Provokatív, inkluzív és demokratikus – interjú a Késelés késsel rovatról Vida Kamillával

Provokatív, inkluzív és demokratikus – interjú a Késelés késsel rovatról Vida Kamillával

Péter Blanka: 2018 októberében indítottátok útjára a Késelés Késsel rovatot, aminek akkor még a felonline.hu adott otthont, napjainkban pedig a Literán pörög. Ez egy vakreflexiós kísérleti projekt, a kritkaírásnak egy olyan formája, ami a kritikus elé egy olyan még nem publikált szöveget helyez, amelynek a szerzőjét egészen a megjelenésig nem ismerik, megelőzve ezzel a kritikaírás sokszor akaratlanul is tekintélyen alapuló ellehetetlenülését. 

Szerinted miért fontos ma a kritika? Miért tartod hasznosnak, hogy ne csak kész kötetekről, hanem egy-egy önálló, még publikálásra váró szövegről is beinduljon a párbeszéd?

Vida Kamilla: Vannak elég egyértelműen rögzíthető problémák a magyar irodalomkritikában, amelyek a legtöbb esetben nem is a kritikusok működéséből következnek, hanem pl. a magyar közeg belterjességéből, így pedig bemerevedett diskurzusokból egy-egy szerző esetén, vagy a kritikus-szakma hagyományosan alacsony presztízséből. Én személyesen mindig is abban hittem, hogy szerző-kritikus-olvasó közösen játszanak egy játékot, amiben nem lehet senkinek sem veszíteni, hisz a cél mindenkinél elvileg ugyanaz: legyen minél jobb, izgalmasabb az irodalom. Ez a játék pedig hihetetlenül fontos, unalmas nevén a párbeszéd, vagy ahogy sokan használjuk: a műhelyezés. A Késelés Késsel voltaképp egy nyilvános műhelymunkázásnak is értelmezhető, amiben persze vállal a szerző és a kritikus is személyes kockázatokat, de úgy gondoltam és jelenleg 3 év után úgy látom, hogy a játék, a beszédtér keretein való változtatás, az egyértelmű működések megkérdőjelezése általában jót tesz.

P. B.: A Késelés késsel három éve debütált. Milyen kapcsolatban áll a hagyományos kritikai formákkal, azoknak milyen aspektusaira reagál, vagy milyen hiányosságait igyekszik pótolni? Három év távlatából mik a tapasztalataid, milyen előnyei, és milyen hátulütői vannak ennek a fajta kritikai gyakorlatnak?

V. K.: Több kritikus megfordult már a csapatban, és a jelenlegi gárda is elég sokszínűen dolgozik. Valaki inkább szerkesztői jellegű javaslatokkal, megközelítésekkel szokott élni, valaki általában tematika-koncepció felől közelít, valaki a nyelvre, poétikai megoldásokra koncentrál. Van, hogy önálló szövegként is izgalmas asszociatív esszé születik vakreflexióként, van hogy szorosan, olykor a szerzőt meg-megszólítva reagál a kritika az eredeti szövegre. Nekem ez például azért fontos, mert iszonyatosan idegesítőnek tartom, ha egy kritikára olyan reakciók érkeznek, hogy “ez nem kritika” (mert nem felel meg pl. valamelyik kritikai iskola követelményeinek, íratlan szabályainak, kritikusi gyakorlatainak(?)), nem pedig az állításokkal vitatkoznak. A Késelés Késsel pedig azt fejezi ki sokszor szerintem, hogy nincs érvénytelen megközelítés, ha megérvelt álláspontról van szó. Nincsenek tematikus, formai, ideológiai tabuk, hanem gondolatok vannak. Olvasás van, figyelem van, odafordulás van. Mit jelent az olyan figyelem, az olyan odafordulás, aminek “nincs létjogosultsága”?

P. B.: Kik alkotják a rovat célközönségét? Meg tud mozgatni egy olyan réteget, akik amúgy nem feltétlenül olvasnának irodalomkritikát?

V. K.: Őszintén nem tudom. A Litera olvasói közül szerintem azért követik a rovatot olyanok, akik nem a szorosan értett irodalmi szakma részei. Nyilván a Késelés Villával projekttel együtt ez is inkább a szakmán belüli platformként értelmezhető, hisz az is a funkciója: egy kísérlet a szakmai beszéd izgalmasabbá tételére, amelybe persze jó, ha becsatlakoznak mások is.

