Szüret. Meglátások 11 év színházkritikusi tapasztalatából

Szüret. Meglátások 11 év színházkritikusi tapasztalatából

„A leírt csókok nem jutnak el a helyükre, hanem útközben kiisszák őket a kísértetek.”
Franz Kafka, Naplók, levelek

„Állandóan abban a félelemben élek, hogy nem fognak félreérteni.”
Oscar Wilde, A kritikus mint művész

„But you have friends.”
Sarah Kane, 4.48 Psychosis

Huszonhárom éves voltam, amikor egy tapasztalt dramaturg azt mondta nekem, hogy „Erdély egy eléggé pszichotikus tér”. A színházról volt szó, a méltatlan viselkedésemről, és abbéli frusztrációmról, hogy „színházkritikusként” se megbecsülést, se sikert, se elfogadást nem éreztem a közösségemben.

Színházkritikusnak lenni hálátlan feladat. Megélni belőle nyilván nem lehet, és ha a színészek épp nem is utálnak, akad egy színházigazgató, aki tisztában van a magánéleteddel. Természetesen szakmai indokkal, nem a felügyelet és a hatalomgyakorlás okán, dehogy. A színházkritikus ugyanis, ha önmagát komolyan veszi, független kell legyen, és ha minden kritika előtt aranyba mártja is a tollát, mégis az igazságot kortyolja írás közben, ezért a színházat társadalmi indexek között méri. A színházkritikus nem írhat a jelenlegi vagy volt szeretőjéről, nem személyeskedhet, nem hunyhat szemet az intézmény közszolgálati volta fölött, szakíróként nemzetközi kontextusokat keres, és szabad íróemberként, vállalva a műfaj szubjektivitását, a varázslat átadására is törekszik. Számomra ezek voltak azok a szabályok, amelyek mentén az elmúlt években megpróbáltam színházról írni, több-kevesebb sikerrel.

Az, hogy felállítottam magamnak bizonyos szabályokat, előzménnyel járt, de nem színházi előzménnyel. A húszas éveim elején ugyanis nagy örömet szerzett kimondani előadásokról, hogy rosszak, vagy bűnösen középszerűek. Színészről talán soha nem írtam le, hogy nem színpadra való vagy hogy kín nézni, pedig biztosan éreztem így. Azt hiszem, hogy az az érces megszólalás, felvágott nyelv, vitriolos tinta, amitől a kritikus szó hallatán az alkotóknak általában feláll a hátán a műszőrme, igencsak kényére-kedvére való volt egyes tapasztaltabb szakmabelieknek, akik egykor megégették már magukat Thália vad tüzénél. Ők megtanultak úgy írni színházról, hogy minél kevesebb embert bántsanak – én még nem.

Fiatal egyetemistaként kimond (leír) az ember (diák) dolgokat, és azt hiszi (vagyis hittem én), hogy nincs vissza-ping (az éterbe kiáltok). De nem így van. Minden szó ezer kilőtt (és visszaforduló) nyíl, mert akinek a munkájáról írok, velem ül egy asztalnál, koccint előttem a büfében, szembejön köszönetlenül az utcán, az exem exe, leendő munkatársam, riválisom, barátom, és így tovább. Erdély eléggé pszichotikus tér; a színházi szakmát illetően, biztos.

Szabályaim megihletője egy író volt, akinek az egyik könyvéről sok negatívumot írtam huszonkét évesen. Az által ihletett meg, hogy meghalt. Életemben először éreztem azt (akkor már három éve írtam kritikát filmekről, színházról, és alkalomadtán könyvekről), hogy valakinek – neki – fájhattak a szavaim. Persze az is lehet, hogy ő sosem olvasta ripacskodó, gyakornoki, tájékozatlan kritikámat. Mégis, valami átfordult bennem.

