„A ragály uralhatatlansága alkotja a ragály költőiségét” – Interjú Nemes Z. Márióval

Kovács Péter Zoltán8 februarie 2021

Nemes Z. Márió költő, kritikus, Cogito-díjas esztéta, az ELTE BTK Esztétika Tanszékének
adjunktusa. Kutatási és érdeklődési területei főként a hungarofuturizmus és a poszthumanizmus. Legújabb, Horváth Márkkal és Lovász Ádámmal közös tudományos kötete a Prae Kiadónál jelent meg A poszthumanizmus változatai címmel, 2019-ben.

Kovács Péter Zoltán: „Abban hiszek, hogy igazán hatékony kulturális vírusokat csak közösen lehet kitenyészteni.” – mondta egy majdnem másfél évvel ezelőtt megjelent interjúban,[1] és ilyen kulturális vírusra a hungarofuturizmust hozza példaként. Vajon minden kulturális irányzat vírus?
Nemes Z. Márió: A vírushasonlat eléggé „adja magát”, kicsit túl is pörgött az a fajta aktuális
járványhermeneutika, mely most mindent kétségbeesetten a virológia nyelvén próbál újrafogalmazni. Hozzám mindig is közel álltak a biológiai metaforák, valószínűleg azért, mert az irodalmat már nagyon korán testi gyakorlatként, vagy a testtel összefüggésben éltem meg. Ez nem azt jelenti, hogy különösebben „hedonista” lennék, nem hiszek a test (ön)felszabadító evidenciájában se egzisztenciális, se politikai síkon. De abban hiszek, hogy az írást „megéljük”, abban az értelemben, hogy az írásfolyamat sohasem függetleníthető teljesen saját testbe vetettségünktől, miközben a szövegben irrealizálni is akarjuk mindezt. Psyche ist ausgedehnt, weiss nichts davon: a lélek kiterjedt, de nem tud róla, hangzik a sokat idézett Freud töredék. Szerintem máig nem tudtam ezen a dilemmán túlhaladni. A vers lehet az az esemény, az a törés vagy szakadás, ahol a „lélek” felismeri materialitását, és ettől horrosztikus revelációtól hajtva megpróbálja újra anyagtalanítani magát, miközben megint csak valami idegen „életet” hoz létre, mely ugyanúgy „hasadt”. Mindenesetre annyit tudok, hogy a versben én nem kifejezni akarok bármit is, hanem „csinálni”. Egy egészen absztrakt és egészen konkrét értelemben át akarom venni az olvasóim életfunkciói feletti irányítást. Persze ezt akkor már nem „én” csinálom, hanem az idegen élet: az irodalom mint vírus. Van erre egy pontos esztétikai fogalom: mindfuck. Vagyis le lehet ezt írni szexuális szókészlettel, de én nagyon szeretem a megszállás-metaforákat is, például itt van Brandon Cronenberg Possessor (2020) című új filmje, nekem ez elég jól megjeleníti az írásélményből fakadó idegen élettéválás felszabadító és egyben gyötrő tapasztalatát. A kollaboratív alkotás vírussá-válása kicsit másképp működik.
K. P. Z.: Mitől lesz sikeres egy kulturális vírus? A hungarofuturizmus radikalizmusa nem semmisíti-e meg önmagát, ahogyan egy minden hordozót elpusztító vírus tenné? A túlságosan halálos vírus öngyilkos vírus. A (kánon)pusztítás önpusztítás?
N. Z. M.: Mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy van egy meghatározó atomisztikus Én-
élményem, melyet – hogy némileg ideologikus fogalmakat használjak – valamiféle polgári dekadens antihumanizmusként tudnék körülírni. Azt hiszem, a kollaborációs törekvéseim részben ennek enyhítésére jöttek létre, de van bennük valamiféle – nem is egyszerűen kritikai, hanem (ön)destruktív – gesztus is, miszerint a kultúrában vagy társadalomban való organikus benne-léttel „szemben” szerettem volna imaginárius közösségeket, antitesteket vagy személyes ellenkultúrákat létrehozni. Ugyanakkor a hungarofuturizmus alapvetően egy proaktív koncepció, mert nem egyszerűen a kánon(ok) eltörlésére irányul, hanem a kánonok hibridizálására, újraprogramozására, mutációjára törekszik. A hungarofuturizmus