Gyűjtemény a szélvédőn

Gyűjtemény a szélvédőn

Láng Orsolya: Pályamatricák. Útirajz. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020.

Néhány évvel ezelőtt, ha az ember külföldről ért haza, büszkén mutogatta az útlevelében a pecséteket, melyekkel átengedték a határokon. Manapság a legtöbb helyen nincs szükség útlevélre, így a kézzelfogható, bizsergető pecsétek mint bizonyítékok elvesztették eszmei értéküket. Pecsétek helyett lett autópálya pályamatricákkal, sőt, koronavírusteszt negatív eredménnyel. Miért fontos ez? Mert az emlékezéshez szükségesek az emlékeknek közeget adó tárgyak, médiumok, legyen az fénykép, pecsét, matrica vagy bejegyzés. Ezt gyúrta össze könyvvé Láng Orsolya. Pályamatricák című könyve, mely az írások mellett a szerző fotográfiáit is tartalmazza, 2020-ban jelent meg Marosvásárhelyen, a Lector Kiadónál.

A könyv több szempontból is különleges. Már külsőre sem a szokványos formákat követi, hiszen a könyvtest szabályos négyzet alakú, ezzel is útirajzszerűségére erősít rá. A borító grafikája, mely szintén a szerző munkája, az utazások jellegére utal: a szürke felület kaparós sorsjegyre emlékeztet, amelyen a feltűnő városnevek a véletlen szerencse és a lehetőségek folytán sejlenek fel, akár az életben is. A borítón szereplő kép is mintha ki lenne hasítva a tájból, ez a rétegzettség, kollázsjelleg előreutal a szöveg útinaplójellegére. Ahogy haladunk beljebb a könyvben, az első dolog, ami megragadja figyelmünket, a monokróm képek sokasága. Minden fejezet címe mellett először egy fotót pillantunk meg, így a cím elolvasása után a vizuális elem az első, amivel összekötjük, innen indul el az értelmezés, ezután következik csak az olvasás, amely jó esetben illeszkedik ahhoz az elváráshoz, amelyet a kép és a cím viszonya támasztott bennünk. Nem példa nélküli a fotográfia és az írás osztozása a könyvön, a legfrissebbek közül említhetjük Závada Pál Wanderer című könyvét, vagy akár a Látó folyóirat blogján megjelenő Azopan-bejegyezéseket. A különbség a felhozott példák és az itt tárgyalt mű között az, hogy míg Závada és a blogbejegyzők is egy kép alapján, annak ihletéséből, esetleg annak leírásaként alkotják meg szövegeiket, addig Láng Orsolyánál ez a folyamat szimultán, tehát a fotográfia nem előzi meg az írást, elsődleges forrás az élmény és a tapasztalat. Az írás és a fotográfia így együtt alkot egy művet, szétválaszthatatlanok, egyenrangúak, egyik a másik nélkül üres lenne az olvasó számára. A szerkesztés előnye, hogy bár a képek gyakran ábrázolnak olyan eseményt, amely a szövegben is leírásra kerül, ezek általában a leírtak után következnek, így az olvasónak van lehetősége először saját maga elképzelni, megemészteni a leírtakat, majd utána meglátni a képi reprezentációt. Így lehet az, hogy a képekkel a szerző lehetőséget teremt, hogy az olvasó még inkább magáévá tegye a meg nem történt utazás élményét. A könyv útirajzjellegéből kifolyólag a szövegek nagyon személyesek és szubjektívek, a fotográfia segít az eltávolodásban, még akkor is, ha azok szintén Láng Orsolya művei. 

Az ilyen könyvek kapcsán mindig felmerül a kérdés, hogy mit ad hozzá a fotográfia a szöveghez, mégpedig azért ilyen sorrendben, mert az írás az, amelynek elsődleges közege a könyv. Az útirajz kapcsán, ahogy definiálja magát a mű az alcímben, teljesen természetesnek vesszük, hogy találunk benne képeket. Az ember mára hozzászokott, hogy minden utazás során milliónyi fotót készít, de a különbség a rendezettségben, a szelektálásban rejlik, a képek tudatos elrendezésében, a szövegekhez való illesztésben. Fontos kiemelni, hogy a fotográfiák nem a leírásokat helyettesítik, sőt, még csak nem is mankóként funkcionálnak, hiszen a verbális reprezentáció megfelelőn ellátja ezt a funkciót. A fotók szerepe a kizökkentés: épp ahogy egy utazás során történik. A könyv olvasása során a szöveggel hömpölygünk, de a képek befurakodnak a szövegtestbe, megállásra, szemlélődésre késztetnek. Ez a folyamatos váltakozás adja a mű dinamikáját.

