Nem igaz, hogy „mi mindig mindenről elkésünk” – Interjú Scholz Lászlóval műfordításról, hispanisztikáról és a nem is annyira mágikus realizmusról

Nem igaz, hogy „mi mindig mindenről elkésünk” – Interjú Scholz Lászlóval műfordításról, hispanisztikáról és a nem is annyira mágikus realizmusról

Scholz László hispanista, az ELTE Spanyol Nyelv és Irodalom Tanszéke doktori programjának irányítója, a LEJANA folyóirat felelős kiadója, a spanyol-amerikai irodalom specialistája, aktív műfordító és szerkesztő. Számos nemzetközi hispanisztikai projekt szervezője, illetve résztvevője.

Kovács Péter Zoltán: Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: a Márquez fémjelezte mágikus realizmus csak európai perspektívából érvényes, az újságírói szemléletű Márquez folyamatosan a valóságot adatolta és helyezte más megvilágításba. Mi a helyzet ma a valóság megírásával Latin-Amerikában? Lehet-e ma realistának lenni? (Mi a helyzet mondjuk az újrealizmussal, vagy az egyéb kortás, a valóság poszt-posztmodern visszaszerzésére irányuló próbálkozásokkal? De ugyanígy mi a helyzet mondjuk az olyan irreális realitásokkal, mint Bodor Ádám radikálisan furcsa, mégis szabályosan működő valósága?)

Scholz László: Az az igazság, hogy Spanyol-Amerikában a realizmusnak sosem volt olyan helye az irodalomtörténetben, mint Európában. A különböző korszakok és stílusok ott egyáltalán nem követték szorosan a források időrendjét és mozgását, hanem időben alaposan eltolódva és gyakran kusza keverékké formálódva jelentek meg. Hihetetlen műfaji jelenségeket látunk a földrészen, közel két évszázadig tart a barokk, háromszáz évig nincs regény, szinte egyszerre tűnik föl az avantgárd és a tájregény. Az említett „mágikus realizmus” csaknem száz éve uralja a sajtót és a kritikát is, Európában és Amerikában egyaránt, holott eredetileg egy 1925-ben elhangzott, német terminusról van szó, amely az expresszionizmusra vonatkozott. Már sokszor elmondtuk, de úgy látszik, nem elégszer: ez a felfogás kifejezetten európai lelemény, amely merő egzotikumként értelmezi egy egész kontinens művészetét, és mint Bényei Tamás és mások is meggyőzően kifejtették, kritikai fogalomként teljesen használhatatlan. (A sors fintora, hogy Borges, aki ezt elsőként állapította meg, a mi Világirodalmi Lexikonunk szerint elbeszéléseivel „mágikus realizmust” teremt.) Nos, a többi közt e szóhasználat egyeduralmának is köszönhető, hogy azóta sem jut tartós szerephez az eredeti értelemben vett realizmus, inkább beleolvad valami vad naturalizmusba, vagy újabban posztmodernes (és ahogy mondod, poszt-posztmodernes) kísérletezésbe. A nálunk is ismert chilei Roberto Bolaño és újabban a perui-mexikói Mario Bellatin művei is ezt jelzik. Például sem a 2666 híres negyedik könyve, amely több mint száz meggyilkolt lány esetét mondja, sem A Harmadik birodalom történelmi beágyazottsága nem értelmezhető a realizmus keretében; Mario Bellatin pedig nyilvánvalóan még lépett egyet vagy többet, és már a poszthumánt veszi célba hasonló eszközökkel. Jó, hogy említed Bodor Ádámot, akit nagyon-nagyon szeretek és tisztelek, hozzá fogható szerzőt ellenben nemigen látok a spanyol világban; remélem viszont, hogy van sok spanyol nyelvű olvasója Európában és Latin-Amerikában is, hiszen több könyve is le van fordítva, mégpedig ragyogóan.

K. P. Z.: Jelenleg, amennyiben jól tudom, egy a Borges életművének recepcióját tárgyaló projektben vesz részt. Vajon mekkora a különbség a helyi, a nemzetközi, és mondjuk a kelet-európai recepció között? Késve ér el Magyarországra vagy épp Romániába egy dél-amerikai író?