tehát nemcsak kritikailag feltár, hanem spekulatív módon újra kitalál egy alternatív magyar nemzeti kultúrát. Vagyis nem a NER cinikus pszeudo nemzeti diskurzusát reprodukálja (noha az abszurdista túlhajtást sokan összekeverik ezzel), hanem újfajta hozzáférést biztosít olyan kulturális területekhez, tartalmakhoz és szereplőkhöz, melyeket stigmatizált ez a fajta ultranacionalizmus. Engem „tényleg” lenyűgöz Szabó Dezső, persze viccesnek is találom, de mégis rengeteg inspirációt tudok meríteni abból a költői-ideológiai káoszból, mely szövegeinek robusztus életerejét alkotja. Alkotóilag a hungarofuturizmus nyitotta meg számomra újra a 18-19. századi magyar irodalmat. Persze ez a „megnyitás” valahol a kisajátító erőszak jegyében történik, de én hiszek a „vad olvasás” felhajtó erejében. Mindebből is látszik, hogy itt folyamatosan elkeverednek az (ön)destruktív és konstruktív energiák. Ez az alkotói Énre is vonatkozik, hiszen a hungarofuturista vírussá-válás számomra a sokasodás tapasztalatát jelenti. Rá kellett jönnöm arra, hogy a magyar kultúra szubjektivációs és ezzel összefüggő kanonizációs rendszere az individualizált, műnemileg-műfajilag, mediálisan és ideológiailag „letisztázott” alkotói modelleket preferálja, mert ezeket könnyebb irányítani, osztályozni és versenyeztetni. Ezért is éreztem szükségét ennek a higiénikus rendnek a kijátszását és megfertőzését mindenféle hibrid taktikával, ahol sohasem csak „Én” vagyok „ott”, hogy megküzdjek a művészeti mező játékrendszerében a rendelkezésre álló pozíciókért, hanem már eleve „többek vagyunk”, itt is meg ott is, és sohasem egyértelmű melyik játékot játsszuk. Persze ezt nem feltétlenül valamiféle tudatosan kifundált stratégia mozgatja, hanem az esztétikai élvezet, mely számomra alapvetően heterogén, tisztátalan és gyakran erőszakos. Lehet, hogy a kultúra közjó, de a költészet intenzitása a kultúrán elkövetett erőszak, mely meghasítja a közt, hogy az így felszabaduló imaginárius sokaság szadomazochisztikus élvezetét termelje. Bár azt hiszem, hogy ezen a ponton megint előjött belőlem a polgári dekadens, de hát minél „több”, annál „jobb”.
K. P. Z.: „A hungarofuturizmus valószínűleg nem olyan mozgalom, ami képes lenne nagy tömegeket bevonzani, de én ebben nem látok problémát, szerintem nem ezen kell lemérni a relevanciáját.” – ezt szintén ön állította nemrég.[2] Szelektívek-e az ideológiai-kulturális irányzatok? A ragály nem válogat, csak terjed, mondaná A vörös halál álarcában Poe. A ragályt mi válogatjuk és szűrjük meg, mondaná a Dekameron Boccacciója. De mi a helyzet a szellemi ragállyal? A sztálinizmus a marxizmus elburjánzása, vagy kontaminációja? Petőfi, Vajda, Jókai a romantika mutációi vagy szétfejlődései? A hungarofuturizmus elterjed vagy elváltozik?
N. Z. M.: Az ideológiai-kulturális irányzatok leginkább „kiszámíthatatlanok”. Sose tudod, mi
lesz belőlük, legtöbbször azt se tudod, hogy éppen egy irányzathoz tartozol, vagy hogy az a kulturális összefüggés, amiben élsz és alkotsz valamilyen perspektívából, akár retrospektíve, egy irányzat „lesz”. Persze a mozgalmilag szervezett és ideológiailag vektorosított irányzatokkal más a helyzet, de a kiszámíthatatlanság, a mutációs kedv uralhatatlansága ott is faktor. Ebből a szempontból Poe-val értek egyet, sőt azt is mondanám, hogy a ragály uralhatatlansága alkotja a ragály költőiségét. (A sztálinizmus és a marxizmus összefüggése egy komoly politikai-filozófiai dilemma, de valamilyen morbid módon kétségkívül költői.) Mármint nekem sose a tervek végrehajthatósága, egy irányzat ideológiai telosza volt az izgalmas. Előszeretettel írok