A Pályamatricák kapcsán az egyik kulcsfogalom a kettősség. Ez egyrészt a fotográfia és szöveg viszonyában, másrészt a könyv felépítésében jelenik meg, ugyanis a szövegek két nagy részre oszlanak. Az első rész tíz alfejezetből áll (habár lehet, hogy a bejegyzés találóbb kifejezés rá), és különböző országok városaiban tett kirándulásokat taglalja. A második rész egy hónap eseményeit írja le tizenegy különálló szövegben Goethingen cím alatt. A két részben szabályosan mutatkozik meg a kettősség a szövegek tematikáját tekintve. Először Kelet-Európában és a Balkánon szerzett élmények leírására kerül sor, és, mintegy ezzel ellentétbe állítva, Göttingen a nyugati világ bemutatása. A könyv első részében belülről halad kifelé a szöveg, az ismerősből az ismeretlenbe. Az első szövegek a megszokott helyeket járják körül, az otthon, a már belakott városok, falvak tereit. Az itt leírtak sokkal reflexívebbek, érződik, hogy már megemésztett, feldolgozott folyamatok mennek végbe. Azonban az utazások nem mindig egyértelműek. A világ vége. Világom kezdete című bejegyzés időben és emlékekben való visszatérés, az Ismerős tartomány pedig mindössze egy ablakból való kitekintés, csupán a tekintet az, amely szabadon kóborol és bejárja a környéket. A harmadikban pedig, Gondolatok egy busz várása közben, az utazás már a járműre szállás előtt elkezdődik, érdekes módon az írás épp akkor ér véget, amikor megérkezik a busz. Ezek a rendhagyó utazáshelyzetek is azt a nézőpontváltást képviselik, amely a könyv egészére jellemző. A tényleges utazások során is olyan eseményre, tájra, csendéletre helyeződik a hangsúly, amely nem szerepelne egy utazási iroda brosúrájában. Ez a személyes perspektíva nagyon fontos eleme a szövegnek.  Jóllehet az olvasás során több életrajzi elem is felmerül, nincs jelentősége annak, hogy ismerjük-e, azonosítjuk-e az elbeszélőt. A hangsúly az általánosság és az egyediség játékán van, hogy a szöveg egyszerre tudjon mindenkihez szólni, de ezt egy személyes hangon, látásmódon keresztül tegye meg. Ez általában sikerül is, néha viszont ront az olvasásélményen, kavarodást okoz. Többször támadt az az érzésem, hogy bizonyos személyes információk nem illeszkednek a mondatokba, sokszor merült fel bennem a kérdés, hogy ez a részlet hogyan és miért illene bele a szövegbe, választ pedig általában nem találtam. Az írás stílusára jellemző a rengeteg utalás hol direkt, hol indirekt módon: „Mint Rousseau-nak Ermenonville: az aranyfedezetem itt van elásva.” (26.), „Mhm, ez a bizonyos Babits Mihály-effektus, amikor is a költőembrió titkos figyelmeztetéssel irányítja Szekszárdra édesanyját, hogy leendő versében az alliteráció kijöjjön.” (127.). Ezek az utalások passzolnak ahhoz a gondolatmenethez, amelyet az ember érez utazás közben, ahhoz az asszociációs gyakorlathoz, amelyet az ingerek váltanak ki belőlünk az ismeretlen felfedezése során. Viszont az, hogy lépten-nyomon (nagyrészt irodalmi) utalásokba botlunk, már émelyítően sok, olykor akár bosszantó is, főleg, ha az ember egy idő után elunja a keresgélést. Így az utalások néhol inkább elvesznek az olvasásélményből.

Az útirajz mibenléte a szöveg szerkesztettségében is megmutatkozik. Többször is utal az elbeszélő önmagára, utazásai körülményeire, a szöveg megcsináltságára, a fotográfiák elkészítésére. „Temérdek fotót készítettem már a kilátásról, ami azt mutatja, hogy nem közömbös számomra.” (16.), „Pár lépés és már egy másik negyed aurájába kerültél, az arcok is másak, gyanakvóbbak, zártabbak, de nem kötnek beléd, pedig éppen egy drótkerítésre feltűzött kenyeret és egy levetett bőrdzsekit fényképezel.”(49.). Ez az utólagos konstruáltság néhol a giccsbe hajló elnyújtott mondatokban merül ki („Ahogy szertefoszlik hallójárataimban ez a zenei koktél, újabb szimatot fogok. A Jüdenstraße irányából a We Are The World körvonalazódik, hát ez már valóságos dallamlabirintus.” [127.]). Ám ez a fajta erőltetettség csak helyenként ütközik ki, általában szinesztéziában feloldódva harmonizál a szövegegyüttes a mellékelt képekkel.

A kettősség mellett még felfedezhető az otthon, otthonosság motívuma, mely összeköti a bejegyzéseket, a városokat, de még a Balkánt is a Nyugattal („A hegyek, túloldalukon Montenegróval a gyergyói Békás-szorosra emlékeztetnek, vagy a Zsil völgyére, de mindenképp otthonos érzéssel töltenek el. Az utcák, az épülőfélben lévő vagy félkész, vakolatlan épületek miatt erős rendszerváltás utáni Románia-közérzetem van. [66.]; „Ez a vizuális nyelv – bár nem akarnék túlzásokba esni – világszemléletem alapjává vált. Emiatt éreztem magam otthon a göttingeni városi temetőkben is.” [144.]) Az otthonosság a tájon keresztül teremtődik meg, legyünk bármily távol is, nincs olyan hely, amiben ne látnánk kicsit az otthonunkat (az már más kérdés, hogy kinek mi az otthon). Másrészt az emberi kapcsolatokon, a nyitottságon keresztül érezzük az otthonosságot, legyen az a kapcsolat hasonló múlton, azonos értékrenden vagy érdeklődésen alapuló. Ennek a nyitottságnak az extrovertáltság helyett az őszinte kíváncsiság az alapja.

Hegedűs Ágnes

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Ron Padgett versfordítások II.

Ron Padgett versfordítások II.

Ron Padgett versfordítások I.

Ron Padgett versfordítások I.

Zokniföld mindenkié

Zokniföld mindenkié

Mese arról, hogy hogyan kapható el a hunyó

Mese arról, hogy hogyan kapható el a hunyó