S. L.: Hát most kiderül, hogy nem igaz, hogy „mi mindig mindenről elkésünk”, mert Európában – mostani tudásunk szerint – fordításban Borges először magyarul jelent meg, mégpedig 1921-ben, amikor Kassákék közölték a -ban az Oroszország c. avantgárd versét Gáspár Endre fordításában és a többi közt Moholy-Nagy, Arp, Majakovszkij, Zilahi társaságában. Nyilván a vers címe és témája segítette a huszonkét éves költő megjelenését; ma elég nehéz elképzelni, hogy az ifjú Borgesnek volt egy „vörös” korszaka, de igaz, forradalmi lelkesedésében még oroszul is elkezdett tanulni. Mi sem jelzi jobban, hogy mennyire összefonódtak a korabeli avantgárd folyóiratok, mint az, hogy egy évvel később, 1922-ben lengyelül is feltűnt egy ifjúkori Borges-vers, 1923-ban pedig franciául egy lyoni lapban.  E három korai megjelenés után nagy szünet jön a fordításokban; franciául önálló kötetben először 1951-ben jelenik meg a Gallimard „La Croix du Sud” alapvető sorozatban (érhető, hogy ott, mert Roger Caillois a háború alatt Buenos Airesben élt, és utána szövegekkel és fordításokkal tért vissza Párizsba), németül, angolul ellenben nagyon lassan kerül be az irodalmi köztudatba. A fordításokra többnyire nem esztétikai, hanem valamilyen külső ok miatt kerül sor: az egyik persze az, hogy a kubai forradalom hatására (1959) megnőtt az érdeklődés Európában a latin-amerikai irodalom iránt, a másik pedig, hogy 1961-ben Borges megosztott Nemzetközi Formentor-díjat kapott (a másik díjazott Samuel Beckett volt), amelyet hat nagy nyugati kiadó alapított, így óriási hatással volt az argentin író európai népszerűsítésére. A magyar recepció már 1959-1961 előtt is elindult: ismerve Borges politikai és esztétikai nézeteit, nem csoda, hogy először csak emigráns lapokban közölték (Buenos Aires, London, Párizs), és csak az ún. „enyhülés” után – mintegy csepegtetve – 1963-tól tűnt fel a Nagyvilágban, 1965-től az Utunkban. Nálunk és a szomszédos országokban is hosszú évekig folyóiratokra és antológiákra korlátozták a megjelenését. Első önálló kötetét magyarul 1972-ben adták ki sci-finek álcázva, Körkörös romok címmel a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában; ha jól tudom, románul is ugyanabban az évben jelent meg Moartea şi busola címmel egy novellaválogatás. Aztán következett 1978-ban A titokban végbement csoda, a Kriterionnál magyarul kiadott nagyhatású válogatás; 1980–1989 közt négy további átfogó válogatás született (próza, esszé, vers), majd a 90-es évek több önálló kötete után 1998–2000 közt megszületik öt kötetben a válogatott művek sorozata. 2018-tól a Jelenkor kiadó adja ki egy-egy óriási kötetben az összegyűjtött novellákat és esszéket, azokban már a teljes kötetek szerepelnek.

K. P. Z.: Régóta és mind a mai napig tanít egyetemen. Időközben nő vagy csökken az érdeklődés a spanyol, esetleg dél-amerikai kultúra iránt? A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára beiratkozó diákoknak ugyanúgy két nyelvet kell választaniuk, mint sok más egyetemen, de ahogy észreveszem, az angol, a francia, a német tarol, a többi nyelv hallgatóinak száma fluktuál. Ezt mondjuk bizonyos esetekben indokolná egy nyelv beszélőinek kis száma, s így irodalmának szűkebb jellege is, ám a spanyol a világ negyedik legbeszéltebb nyelve. Mi a helyzet a spanyol népszerűségével?

S. L.: A spanyol irodalom és kultúra iránt nem csappant jelentősen az érdeklődés, fluktuálás itt is van, de az angol hosszú évek óta mindent visz. Csökkent viszont a német és a francia iránti kereslet. A fő irányt azért látni a kétfajta képzés összevetésénél: az (osztatlan) ötéves, kétszakos tanárképzésre bőséges és stabil a jelentkezők száma; a bölcsészképzés (hároméves BA + kétéves MA) iránt már ingadozó az érdeklődés, főképp az MA esetében, amely szerintem nincs jól kitalálva, nemcsak a spanyol esetében, hanem az egész bölcsészkaron. A spanyolországi modell (4+1) talán praktikusabb, mert több diák kap alaposabb képzést a BA-n. A fogyatkozó MA nyilvánvalóan nagyobb társadalmi jelenségek következménye, és hát eléggé megváltozott az irodalom- és nyelvfelfogás is. Mostanában azon kapom magam, hogy egyre gyengébbnek találom a szakosok olvasottságát; de van önkritikám: nekünk annak idején ugyanezt mondták idősödő tanáraink, sőt még azt is kérdezgették, hogy gondolunk mi latin és görög nélkül filológiát művelni?!