Színházról írni azért veszélyes, mert aki színházat csinál és/vagy zsigereiben érzi a színházat, tudja: egy előadás sosincs kész, és nincs két ugyanolyan repríz. Amit ma láttam, az a színészek energiájától, a közönség hangulatától, a véletlenektől, a varázslattól (ismét) függ, de holnap már más lesz minden. Aki ezt nem érti, a színház lényegét nem érti, azt, hogy mindig a jelenben történik: nincs más. A kritikus feladata ezzel szemben az, hogy rögzítse a mulandót, a pillanatnyiban megkeresse az általánost (a keretet, a rendezést), hogy skizofrén módjára egyszerre legyen jelenben és jövőben (raktároz a kritikához), és hogy úgy fogalmazzon meg szakmai véleményt, hogy az egyszeri néző tudatállapotával ül be a színházterembe. Ettől a kettősségtől a kritikus egyszerre van bent és kint, egyszerre szakmabeli és mégsem, fenntartásokkal kezelt vendég, protokollból premiermeghívott, édes (ha jót ír), de szinte mindig mostoha.

A színházkritikus, mivel egzisztenciáját nem ebből teremti, lehet: szerkesztő, író, költő, egyetemi tanár, kulturális menedzser, kreatív tartalomgyártó, szövegíró, újságíró, fordító, drámaíró, dramaturg, közösségszervező, kutató, aktivista, irodalmi titkár (bár ez kissé illetlen; kimondatlan szabály, hogy ha színházban dolgozol, nem írsz más színházak munkájáról). A kulturális szerkesztő/újságíró, amennyiben közszolgálati médiában dolgozik, nem kritikus. Ő ugyanis a köz szolgálatában viszi el az olvasóhoz/hallgatóhoz/nézőhöz a művészi produkciót, nem dolga esztétaként megítélni azt. Ilyen szempontból sokkal inkább a színház barátja, mintsem értelmezője; feladata a kulturális élet/termék meg- és bemutatására szorítkozik, munkája a kapcsolatteremtés, ennélfogva erőteljesebb benne a pr-elem.

A színházkritikust kitiltják a fesztiválokról, kihúzzák a meghívottlistákról, unfriendelik és letiltják a közösségi felületeken, hate mail-eket kap, mellőzik, számonkérik, esetleg megfenyegetik. Ezek az agresszív gesztusok is jelzik szakmai sikerét, illetve a kommunikációs sémában részt vevő színház/alkotó viszonyát a kritikai diskurzushoz, a nyilvános térben való kritikai gondolkodáshoz, és a szólásszabadsághoz. De ne túlozzunk, legyünk korrektek: számtalan silány, értéktelen, stílustalan, rosszmájú, érzéketlen, elfogult, kritikának mondott iromány, blogposzt, incselkedő szószapulás, elfogult blablázás jelenik meg (leginkább az interneten) színházról. Én is írtam rosszul, rosszat.1

Színházi alkotók, színészek gyakran osztanak meg olyan (blog)bejegyzéseket, melyeknek dicsérő szavai a nézői szemszöget hivatottak érvényesíteni, szemben a „lehúzó” (szak)kritikával. Parázs vita alakul ki a kommentszekcióban a hitelességről: a színház ugyanis nem a szakmának készül, hanem a nézőnek. A néző azonban, hogy csak egy pillanatra általánosítsunk, nincs mindig tisztában a kortárs színházi tendenciánkkal (mert a színház, mindamellett, hogy szerelmünk, sorsunk, függőségünk, munkánk és hivatásunk, egy mesterség is). A néző nem mindig ismeri a színháztörténeti és -elméleti vívmányokat, a (kultúr)politikai erővonalakat, a művészi urambátyámozásokat, a társulaton belüli személyes preferenciákat és hanyagolásokat, és így tovább. De, mint mondtam, csak általánosítok.

*

Idén tavasszal a Játéktér folyóirattal, ahol szerkesztőként dolgozom, egy kritikaíró workshopot szerveztünk. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság támogatásának köszönhetően négyszaktekintély (Jászay Tamás, Kárpáti Péter, Tompa Andrea és Turbuly Lilla) tartott kiselőadást, interaktív szemináriumot a szép számú résztvevőnek. Az eseménysorozatot sikeresnek könyveltük el, mert a (jó) színházkritika, megosztó természete ellenére is, hiánycikk az erdélyi médiapiacon. Öt héten át közösen gondolkodtunk és beszélgettünk színházról, írásról, a rendszerről, amelyben ezek léteznek, és amelyben mi magunk is. A workshop ötletgazdájaként és kivitelezőjeként megbizonyosodtam arról, hogy a koronavírus által erőteljesen sújtott periódus után is van igény a színház mint művészeti forma kritikai megvitatására, nem beszélve a színház mint intézmény korszerűsítésére.