P. B.: Provokatív, inkluzív és demokratikus – 2018 októberében ezzel a három kulcsszóval zártátok a Késelés Késsel névre hallgató rovat öndefinícióját, aminek számos gesztusában rendkívül hangsúlyossá válik a tekintélyelvűség lebontása, a hierarchikus viszonyokkal való szembefordulás; ennek egy eszköze a kritikaírás mindkét szereplőjére való rákérdezés: mind a szerző, mind pedig a kritikus személyét illetően elmozdultok a hagyományos kritikai gyakorlatok bevett módszereitől. A reflexiók ugyanis vakon születnek, a kritikusok a szövegeket már eleve a szerző személyéről, esetleges hírnevéről, szakmai elismertségéről leválasztva kapják meg. Emellett ezeket a vakreflexiókat olyan kritikusok írják, akik „ha írnak is kritikákat, recenziókat; tekintélyszemélyeknek nem számítanak a magyar lírakritikában”. Milyen következményei vannak annak, hogy a szerző kikerül a középpontból? Tapasztalataid szerint amennyiben így indítunk párbeszédet a kortárs líráról és prózáról, azoknak milyen szelete kezd látszani? Az irodalomkritikai beszéd demokratizálása mit tesz lehetővé a kimondásban? Mi válik hangsúlyossá a kritikus elé névtelenül kerülő szövegekben?

V. K.: Én a projekt eleje óta a szerkesztője vagyok a rovatnak — sosem írtam vakreflexiót, így nem ismerem első kézből magát az élményt, hogy ez mit jelent. Az biztos, hogy eltűnnek előítéletek, és úgy képzelem, hogy az olvasó a kontextusok, életművek ismerete nélkül talán erőteljesebben elkezd magába a szövegbe kapaszkodni, ami szerintem egy érdekes hozzáállás ahhoz a gondolkodáshoz képest, hogy a kritikaírást főleg nagy életművel rendelkező szerzők esetében úgy képzeljük el, hogy puzzle-darabok léteznek az életműben, aminek az összefüggései kölcsönösen magyarázzák egymást, és ezek kiadnak egy egészet. Szerintem ez egy fontos megközelítés, és vannak szövegek, szerzők, akiknek a műveit értelmezni elsősorban így van értelme, de főleg például fiatalabb szerzőknél másfajta keretet adhat a művekről való gondolkodásnak ez a kísérlet. Én mint a Késelés Késsel rovat olvasója úgy ítélem meg, hogy friss és okos szövegek születnek a beküldött versekről és prózákról, amelyek mindig meglepnek azzal, hogy milyen fókuszt választanak, honnan bontják ki a szöveget. Ez a meglepetés-élmény ritkán szokott érni, ha kritikákat olvasok úgy általában.

P. B.: A felismerhető írói hang mítosza mennyiben csak mítosz? Volt esetleg olyan, hogy a névtelenség ellenére is ráismert egy kritikus a szerzőre a szövege alapján? Voltak megdöbbentő mellélövések, emlékezetes meglepetések egy-egy szerző kilétének felfedésekor?

V. K.: Az elején ez még fontos volt, lehetett rajta poénkodni, fogadásokat kötni. Igazából ha jól látom a kritikusok számára és számomra sem fontos már annyira ez a része, nincsenek nagy meglepődések, vagy ha vannak, nem beszélünk róla, mert áttevődött a lényeg: ami eleinte meglepő és vicces volt, és valami kukkolás-élményt adott szerkesztőként, az mára teljesen természetes működésmód, amiben a szöveg a lényeg, nem pedig a személyes vonatkozások menedzselése.

P. B.: „A Késelés Késsel a szövegekről való szabad, hierarchikus mechanizmusokkal szembenálló beszéd platformja kíván lenni.” – áll a rovat indulását beharangozó bemutatkozó szövegben. Azt hiszem, most már nem túl korai megkérdezni, hogy az eddigi munkátokra visszatekintve hogy látod, sikerült azzá válnia?

V. K.: Igen.

Fotó: Szabó Benedek

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Társadalmi szerződés gyermekszemmel

Társadalmi szerződés gyermekszemmel

Virtualitás, sokaságok, jövő – Hiroaki Umeda és az S20 táncművészete (II)

Virtualitás, sokaságok, jövő – Hiroaki Umeda és az S20 táncművészete (II)

Virtualitás, sokaságok, jövő – Hiroaki Umeda és az S20 táncművészete (I)

Virtualitás, sokaságok, jövő – Hiroaki Umeda és az S20 táncművészete (I)

Szüret. Meglátások 11 év színházkritikusi tapasztalatából

Szüret. Meglátások 11 év színházkritikusi tapasztalatából

No Comment

Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată. Câmpurile obligatorii sunt marcate cu *

Acest site folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.