A drámaiságtól az ágencia felé

A drámaiságtól az ágencia felé

A Fordulat folyóirat Kritikai pedagógia című, 28. lapszámáról (2021/1)

„Azt szokták mondani, hogy ami személyes, az politikai; a Fordulat 28. lapszámának pedig az az állítása, hogy ami pedagógia, az politika is.” (2.) Ezzel a gondolattal kezdődik a lapszám bevezetője, amely olyan problémákat implikál, minthogy a közvélekedés szerint a politika a társadalmi élethez képest másodlagos, mondhatni életidegen. S mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a fajta vélekedés nem működőképes egy erősen polarizált társadalomban, sem másban, hogy olyan hiánypótló művek jelentek meg magyar nyelven és örvendenek népszerűségnek az utóbbi időben, mint Mark Fisher Kapitalista Realizmusa, illetve Tamás Gáspár Miklós Antitézise. Hogy mi a közös ezekben? A kritikai gondolkodás, amely szükségszerűen baloldali gondolkodás. És miért van szükség baloldali gondolkodásra? Röviden: a társadalom immorális, kétosztatú, kirekesztő, egyenlőtlen, szexista, rasszista, kisebbségellenes stb., ismerős a diagnózis. A legnagyobb probléma ezzel, hogy természetesnek vesszük. Ezt a jelenséget TGM a kapitalista társadalom pozitivitásának[1] nevezi (hegeli alapokon, vallási pozitivizmus), amely alatt egyfajta kapitalista realizmust ért, miszerint „könnyebben tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét.”[2] A pozitivitás azt jelenti, hogy egy kulturális alakzatot megváltoztathatatlan természeti törvényekből következőnek tekintünk, ezért válunk tehetetlenekké, saját magunktól, a közöstől, a politikától elválasztottakká. Tehát igenis meg kell kérdőjeleznünk a „természetit”, gondolkodó és cselekvő emberekké kell válnunk, és ehhez elengedhetetlen az oktatási rendszer újragondolása együttes erővel.

Ahogy Mark Fisher írja egyik kiváló esszéjében: „Az oktatási intézmények ma a legkevésbé sem valamiféle »való világtól« elzárt elefántcsonttornyok, ahogy egyesek képzelik; ellenkezőleg, a szociális valóság újratermelésének laboratóriumai és géptermei, szoros kölcsönhatásban a kapitalista társadalmi mező inkonzisztenciáival.”[3] A rendszerkritikus gondolkodásnak okvetlenül fontos a pedagógiával foglalkoznia, mert az iskola gondolataink, meggyőződéseink és értékeink megalapozója. Az uralkodó társadalmi rendet újratermelő oktatási rendszer, ha nem változtatunk rajta, tovább mélyíti a már most égető problémákat, egyenlőtlenségeket.

Paulo Freire (akit a kritikai pedagógia atyjaként említhetünk) azt mondja, hogy a társadalmi elnyomás a pedagógia színterén is leképeződik, a „banking model”-en keresztül  érzékletesen mutatja be a tanár és diák hierarchikus viszonyát:  az iskolában a tanár a tudás egyedüli birtokosa, aki „beletölti a tudást” a gyerek fejébe egy tranzakció során. Így az oktatás nem a kölcsönösségről, a közös gondolkodásról szól, hanem inkább egyfajta „befektetés”, amely az új munkaerő kitermelésére irányul.  Freire szerint ezt a hierarchikus működést kell megszüntetni annak érdekében, hogy a tudás megszerzése egymástól tanuló, egyenrangú felek között lévő kapcsolat eredménye legyen.

Ugyanakkor az elnyomás legegyértelműbb tünete a dezillúzió és a szkepszis, hiszen hiába tapasztaljuk, tudjuk, hogy a fennálló oktatási rendszer nem működőképes, jellemző módon már nem hiszünk annak megváltoztatásában. Elismerjük, hogy túlnőttek rajtunk a problémák, és ez odáig fajul, hogy természetesnek vesszük, és beletörődő legyintésekkel, kis fogcsikorgatással le is tudjuk ezt a témát, mert ebben a történetben már nem cselekvők, hanem elszenvedők vagyunk. A valóság ilyenfajta drámai olvasata tesz minket passzívakká, de ez nem szükségszerű, hiszen éppen az ilyen határhelyzetek lehetnek alapjai az aktív cselekvésnek.

A Fordulat folyóirat Kritikai pedagógia lapszáma pontosan erre buzdít elméleti írásokon és reflexív gyakorlati kísérleteken keresztül. Legnagyobb erénye, hogy végre megtöri a magyarországi oktatáspolitikai viták bénító kétosztatúságát: a konzervatív és a liberális mellett felvázolja egy baloldali pedagógia kereteit, amelynek középpontjában az áll, hogy ismerjük fel saját társadalmi helyzetünket, tudatosítsuk azt, illetve aktív formálói legyünk a fennálló körülményeknek. A kritikai pedagógia nem értelmezhető pusztán pedagógiai irányzatként. Elemző módon viszonyul a társadalomhoz, a benne lévő hatalmi viszonyokhoz, és értelmezni próbálja ezek hatásait azon intézményekre és emberi kapcsolatokra, amelyeken keresztül a tanulás és nevelés történik.