*

Miért jó színházról írni? Mert a lehetetlenre vállalkozunk. A színházat, az igazi élő színházat nem lehet szavakba önteni. A varázslat kibújik a leírás alól (akárcsak a színészek). Egy jó kritika tekintettel kell legyen a rendezésre, a színészi játékra, a jelmezekre, a díszletre, a kellékekre, a térre, a közönségre, a társadalmi-, a színházművészeti- és színháztörténeti kontextusra, a zenére, a fényekre, a hangokra, a csendekre, a szövegre, a vendégszövegekre, a dramaturgiára, a társulatra, a közösségre, a jelen valóságára, az előadás humorára, stílusára, érzékenységére, a tempóra, a ritmusra, a szubtextusokra, a történetre (ha van), a párbeszédekre, a drámai feszültségre, a katarzisra, a pátoszra, az időre, az energiára, és biztos, akad még rengeteg, amit kifelejtek. Tegye a kritikus mindezt korrekt hangnemben, professzionális hozzáállással (vagyis szakmai érvrendszerben), stiláris bravúrokkal – fogyasztható csomagolásba tekert intellektuális falatot adjon. Ne bántson meg egyetlen alkotót, színpadmunkást, technikust, de jegypénztárost se, mert mindenikük a színház(i élmény) élő, organikus része. Ismétlem: a lehetetlennel próbálkozunk. Csatolom Rúmí Misztikus szerelem c. versét Faludy fordításában, ami számomra a színházról való írás lehetetlenségéről is szól:

Misztikus szerelem

Ez a szerelem nem kíván kommentárt,
sőt nem is tűri el. Ha az ember szóra
nyitja száját, összezavarodik.
Dzsalál-Ad-Dín Rúmí ezerszer nekikezdett,
hogy írjon róla,
ami mellesleg hivatása lenne:
de mikor írni próbál, kettétörik a tolla.

Komolyra fordítva a szót, a színházkritikusnak feladata és felelőssége van. Saját szűrőjén engedi át az előadást, indirekt módon színház- és médiatörténetet is ír. A kritikus feladata (József Attila mentén) az is, hogy eldöntse: a szóban forgó előadás műalkotás-e vagy sem. A döntés pedig nehéz, és nem is azért, mert végtelenül szubjektív, hanem mert a szakma (politizált volta miatt) végtelenül polarizált, ellentmondásos. Én is húztam le olyan előadást, amit később UNITER-díjra jelöltek. Változott-e ettől a véleményem? Nem. Gyengítette a jelölés a kritikám hitelességét? Szinte biztos.

A kritikusnak nincs akkora hatalma, amekkorát egyes alkotók tulajdonítanak neki. Ritkán tudja megbuktatni az előadást: gyakorló kritikusi éveim alatt nem is hallottam ilyen esetről környékünkön. Olyanról viszont többször, hogy igazgatók nem vittek közönség elé elkészült előadásokat.2

*

Hova ír a kritikus? Szaklapba, napilapba, havilapba, portálra, blogra, fesztiválújságba, fesztiválnaplóba, fesztiválblogra. De készíthet vlogot, podcastet, rádióbeszélgetést, szerepelhet tévében, lehet moderátor, vezethet szakmai beszélgetést, készíthet interjút, lehet kurátor, szakbizottság része, zsűri, díjakért szavazó. A kritikus műfajilag alkalmazkodó, mert a média embere, a médiumok pedig állandó mozgásban és változásban vannak (akárcsak a színház).

*

Mikor jó egy előadásról írni? Amikor megmozgat, felkavar, meghat, felhúz, megsirat, emlékeztet, megérint, visszaadja a színházba vetett hitünket, szerelmesek leszünk, megilletődünk, felrázódunk, felcsigázódunk, felháborodunk. Amikor azt érezzük, hogy ha szavakba öntjük az élményt, talán picit közelebb kerülünk ahhoz, hogy megfejtsük a titkát (spoiler: nem fogjuk. Az a jó előadás, amelyről írva, újból meg akarjuk nézni azt). Akkor jó színházról írni, amikor szabadok vagyunk, szabadon írhatunk, gondolkodhatunk, asszociálhatunk, merenghetünk, mérlegelhetünk, vallhatunk, csodálkozhatunk, dicsérhetünk, kalapot emelhetünk, és hebegve haboghatunk. Jó írni úgy színházról, hogy nem tudom, hova fogok kilyukadni. Jó elveszni egy szövegben, és visszatalálni a kezdeti szeretethez, az első lánghoz, ami a színházhoz vonzott. Akkor jó írni színházról, ha a titokból egy keveset megtarthatunk magunknak.

