Dénes Anita: Is goodbye

Echinox7 aprilie 2021

Csikorog a cukor a fakanál és a tál fala között, ahogy Emma keverni kezdi a krémet, illatok úsznak a levegőben, legerősebb a mandula. Margrete-nek a mandula a kedvence, neki is mindig mandulaillata van.
A krém lassan sűrűsödik, a cukor karistol, nem akarja feladni, nem akar elolvadni, és Emma rájön, hogy ideges. Nem abból, amit gondol, csak arra gondol, hogy ne csapódjon ki a krém, hanem abból, ahogy megremeg a keze a kanál nyelén. Tökéletesre akarja a tortát, az egész napot, nem maga miatt, Margrete miatt.
Augusztus van, még forró a levegő, még olvadt a fény, de Emmának már csak egy nap van hátra a
nyárból, mert Margrete holnap hazautazik. Egy nap: huszonnégy óra, nem is, még kevesebb, Margrete nem hisz a korán kelésben.
Margrete nem szőke, nem törékeny, nem olyan, amilyennek Emma a norvég lányokat képzelte. Izmos,
mint egy súlyemelő, gránátalma-vörös hajjal, örökké rekedt, repedtfazék-hangon nevet, töri a magyart is, az angolt is, hogy Emma sokszor nem érti, mit akar a költő; de amit Margrete nem tud nyelvtanból, kipótolja lelkesedéssel, kézzel-lábbal.
Margrete tizenkilenc, de kinéz huszonhétnek, Emma is tizenkilenc, de mindenki tizenötöt ad neki,
kettejük közül ő a szőke, a madárcsontú.
Emma forró tejet önt a krémbe, hogy végre elolvadjon a cukor, megszólal a konyhai óra, hogy ki kéne
venni a tortát a sütőből, különben megég, de ha most abbahagyja a keverést, maszlag lesz az egészből, így vagy úgy, de a levegőben ott lebeg a katasztrófa.
Margrete két órával később jön le az emeletről, pizsamában, karikás szemekkel, a hajáról minél kevesebb szó esik, annál jobb, de most is mandulaillata van. Hadar valamit félig angolul, félig magyarul, amiből Emma kihámozza, hogy nem aludt jól, elindul a kávésbögre irányába, amit Emma minden reggel odakészít neki az asztalra. Két hónap alatt úgy megszokták ezt mind a ketten, mintha egész életükben együtt laktak volna. Emma próbál másra gondolni ahelyett, hogy új lakótársat kell keresnie, hogy nemsokára olyasvalakivel kell majd együtt élnie, aki nem köszöni meg neki a kávét minden reggel, akinek nincs mandulaillata, de a torka így is összeszorul.
Jól-e vagy, kérdezi Margrete, de Emma azt érti, hogy „jól levagy”, és bólogat, hogy tényleg jól levagyok, én se aludtam semmit az éjjel. Közéjük száll egy pillanatnyi zavart csend, aztán Margrete elneveti magát, nagyot húz a kávéból, összerázkódik, mert csak keserűn hajlandó meginni. Köszönöm a kávét, mondja, ahogy minden reggel.
What we do today, mi lesz ma, kérdi Emmától, és ő mosolyog, ahogy válaszol: piknik.

A patak kicsi és zavaros, Emma szinte szégyelli magát, amikor leülnek a partjára, de a közelben sehol nincs más hely, ahol leteríthetnék a pokrócot; az erdőbe tilos a bejárás, a fákon túl pedig már a külváros kezdődik, és Emma nem akarja, hogy bárki meglássa őket. Azt akarja, hogy ma csak ketten legyenek.
A fű száraz, tikkadt egy nyár volt ez az idei, a patak is inkább csak vánszorog, mint csobog. Emma kipakol a nagyanyja vesszőkosarából, amit jobb híján kinevezett piknikkosárnak, megszúrja az ujját az egyik kiálló vessző és káromkodik egyet, és Margrete megint nevet. Ide, mondja, és megfogja Emma kezét, az ujjai épp olyan érdesek, mint a hangja, de Emma nem bánja.
Emma ujja hegyén egy apró kettétagolt karcolás, mint egy bőrbe vésett pontosvessző, Margrete közel hajol hozzá, és amikor a lélegzete végigsimít Emma bőrén, Emma valamiért megborzong – és elpirul.
Margrete felvonja a szemöldökét, aztán vállat von, nem baj, is little, mondja. Eszünk?
Emma lenéz a pokrócra pakolt tányérokra. A szendvicseken lekonyult a saláta reggel hat óta, amikor elkészítette őket, a torta lágy, szinte szétfolyik, mert nem volt ideje kihűlni, mielőtt rákente a mandulás krémet, a szélei megégtek a sütőben, azt meg Emma csak most veszi észre, hogy a pokróc egyik sarka belelóg a sáros vízbe.
Őt is és Margrete-t is váratlanul éri, amikor elsírja magát. Fáj, kérdezi Margrete, és Emma kinyögi, hogy nem, nem fáj, csak nem így akartam ezt.
Nem így akartad mit?
Ezt a mai napot, azt akartam, hogy perfect legyen, mert holnap elmész és hiányozni fogsz.
Hiányozni? Mit jelent?
Az, amikor valami nincs, missing, I miss you. Emma sem vádolhatja magát azzal, hogy jól tud kommunikálni, de Margrete így is érti.
Miss you, mondja, én is téged, felemeli a kezét és letörli Emma arcáról a könnyeket. Aztán Emma nem tudja, melyikük mozdul először, de szinte meglepődik, hogy Margrete ajkainak nem mandulaíze van: vanília. Ez mi volt, kérdezi Emma, amikor szétválnak, és Margrete mosolyog, de az arca épp olyan vörös most, mint a haja. Is goodbye, mondja, baj?
Hát ne legyen még goodbye, feleli Emma, előttünk az egész nap, és valami keserű gyűlik össze a
torkában, gyere, együnk, piknikezni jöttünk ki, nem? Szinte belevágja a kést a tortába. Margrete vállat von, most már nem mosolyog, együnk, mondja. Esznek, csendben, a tortának jó íze van, de ez most már egyáltalán nem fontos.
Hazafelé menet sem beszélnek, Emma megint sírni akar, de valami visszatartja, még nincs késő, csak délután van, holnapig még helyrehozhatja ezt az egészet, csak rá kell jönnie, hogyan.
Akkor jön rá, amikor belépnek a házba, és ledobja a piknikkosarat a padlóra, csörrennek a tányérok, de most az sem érdekli, ha eltöri őket.
Kiss me. Még egyszer.
Margrete a konyhaajtóból fordul vissza és pislog kettőt, de baj volt, mondja, és Emma elpirul. Ne haragudj, mondja, buta voltam, gyere ide, legyen goodbye, de akkor legyen tényleg az.
Emma, nem értem.
Meg fogod érteni. Gyere ide.
Margrete nem mozdul, úgyhogy végül Emma az, aki átvág a szobán, hogy elbúcsúzzon tőle, és amikor
végre megértik mindketten, a búcsú estig tart, nem tökéletes, sokkal jobb.