világ faji összetételeinek megváltoztatásától sem, ha saját jólétéről van szó. Az emberiségnek, a hierarchia csúcsán, ez egyébként is eleve jogában áll. Az elképzelés akkor válik problémássá, amikor a mesterségesen előállított vírus nem hozza el a várva várt eredményt, mi több, elindít egy mindent felforgató láncreakciót. A beavatkozás súlyos és hosszútávú következményeit az jelzi, hogy fokozatosan pusztul minden, ahogy a vírus egyre intenzívebben tör utat magának, és mindenre agresszíven reagál. Az Apollon igyekszik még több technikai beavatkozással kezelni azt, amit eleve technikai beavatkozás okozott, törekvésük kudarcba fullad. Ők lehetnének a rossz fiúk, és kezdetben a sorozat rá is játszik erre a vonalra, de végül kiderül, ez egy sokkal szövevényesebb történet. Kétségbeesett emberek kétségbeesett próbálkozásait láthatjuk, akik megszállottan, magukat az őrültségig hajszolva keresik a megoldást. Számukra semmi más nem létezik, csupán a vírus és a remény, hogy az emberiség kompatibilissé válik vele, s ezáltal felülkerekedhet rajta.

Ezzel majdnem ellentétes módon jelenik meg az a kis közösség, ahol tabunak számítanak a múltbéli események, a múltban elkövetett hibák, amiket orvosolni kellene, sőt, olykor úgy tűnik, a jövőről sem gondolkodnak. A közösség elvonultan él, saját maga számára termeli meg a szükséges élelmiszereket, mindenki egyaránt kiveszi a részét a kis, sajátságosan zárt világuk felépítésében, amit a szükség, nem pedig a haszon irányít. A közösség ideáltipikus világának illuzórikus volta hamar lelepleződik. Mivel a közösségben a múlt tapasztalatainak, traumáinak verbalizálása és feldolgozása minden értelemben tilos, ez ellehetetleníti egyrészt az egyén fejlődését, másrészt azt, hogy releváns következtetéseket vonjon le, amelyek függvényében megalkothatja jelenét.  A tagadás frusztrációt okoz, az egyik karakter esetében öngyilkossághoz vezet. Mindemellett, egy idő után sejtjük már, hogy a bibliai paradicsomra emlékeztető helyszín nem sokáig képes a vírustól elzártan létezni. Itt még termékeny a föld, de nem sokáig. Sőt, minden bizonnyal – és erre egyre több és több jel utal – már most sem tudnak elégséges táplálékot termelni. Szép elgondolás, hogy a természethez való organikus viszonyulás és a kizsákmányolást ellenző attitűd képes újraalkotni a világot, de a sorozat érzékelteti, hogy ha mindez eszképizmussal társul, akkor a társadalom újraszervezésének hosszútávú eredményessége megkérdőjeleződik.

A sorozat a felelősségvállalás kérdéskörével is foglalkozik: ki felel azért, ami történt, ki és hogyan képes kijavítani a hibákat? Fokozatosan rajzolódik ki egyfajta megúszós reménykedés, hogy „majd lesz valahogy”,„majd jön valaki és mindent megold”. Leah, a vándorló csapat egyik tagja többször hangsúlyozza, hogy szüksége van valakire, aki miatt reménykedhet, aki a vezércsillag szerepét töltheti be, aki megmentheti a világot. A megváltó motívuma végigvonul mindhárom évadon, de a sorozat nem csupán egy, tökéletes megváltóalakkal dolgozik, szép lassan bontja le ezt a szakralizált szerepkört. Míg kezdetben Simone vagy éppen Rasmus jelenti a reményt, és mindenki rájuk hagyatkozik, a szereplők fokozatosan jutnak el az egyéni felelősségvállaláshoz és áldozathozatalhoz. A sorozat a karakterek által így valamelyest, alapvető elképzeléseink legitimitását kérdőjelezi meg: nyugodtan hátradőlhetünk, mert vakon bízunk abban, hogy bármi történik, valaki más biztosan megoldja helyettünk vagy ez is valami olyasmi, amivel a végsőkig átruházhatjuk a felelősséget és moshatjuk kezeinket, köszönjük, jól vagyunk?

