Hol késik a szembesítés?

Hol késik a szembesítés?

Dálnoky Réka – Székely Csaba – Elise Wilk: Nem történt semmi; a Yorick Stúdió és a Tompa Miklós Társulat közös produkciója, r. Sebestyén Aba

Kalandos az utam Marosvásárhelyig, éppen csak elérem a 18:30-kor kezdődő előadást (regényeket írhatnék a Kolozsvár–Vásárhely összeköttetésről). Örülök, hogy időben érkezem, mindenképpen szeretném megnézni az évad legizgalmasabbnak és legfontosabbnak ígérkező produkcióját, amelyet az alkotók a következőképpen határoznak meg: ballada a #metoo mozgalom témájára. Szándékosan használok szuperlatívuszokat: rég érdekelt ennyire bármi, amit erdélyi színház tűzött műsorra – ennek pedig több oka is van.

Elsősorban ott a témaválasztás. Az erdélyi magyar kőszínházak repertoárjában ritkán látni olyan előadást, ami direkt módon foglalkozik társadalmi valóságunk problémáival (bár szerencsére ez sem példa nélküli jelenség). Jellemzőbb, hogy egy klasszikus (néha akár kortárs) dráma adaptációjának szűrőjén keresztül látunk rá a jelen világunkra; ugyancsak gyakori, hogy nem is az aktualitás, hanem az egyetemes emberi perspektíva felöli olvasat az elsődleges. A független szféra ebből a szempontból nyitottabbnak tűnik – jó példa erre a szóban forgó előadás kezdeményezője, a Yorick Stúdió: produkcióiban eddig is olyan aktuális kérdéseket tematizált, mint a román-magyar együttélés vagy a kivándorlás. Nem hierarchizálni szeretném az itt felsorolt színházi utakat, hiszen mindnek megvan a maga legitimitása. Saját színházképem felől viszont fontosabbnak tartom az olyan előadásokat, amelyek az adott közösség problémáira koncentrálnak – a színház mint az itt és most művészi médiuma különösen alkalmas ezek beemelésére és megvitatására, hiszen létrehozása és befogadása szorosan kötődik egy adott társadalmi közeghez.

A 2017-ben kirobbant #metoo mozgalom Romániában nem indított el olyan mélyreható párbeszédeket, mint azt a zaklatások mértéke megkövetelte volna. Színházi reakció pedig jóformán nem is érkezett – legalábbis a problémát fókuszba helyező előadás nem készült. A nők, pontosabban az alkalmazottak ellen elkövetett erőszak beépült a színház rendszerébe, konkrét esetről viszont alig tudunk: az intézmények első reakciója az elhallgatás és a vita pusztán esztétikai szinten való tartása (ld. Zholdak-ügy Kolozsváron). Ebből is látszik, mekkora súlya van annak, hogy megszületett a Nem történt semmi, ami címében is utal a kérdést övező csendre.

A darab szerzői, az eddig elmondottakkal összhangban, a dráma létrejöttének szükségességét a zaklatásokat övező csend megtörésében és a párbeszéd-kezdeményezésben látják. Ezzel el is érkeztünk az előadást megelőző izgalmam második okához: ahhoz a tényhez, hogy a szövegen nem egy, hanem rögtön három író is dolgozott. A Nem történt semmi két női (Dálnoky Réka, Elise Wilk) és egy férfi (Székely Csaba), két magyar és egy román nyelvű szerző közös munkája, amely a központi problémát vállaltan több szempontból igyekszik megközelíteni. Mindezt jól átgondolt döntésnek tartom: a #metoo botrány összetett jelenség, nem szerencsés kinyilatkoztató axiómákra redukálni. A több perspektíva egyben arra is ígéret, hogy a maga komplexitásában látjuk majd a jelenséget.

Mindhárom alkotó fontos szereplője az erdélyi drámairodalomnak; mindhárman felismerhető, egyéni hangon szólalnak meg saját írásaikban. Annak érdekében, hogy elkerüljék a hatkezes darab szétesését, Arthur Schnitzler: A körtánc című művének szerkezetét vették alapul. Schnitzler drámájában kétszereplős epizódok követik egymást, az egyik szereplő mindig továbblép a következő jelenetbe. A Nem történt semmi hasonlóan mozaikszerű, jelenetező dramaturgiát követ (mindegyik jelenetet más-más ember írta). Az egyes részek önálló egységekként is értelmezhetőek, ezt erősíti, hogy mindegyik jelenet külön címet visel. Az epizódokat szervesen egymáshoz láncolja a hat állandó szereplő jelenléte: összefonódó történeteiket követjük végig. Ugyancsak közös a jelenetekben, hogy mindegyik a hatalmi visszaélés témája köré épül.