kiáltványokat (nem is értem, hogy miért csinálják ezt ennyire kevesen), de ezek azért valahol ironikus módon viszonyulnak a (neo)avantgárd kiáltványok dogmatikus retorikájához. A kiáltvány mint peformatív gesztus egy új esztétikai játék bejelentésének a beszédaktusa. Ugyanakkor ennek a játéknak nincsenek kodifikált szabályai, egy hatékony kiáltvány csupán invitáció: el kell kezdeni játszani ahhoz, hogy felfedezzük és megalkossuk ezeket a szabályokat. És ez az a processzus, ami kiszámíthatatlan, részben azért, mert a mindenkori kulturális mátrix „válogatja és szűri” a lehetséges játékokat. (Engem mindig újra és újra meglep, hogy a hungarofuturizmus képes volt ennyire tartós kollektív játékká válni.) Nem minden lehetséges minden időben, de az adott pillanatban szerencsére sose tudjuk pontosan mi lehetséges. Mindez pedig nem a játék ellenében, hanem az esztétikai játékszenvedély mellett szól.
K. P. Z.: Miben változtatja meg az antropocénről alkotott képzeteinket a jelenlegi Covid-19 járvány? Ne felejtsük el, hogy zoonózisról beszélünk, azaz a vírus feltehetőleg állati hordozóról „ugrott át” emberre. A legtöbb kutató mégis úgy véli, hogy elhanyagolható kivételektől eltekintve a vírus jelenleg csupán emberről emberre terjed.[3] Milyen szerepet játszott az ember (főként a globalizáló Nyugat, vagy az általa megfertőzött proxi-Nyugat embere) a zoé önmechanikájában? És végül: hogyan képes reagálni a szellemi élet a jelenlegi járványra? Milyen szerepeket vehet fel az esztéta? Az irodalmár? A hungarofuturista?
N. Z. M.: Az uralhatatlanság gondolatát fűzném tovább ebben az összefüggésben. Az antropocén-diskurzus bizonyos formáiban én korábban érzékeltem egyfajta dogmatikus jövőuralást. A futurum perfectum apokaliptikus bizonyosságát, mely a jövő kiszámíthatatlanságának eltörlésével próbálta politikailag mozgósítani a jelent. A Covid-19 nyilvánvalóan visszaigazolja az antropocén elemzések számos összefüggését, illetve a planetáris szituációt kikerülhetetlen realitásként szegezi szembe a gazdasági-kulturális okokból eddig „ökológiai tagadásban” élő társadalmakkal. Ugyanakkor mindez arra is figyelmeztet, hogy a zoé önmechanikájának minden emberi prognózis, érzékenyítés és felelősségvállalás ellenére is van egy ismeretelméleti átlátszatlansága. Lehet, hogy a bolygónk immár egy önmegsemmisítő Frankenstein-szörny, de ez a konkrét holnap szempontjából nem feltétlenül könnyíti meg a megismerési-cselekvési projektumokat. Jó, persze hozzám közel áll a gótikus irracionalizmus. Hogyan tudunk minderre reagálni? A konstruktív énem erre azt mondaná, hogy dolgoznunk kell a megismerési folyamaton, hiszen ez mindenféle cselekvés előfeltétele lenne. Egyfajta járványantropológusként meg kell értenünk az emberi állapot átalakulását ebben megbicsaklott posztapokaliptikus jelenben, ahol immár nem igényelhetünk magunknak autonóm szerepet a nem-emberi ágenciákkal szemben, miközben a felelősséget is vállalnunk kell az Ember bűneiért. A destruktív énem pedig Otto Weiningerre gondol, a fin-de siècle pszichotikus apokaliptikusára, aki szerint az emberi faj kihalása nem szignifikáns az Istennel való metafizikai-művészeti egyesülés mint egyetlen autentikus cél szempontjából.

[1] https://magyarnarancs.hu/konyv/elrugaszkodni-a-konstruktiv-tebolyig-110692

[2] http://elteonline.hu/kultura/2019/07/29/muvesz-tanaraink-6-nemes-z-mario/

[3] Ha csak nem vesszük figyelembe a víruspolitika olyan egyszeri(?) szájhabzásait, mint a 17 millió állat életébe kerülő dániai nyérc-mészárlás. Utóbbiról ld.: https://qubit.hu/2020/11/09/tizenhetmillio-nyerc-eletebe-kerul-a- mutans-koronavirus-megfekezese