Arte Performative | Cronici | Magyar oldalak | TranszgresszÍV

Szublimálni Az Embert @Interferenciák 2020

Echinox4 decembrie 2020

Ember küzdj és bízva bízzál. Ez a szállóigévé vált sor jól példázza, hogy az olyan klasszikus darabok esetén, mint amilyen Madách Imre Az ember tragédiája, az interpretációk és színpadi adaptációk gyakran egy előre bejáratott utat követnek. Az idők során olyan kanonikus értelmezések alakultak ki, amelyek erőteljesen irányítják a mű befogadását, és sokszor olyan meghatározó képet rajzolnak bennünk az adott drámáról, hogy kiszorítanak minden újfajta megközelítést.

A paradicsomból való kiűzetése után Ádám, vagyis Az ember, útra indul, hogy megtalálja az élet értelmét. Útközben azonban fokozatosan kiábrándul a történelmet irányító eszmékből, a Lucifer képviselte rációból. A végső megsemmisüléstől, önmaga tagadásától a hit menti meg: az isteni szikra, ami az újjászülető életben, a művészetben, a női tisztaságban és szépségben nyilvánul meg. Mind ismerjük a tépelődő Ádámról, a játékmester Luciferről és a megkerülhetetlen hitről szóló értelmezéseket. Ettől válik izgalmassá, ha olyan rendező nyúl Madách darabjához, akiben nem élnek ilyen élénk képek a kanonikus megközelítésekről.

SilviuPurcărete Az ember tragédiája című rendezését idén márciusban mutatták be a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban. A tematika nem példa nélküli Purcărete munkásságában, 2007-ben Szebenben megrendezte az azóta is nagy sikerrel játszott Faustot. A temesvári bemutatót nem hiába előzte meg jókora várakozás. Joggal merült fel a kérdés: mi újat tud hozni, ha román rendező állítja színpadra a magyar drámairodalom egyik legnagyobb művét? Miután az Interferenciák Nemzetközi Színházfesztivál keretén belül végignézem az előadás felvételét, kissé meglepetten látom, hogy alig tér el az eddig felvázolt kanonizált értelmezésektől. Nem egy új perspektívát kínál fel, inkább kivonatolja a drámát, letisztogatja, és a színház eszközeivel még erősebbé teszi az ismert magot.

A dráma amúgy is szimbolikus értelme itt különösen felmutatottá válik, az előadás eltöröl minden konkrétumot, motívumok hálója alkotja a produkció vázát. A Férfi itt valóban egy férfi, nem Ádám, a Nő itt valóban egy nő, és nem Éva. Az első jelenetben az Úr asztala körül ülő angyalok dicsőítik Istent, közülük Lucifer teljesen véletlenszerűen választ ki két embert az első emberpár szerepére. A választás olyan kevés gonddal történik, hogy bárki kerülhetett volna Ádám és Éva bőrébe. Maga a szerep válik fontossá, nem az egyén. Ahogy haladunk a történelmi színeken át, ez egyre inkább felerősödik: Ádámot és Évát jelenetenként más-más színész játssza. Lucifer, mielőtt Ádámot álomba bocsájtaná, maszkot húz a fejére. A történelmi színek alatt Ádámon és Éván (inkább Ádámokon és Évákon) végig ott a maszk, amelynek van pár egyénített vonása, mégis inkább szolgál arra, hogy elfedje az individuumot, és elénk tárja az általános embert. Mind Ádámok vagyunk, akármelyikünk állhatna ott a színpadon. Mind végigéljük a kiábrándulást, egyikünk sem találja a helyét.

Azt kevésbé lehet elmondani, hogy ebben az előadásban mindannyian Évák vagyunk. Éva, vagyis a Nő szerepe ugyanis kissé redukált. Feltűnik a színek mindegyikében, központi szerephez viszont ritkán jut: a Római szín szaunájában például alig lehet észrevenni, a Párizsi forradalomkor viszont már inkább előtérbe kerül. Szerepének jelentésességét átveszi egy állandó motívum, a piros magassarkú. Ez a cipő fogja magára venni Éva szerepének lényegét: jelképezi a szépséget, a (sztereotip értelemben vett) nőiséget, az egyetlen reményt, ami színenként feltűnik: az egyetlen színfolt ebben a szürke és ijesztő világban. A motívum jelenléte erőteljes hangulatot és asszociációs lehetőséget teremt, bár mellékszerepbe taszítja Éva alakját.

Ami Ádám és Éva maszkját illeti, az egyénítés eltörlésén kívül más értelemmel is bír. Kiemeli a teatralitást, a szereplőket bábokká változtatja. Ezt erősíti, hogy soha nem a saját hangjukon szólalnak meg, minden színben egy másik színész szinkronizálja mondandójukat (sőt, van, hogy maga Lucifer beszél Ádám helyett). Lucifer itt a játékmester, úgy mozgatja Ádámot, ahogy neki tetszik, így minden önálló cselekvést kizár. Ügyes megoldása ez a drámában olvasottaknak, valahogy mégis azt érzem, hogy ezzel a gesztussal lekerül a felelősség az ember válláról a történelmi bukások felelevenítésénél. Ádámon és Éván kívül a többi karakter (Luciferek és kórus) is maszkot visel, bár nem ilyen direkt értelemben. Arcuk fehérre van festve: mind ugyanabban a darabban játszanak. Ki irányít? Kinek a drámája ez? Az Úré? Ő az egyetlen, aki nem jelenik meg a színen, csupán a hangját halljuk. Hangja egy gyereké, a reményé, az újrakezdésé, szép egységet alkot az előadás végén táncoló terhes nők képével. Hangja néha mintha kifogyna a szuszból, nem lehet könnyű végignézni az emberi kínlódás évszázadait.

Az előadás egyik legérdekesebb megoldása Lucifer alakja. A szerepet nem egy, hanem három színész játssza: Balázs Attila, Bandi András Zsolt és Tokai Andrea. Kalapos maffiózófigurájuk olyan karakter, ami Purcărete minden előadásában feltűnik: hordozza magával a sors végzetszerűségét. A szerep megháromszorozása érdekes gondolat: a gonosz így még inkább játékvezetővé válik, hisz bárhova nézünk, mindig jelen van a szín több pontján is. A szereposztás azt is jelzi, hogy a tagadásnak, a rossznak nincs neme, ugyanúgy férfi mint női attribútum. Bár ezt az értelmet jobban erősítené, ha nem három ugyanolyan alkatú színész kapná a szerepet (a női Lucifer sem feminin), hiszen így olyan nagyon hasonlítanak, hogy már-már fölöslegessé válik a megháromszorozás.

Purcărete rendezésének erősségét a jelenetek hangulatiságának megteremtésében látom. Minimális színházi eszközzel erős hatású színeket rajzol elénk: valóban érezzük Egyiptomot egy homokpiramisnak hála, átéljük a francia forradalmat egy ének segítségével. Mindeközben pedig minden az álomszerűségbe írja bele magát, kavargunk és engedjük, hogy sodorjon minket az előadás. A tér amfiteátrumszerű felépítésénél fenn ülve bámulunk le a középen játszódó eseményekre, az ember tudatalattijába. (Vagyis bámulnánk, ha nem a képernyő előtt ülnénk.) Bár a Purcărete értelmezése nem sokat mozdít a bennem kialakult tragédia-képről, az előadás hangulata még sokáig velem marad.

*Madách Imre: Az ember tragédiája, rendezte: Silviu Purcărete

Fazakas Réka