Az előadás fókuszában ez a szöveg és a színészi játék áll. A díszlet minimalista: egy fehér zsinórfüggöny, előtte egy egyszerű bútordarab (produceri kanapé / bárszék / ebédlőasztal). Mindez kiegészül egy videokamerával, valamint a háttérben futó kivetítésekkel. A kamerahasználat, a kivetítések jó érzékkel hoznak be új nézőpontokat az előadásba – pl. a színésznő és producer interakciójakor a háttérben futó felvételen látjuk a bántalmazott nő reakcióit, miközben a játéktér közepén a producer gesztusait tudjuk figyelni. Mind az egyszerű díszlet, mind az eszközhasználat a párbeszédekre és a jelenetekben megfogalmazott kérdésekre irányítja a figyelmet.

Mindezekből látszik, hogy egy fontos és átgondolt alkotással állunk szemben. Az előadás megnézése után azonban felemás érzésekkel távozom. Örülök annak, hogy a #metoo jelenség nem redukálódott egy kétdimenziós, könnyen eldönthető kérdésre, hanem a maga többrétűségében jelent meg. Ugyanakkor problémásnak tartom az alaphangoltságot – értelmezésemben az a kibillentés, amit az alkotók reméltek, nem történik meg.

Mit értek azalatt, hogy a #metoo mozgalom összetett problematikát takar? A #metoo a feminizmus negyedik hullámának fontos alapkövévé vált, egy addig konszenzuális hallgatás övezte visszaélés megtörését és tárgyalását sürgette. A fő irányvonal ismert: beszélnünk kell a szexuális bántalmazásokról, semmilyen körülmények között nem tekinthetjük normálisnak, és törekednünk kell ezek teljes megszüntetésére. Azonban, ahogy az a nagy nyilvánosságot kapó jelenségekkel gyakran megtörténik, rövid idővel a kirobbanás után az általánosítások és a visszaélések is megjelentek. Általánosításon a különböző típusú bántalmazások összemosását értem (egyiket sem tartom kevésbé fontosnak a másiknál, csupán a különbségeket szeretném hangsúlyozni), valamint azt, hogy bizonyos esetekben felületesen, súly nélkül használják a hashtaget. A visszaélések változatosak: magukba foglalják az előbbjutás érdekében tett füllentéseket, vagy olyan filmes/irodalmi/színházi feldolgozásokat, amik brandként és többnyire tartalom nélkül használják a fogalmat. Mindez azért veszélyes, mert részben relativizálja a nagyon is valós és égető problémát.

Az előadás háromdimenziósként kezeli a #meeto-jelenséget, több aspektusát is körbejárja. Nem egyszerűen örök áldozatokról és örök elkövetőkről beszél – egyes szereplők áldozati-hatalmi helyzete szituációtól függően változik, de akad olyan karakter is (a Színésznő), aki úgy személyes, mint szakmai életében áldozat marad. Látunk olyan jeleneteket, amelyek egyből előhívják azokat a képeket, amelyek bennünk élnek, ha a #metoo-ra gondolunk (pl. kezdőjelenet: a Stúdióigazgató/producer egy castingon visszaél pozíciójával, és szexuális aktusért cserébe kínálja fel a szerepet a Színésznőnek). Egyes epizódok a visszaéléseket helyezik fókuszba (pl. a Főszerkesztőnő megfenyegeti a Híres Színészt, hogy ha nem fekszik le vele, cikket fog írni arról, hogyan bántalmazta a férfi őt); mások azt a kérdést feszegetik, honnantól számít valami bántalmazásnak (pl. beszélgetés a Híres Színész és a Stúdióigazgató/producer közt: zaklatás-e az sms-irogatás?). Egyes jelenetek nagyon jól sikerültek, élesen teszik fel a maguk kérdését, eddig nem látott szemszögből közelítenek a problémához: pl. a Színésznő a szerkesztőségben elmeséli, hogyan bántalmazta egy rendőr (ok nélkül jelent meg a házánál és motozta meg), a Főszerkesztőnő azonban nem hajlandó megírni a történetet, hiszen ez nem hírértékű (legalább egy kis zúzódást kellene mutatni ahhoz, hogy megírható legyen). Egyes jelenetek azonban vagy közhelyesek (l. első jelenet, Producer-Színésznő), vagy túltoltak (pl. a Főszerkesztőnő monológja, amelyben elmeséli, hogyan zaklatta gyerekkorában a szomszéd apukája, majd első szerelme hogyan árulta el, és adta oda őt szabad prédaként az egész focicsapatnak – három perc alatt igen sok szörnyűséget mesél el korábbi életéről; az előadás más jeleneteiben viszont ő válik agresszorrá, az áldozatból-elkövetővé egyszerűsített képlet szerint).