*

A kritikus nem mindig szereti, ha kritikusnak nevezik. Én is szívesebben mondom azt, hogy „színházról írok”: ez sokkal kevésbé végzetes, mint a „kritikus” megnevezés, és közelebb áll az általam nagyra becsült esszé kötetlen természetéhez. A kritikus tehát lehet színházi szakíró, kulturális újságíró, bölcsész, teatrológus, színházteoretikus, színháztörténész, színházi újságíró, vagy egy olyan szó is, amit még nem használunk (de biztos, létezik).

*

A kritikus megérzi a felhangot, amivel „kritikus”-nak nevezik.

*

Miért írtam én kritikát? Mert szeretem a színházat és szeretek írni. Mert szellemi kihívás az eltiktokosodott agyamnak, hogy végiggondoljon ától cettig egy műalkotást. Mert a színházról való írás fejleszti az empátiát, a szépérzéket, a kritikai gondolkodást, az érzékenységet. Mert komplex szellemi feladat. Szerettem színházról írni, mert így jobban megmaradtak pillanatok az előadásból, amelyek egyben pillanatok az életemből. Szeretem a szabadságot, amit az értelmezés gyakorlata ad. Szeretem a színészeket: végtelenül hálás vagyok nekik, hogy (előttem, helyettem) megélnek mindent is – annyira gyönyörűek. Talán ők is szerettek néha olvasni tőlem.

*

Színházról írni: parkour.


[1] Ebben az esszében nem célom széleskörű áttekintést nyújtani a kritika hazai, magyarországi és nemzetközi helyzetéről, ezzel ugyanis a szöveg gyorsan átfordulna szemlézésbe, a téma élő és égető. Ehelyett a következő olvasmányokat kínálom az érdeklődőknek: az IATC (International Association of Theatre Critics) Critical Stages című szaklapjának 22. számát, amely két blokkban is foglalkozik a kortárs kritikával (Theatre Criticism in the Age of Self-Isolation and Social Distancing: https://www.critical-stages.org/22/category/special-topic/, és Critics on Criticism: https://www.critical-stages.org/22/category/critics-on-criticism/). A Színház folyóirat 2020. novemberi számának tematikus blokkját, amely internetes kritikák, a nemzetközi szcéna és a tánckritika kérdéseit boncolgatja: http://szinhaz.net/2020/11/05/2020-november/. Ajánlom ugyancsak a Színház 2015. decemberi számát, amely a többhangú kritika lehetőségeit vizsgálta, és amelybe jómagam is beszálltam egy esszével, a multimediális kritikát bemutatva: http://szinhaz.net/2015/12/31/2015-december/. Érdemes továbbá a folyóirat portálján elolvasni a beágyazott kritikáról szóló fórumot (https://szinhaz.net/tag/beagyazott-kritika/), csemegék után pedig „a kritika” kulcsszóhoz rendelt írások között érdemes tallózni (https://szinhaz.net/tag/a-kritika/). Kritikus kontra alkotó témában az amerikai Sara Holdren esszéjét tartom érdemesnek: https://www.vulture.com/2018/12/i-make-plays-i-write-criticism-im-not-my-own-enemy.html.

[2] Az erdélyi kritikusi szakma és színházi élet pontos, átfogó képét rajzolja ki az az interjú, amelyet Varga Anikó készített Köllő Kata színikritikussal, a Szabadság napilap kultúra rovatának szerkesztőjével. Kata sokunk pályájának adott bizalmi startot a kolozsvári teatrológiáról: lehetőségünk volt blogjára, illetve a Szabadság hasábjaira is írni az ő jóvoltából. Ezúton is köszönet! http://www.jatekter.ro/?p=24857

Kovács Bea

foto credit: Léa Treuil

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.