Ugyanakkor az előzőekhez képest – kissé ellentmondásos módon – Tóth Tamás tanulmányában felhívja a figyelmet a pedagógia túlterheltségére, hiszen akarva-akaratlanul is, de az oktatástól várjuk minden problémára és retorzióra a megoldást. Így egyre nehezebb tisztán látni, hogy valójában mi is az iskola feladata, a tanár szerepe, illetve az oktatás célja, groteszk módon ezek az alapvető kérdések lesznek a pedagógia tudattalanja. A sok tudományág, ami rátelepszik a pedagógia problémáira, eltakarja a pedagógia valós kérdéseit, problémáit, és ellehetetleníti a pedagógiai gyakorlat szükségszerűen önreflexív voltát, s így „szolgálóleánnyá válik.” Az ellentmondást csak úgy lehet feloldani, ha a pedagógia az önfelejtés után az öntudatosodás felé konvergál és nem hagyja magát teljesen alárendelődni sem a politikának, sem egyéb tudományoknak, hamis, vagy utópisztikus elvárásoknak. Ezt tulajdonképpen csak úgy érheti el, ha önmagáért létezik a jelenvalóságban, és a tudást önfelszabadításként értelmezi a kapitalista paradigmától függetlenül. Utóbbi kissé félreérthető lehet, de úgy talán világosabb és árnyaltabb, ha tudjuk, hogy a kritikai pedagógia a demokratikus működést nem az eljövendő igazságos társadalom által elhozott értéknek tekinti, hanem egy olyan modellnek, amit már most, napi szinten is lehet és kell gyakorolni. Nem utópia, hanem jelenvalóság.

A lapszámot olvasva hamar kiderül, hogy az egységesnek tűnő kritikai pedagógia fogalma nem tekinthető egységesnek, így inkább kritikai pedagógiákról érdemes beszélni, hiszen több, akár eltérő elméletet és gyakorlati kísérletet olvashatunk egyazon baloldali paradigmán belül.

A szerzők saját tapasztalataikból kiindulva mutatják be a kritikai pedagógia elméleti és gyakorlati kihívásait. Teszik ezt olyan őszinte kérdésfelvetésekkel, minthogy hogyan lehet egy demokratikus és nem alá-fölé rendeltségen alapuló tanár-diák viszonyt létrehozni, nem kirekeszteni, hanem inkluzívnak lenni. Továbbá arra is megoldásokat keresnek, hogy a rendszerkritikus gondolkodás hogyan ne torkolljon nihilizmusba. Ami szerintem nagyon fontos a szerzők hozzáállásában, hogy mernek írni a kudarcaikról, és erre hívják fel a pedagógustársadalom figyelmét is: merjük elmondani, ha valami nem sikerült, és reflektáljunk arra, hogy vajon miért nem sikerült, mit kellene másként csinálni. Hiszen a közös gondolkodás, a tapasztalatok őszinte megosztása segíthet felszámolni a kollégák között azt az elhallgatást, a frusztrált némaságot, a szégyent, amely gyakorta betegségként van jelen a tanári szobákban.

Olyan kezdeményezések munkáiba nyerhetünk betekintést, mint a szakképzésben tanulókkal dolgozó Deviszont Közösségi Tér, az állampolgári oktatással foglalkozó Közélet Iskolája, a közösségi szabadiskolaként létrejött tekintélyellenes Robin Pajtás Kollektíva. A Deviszont munkásosztálybeli fiatalok számára nyújt segítséget a kritikai gondolkodás elsajátításában és az aktív társadalmi cselekvésben, tevékenységükkel az oktatás és önfelszabadítás szerepére helyeznek nagyobb hangsúlyt. A Politikai oktatás a Közélet Iskolájában című írás szerzői Csoszó Gabriella, Fernengel Ágnes és Udvarhelyi Tessza, akik a Közélet Iskolája politikai oktatási programját mutatják be. Írnak az aktivista iskola létrejöttéről, fejlesztési munkáikról és a pedagógiai programjuk kialakításának nehézségeiről. A lapszám a kritikai pedagógia két klasszikusának újraközlésével, Paulo Freire és Antonio Gramsci magyarul nehezen és részlegesen hozzáférhető szövegeinek újraközlésével zárul. Így a lapszám három első tanulmányával (Ivanics Zsófia, Mészáros György, Tóth Tamás) együtt egy elméleti keretbe foglalja az írásokat.

A kritikai pedagógiák tehát alkotói folyamatok, hiszen a társadalmi hatások mellett a résztvevők is alakítják, nincsenek receptek, állandó mozgások vannak, önmagunk és egymás megismerése által kell haladnunk egy egyenlőbb, igazságosabb, demokratikusabb tudás felé.

 A gondolkodás megszabadít, de csak miután tettlegességig fajult.


[1] Tamás Gáspár Miklós: Új kelet-európai baloldal, i.m. Tamás Gáspár Miklós: Antitézis, Kalligram, 2021.

[2] Mark Fisher: Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? Fordította: Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás. Napvilág kiadó, 2020.

[3] Mark Fisher: Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? Fordította: Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás. Napvilág kiadó 2020. , 49.o.

Pataki-Péter Hanna

Dizájn: Báron András

Tipográfia és tördelés: Kállai Zsanett

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Társadalmi szerződés gyermekszemmel

Társadalmi szerződés gyermekszemmel

Virtualitás, sokaságok, jövő – Hiroaki Umeda és az S20 táncművészete (II)

Virtualitás, sokaságok, jövő – Hiroaki Umeda és az S20 táncművészete (II)

Virtualitás, sokaságok, jövő – Hiroaki Umeda és az S20 táncművészete (I)

Virtualitás, sokaságok, jövő – Hiroaki Umeda és az S20 táncművészete (I)

Szüret. Meglátások 11 év színházkritikusi tapasztalatából

Szüret. Meglátások 11 év színházkritikusi tapasztalatából