K. P. Z.: Jelent-e gondolkodásbeli törést egy-egy spanyol mű magyar nyelvre való átültetése? Ha a nyelvészet felől közelítenénk a témához, a kognitivisták azt mondanák: mivel a gondolkodás alapeleme a metafora, és a metaforák többnyire nyelvbe kódoltak, a különböző nyelvek beszélői alapvetően másképp tekintenek a világra. Magyarul a leckét „fejből” tudjuk, angolul „szívből” („by heart”). De nem a metafora az egyetlen, ami hathat a gondolkodásunkra, akár a vonzatok is lehetnek ilyenek, vagy épp a más nyelvekből hiányzó szavak (s előre elnézést kérek, hogy spanyol példát nem tudok hozni): magyarul hiányzik nekünk valaki, de románul hiányozni – mondjuk – csak az iskolából vagy a munkahelyről tudunk, ott a távol lévő személy után vágyódik/kívánkozik/epekedik az ember (îi este dor de cineva). Mennyire vet gáncsot egy-egy ilyen helyzet a fordítás útjába? Különösen ha arra gondolunk, hogy a spanyol és a magyar grammatika kicsit sem hasonlít egymásra.

S. L.: Hát ez hosszú téma, most röviden úgy érvelnék, hogy mindig minden gáncsot vet a fordítás útjába, a nyelv hangzásvilága, a nyelvtani kategóriák, a konnotációk, a stílus, a hagyományok… és sorolhatnám. Még ha véletlenül nagyon stimmel is két, mondjuk, spanyol és francia mondat, hamar szemet szúrnak a különbségek, hát még akkor mennyire más tud lenni egy magyar-spanyol vagy magyar-kecsua megfeleltetés?! Nagy-nagy illúzió az, amit oly büszkén emlegetünk, hogy >>magyarul mindent meg lehet csinálni<<, merthogy nekünk van tárgyas igeragozásunk, pazar szóképzésünk, gazdag magánhangzókészletünk, sok igekötőnk meg gendersemleges névmásunk, csakhogy mindez egy adott mondatban ugyanúgy lehet hátrány is, nem? Például ha nincs nevük a szereplőknek, de spanyolul látom, hogy férfiak vagy nők, azt hogy adom vissza magyarul? A műfordítás esetében az a fontos szerintem, hogyan kezelem a különbözőségeket: éreztetem valamennyire az idegen nyelv gondolkodásbeli másságát, vagy épp közelítem a célnyelv felé, esetleg el is tüntetem? Korszakonként erre más-más megoldás született, volt nekünk Verne Gyulánk és Mozárt Amad. Farkasunk is, ahogy volt és van sok suta tükörfordítástól hemzsegő szakszöveg is. Ma, úgy gondolom, nem az a cél, hogy olyan legyen a szöveg, mintha magyarul írták volna, hanem az, hogy megtaláljuk a lehetőségek közül azokat, amelyek a legjobban követik az író esztétikai céljait. Ehhez pedig nem szótár meg Google Translate kell, hanem mind a forrás-, mind a célnyelven jól működő esztétikai érzékenység, utána már csak ki kell kínlódni, hogy a művészet szintjén összetalálkozzon a két világ.  

K. P. Z.: Amikor nem hispanisztikával foglalkozik, mi tölti ki az idejét? Merre tekint ki az irodalomban, vagy egyéb területen? Mi a legintenzívebb cselekvés, ami a szakmai körén kívül esik?

S. L.: Olvasok, olvasok, mindenevő vagyok, filozófia, fizika, zeneelmélet, útirajz minden érdekel. Aztán zenebolond is vagyok, persze műkedvelő szinten, mindig szól valami, és mindig van jó koncert, fesztivál, ahova el kell menni. Mozgásként túrázás, hetente többször, leginkább bottal, nordic walking.

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Independent în pandemie: BIS Teatru

Independent în pandemie: BIS Teatru

Independent în pandemie: Teatrul de Artă/ Reactor de creație și experiment

Independent în pandemie: Teatrul de Artă/ Reactor de creație și experiment

CUTRA-közösség: „Ha kezded megérteni, hogy minden elnyomás összefügg, jó úton haladsz.”

CUTRA-közösség: „Ha kezded megérteni, hogy minden elnyomás összefügg, jó úton haladsz.”

„A ragály uralhatatlansága alkotja a ragály költőiségét” – Interjú Nemes Z. Márióval

„A ragály uralhatatlansága alkotja a ragály költőiségét” – Interjú Nemes Z. Márióval