A fináléhoz közeledve két egymással szemben álló megoldás körvonalazódik, amelyeket a két testvér képvisel. Rasmus, aki időközben többé-kevésbé megtanulta kezelni a vírust, az Apollon élére kerül. Terve nagyon is ellentmondásos, hiszen míg ő maga nem szeretne többé kísérletek alanya lenni, másokon kísérletezik. Célja megtalálni annak a módját, hogyan lehet a lehető legtöbb ember szervezetét kompatibilissé tenni a vírussal. Ezzel szemben Simone és társai szerint a helyes megoldás az, ha megtalálják a vírus ellenszerét és mindent visszaállítanak a régi kerékvágásba. Az egyik legérdekesebb fordulópont a történetben az, amikor kiderül, van egy új, eddig ismeretlen növény, ami tulajdonképpen a vírussal táplálkozik, nedűje pedig képes megsemmisíteni azt. Elsőre ez a megoldás infantilisnek vagy legalábbis megúszósnak tűnhet, de pont az egyszerűségében rejlik az igazán nagy ereje, éppen ezáltal kérdőjelezi meg azt a koncepciónkat, miszerint a szegény, esetlen természet mindig emberi beavatkozásra és tökéletesítésre szorul. A sorozat szépen zárul, hiszen valójában sem egyik, sem a másik fél nem győz, legalábbis nem úgy, ahogyan azt ők elképzelték. Rasmus kísérlete megbukik, Simonénak egy hiba folytán nem sikerül a növényből kivont folyadékot testvérébe fecskendeznie. A lezárás néhány megoldásában nagyonis elcsépelt és hatásvadász, de van egy gyönyörű és érzékletes jelenet, amikor Rasmus testére lassan felkúsznak a növény indái, hajfürtjeibe és karjába kapaszkodnak. Rasmus, aki önként mond le életéről, és a növény előtt elhelyezkedve engedi, hogy az kiszívja testéből a vírust, meghal. Simone utolsó monológjában utal arra, hogy testvére valójában mindenben továbbél, és ő jelenti az igazán nagy reményforrást, ő, aki egyként tud létezni a növénnyel. Ezek a snittek eszembe juttatják az Átváltozások Daphnéját, akit Gaia babérrá változtat, így mentve meg Apollóntól: „Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá.[1] A lány a növényben örök életet nyer, egy teljesen új és addig ismeretlen, de biztonságos és békés létformát tapasztalhat meg. Itt, szintén a békés együttélés alternatívájával zárul a sorozat, és ez tulajdonképpen megnyugtató végkifejlet is lehetne, de a záróepizódból nem derül ki, hogy ténylegesen sikerült-e megállítani a vírus terjedését. A sorozat tehát felvillant egy lehetőséget, de elbizonytalanít ennek sikeressége felől, pont ezáltal nem engedi teljesen el a nézőt, implicit módon ugyan, de továbbgondolásra és egyéb alternatív megoldások folytonos keresgélésére szólít fel.

*Kenneth Kainz, Natasha Arthy (rend.): The Rain[A gyilkos eső], 2018–2020, Netflix


[1] Publius Ovidius Naso: Átváltozások. (Ford. Devecseri Gábor) hozzáférés: 2020.11.25. https://mek.oszk.hu/03600/03690/03690.htm

Tóth Mesi

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Dénes Anita: Is goodbye

Dénes Anita: Is goodbye

Székely Gyopár – A gyermek kérdez, a kortárs gyermekirodalom válaszol – betegségreprezentáció Tóth Krisztina Anyát megoperálták című könyvében

Székely Gyopár – A gyermek kérdez, a kortárs gyermekirodalom válaszol – betegségreprezentáció Tóth Krisztina Anyát megoperálták című könyvében

Mindenki szorong és anya csak egy van (?)

Mindenki szorong és anya csak egy van (?)

Be Arielle F: A virtuális testem kinek a teste? @Interferenciák 2020

Be Arielle F: A virtuális testem kinek a teste? @Interferenciák 2020