A hat szereplő egyszerre árnyalt és tipizált. Nincs saját nevük, csak foglalkozásuk által vannak megnevezve (a Főszerkesztőnő, az Újságírónő, a Színésznő, a Munkanélküli, a Híres Színész, a Stúdióigazgató) – azt sugallva, hogy ebben a történetben jól leosztható szerepek léteznek. Ugyanakkor, ahogy már utaltam rá, egy-egy karaktert több szituációban is látunk, a személyiségének több aspektusa is kibomlik, megismerkedünk előtörténetekkel, félelmekkel, különböző dinamikájú kapcsolataikkal.

Tehát a Nem történt semmi minden igyekezetével azon van, hogy ne lapos témaként tárgyalja a #metoo-t. És bár ennek örülök, mégis azt érzem, hogy az előadás figyelmen kívül hagyja azt a közönséget és társadalmi közeget, amelynek készül – ezáltal pedig elmulasztja a célul kitűzött szembesítést. Nem kimondottan azt kifogásolom, hogy nem erdélyi történeteket látunk. Az alkotók ugyan egy interjúban azt említik, hogy ezek helyi történetek, egyesek valós ihletettségűek, pár román név felbukkanásán kívül ezt semmi nem erősíti. Akkor döbbenek rá, hogy saját közegemre kellene ráismernem, mikor a Főszerkesztőnő részéről elhangzik a következő mondat: Ez nem Amerika, itt nem lehet #meetooról írni. Sokkal eltartottabbnak és tipizáltabbnak érzem a szituációkat annál, hogy konkrétan kötni lehessen őket egy társadalmi térhez. Ez önmagában nem probléma, az viszont igen, hogy a #metoo erdélyi/romániai megítélését figyelmen kívül hagyják.

Miből gondolom ezt? A jelenetek túlnyomó része arról szól, hogyan élnek vissza a nők a #metooval: férfiakat/nőket rúgatnak ki az állásukból, ellehetetlenítik az udvarlást stb. Ahogyan fennebb kifejtettem, annak, hogy a visszaélések megjelennek, örülök, hiszen az összképhez hozzátartoznak. Amivel gondom van, az az arányok eltalálása – mivel az ilyen jelenetek a gyakoribbak, az egész előadás alaphangoltsága negatívvá válik a #metoo-val szemben. Egy olyan közegben készíteni egy ilyen előadást, mint pl. az Amerikai Egyesült Államok, ahol annak idején a mozgalom viszonylag nagy nyilvánosságot kapott, valószínűleg szerencsésebb lenne, hiszen ott pont a #metoo árnyoldalai maradnak kibeszéletlenül. Itt viszont, ahol a liberális nézeteket (úgy a nőket, mint a homoszexuálisokat, romákat, ökokritikát stb. illetően) alapjáraton szkepszis övezi („nehogymár a fának is jogokat kelljen adni ebben a nagy pécé és felfordult világban”), ez másképp csapódik le. Itt pont azzal van a probléma, hogy hamarabb hallunk arról, hogy mostmár a nők bármit mondanak, úgyis igazuk lesz, hiszen nem lehet ellentmondani nekik (ez az előadásban több ponton is elhangzik), mint arról, hogy mennyire abnormális, hogy természetesnek vesszük, ha egy férfi rácsap egy nő fenekére a buszon. Ha megjelenik egy #metoo-t strukturálisan elemző írás, a kommentek 90%-a fog arról szólni, hogy a mi időnkben nem kellett mindenen kiakadni.

Nem csak az arányok erősítik ezt az olvasatot, hanem az első és utolsó jelenet is. Egy ilyen típusú, mozaikszerkezetű darabnál a keretjelenetek külön értelmező funkcióval gazdagodnak (főleg az utolsó), hiszen megteremtik az alaphangulatot és a következtetések irányát. Az előadás első jelenete, bár a Színésznő Stúdióigazgató általi bántalmazásáról szól elsősorban, ironikusan fordul a PC-álláspontokhoz (humorforrásként használja az autentikusság iránti igényt – a producer a mozgássérült szerepre csak valóban mozgássérült embert hajlandó felvenni, ahogy a színésznő sem játszhat szexuálisan bántalmazott áldozatot, míg nem éli át ő is a bántalmazást). Az utolsó jelenet pedig egy itthon igen közhelyesnek számító poénra épít: a nőkkel már randizni se lehet. Az Újságírónő és a Híres Színész randiapplikációt használ, ami megöli a romantikát, hiszen mindent be kell rajta pipálni: hány pózban fognak szeretkezni, engedi-e a nő, hogy megfogják a mellét stb., sőt, még egy szondába is bele kell fújni, nehogy véletlenül ittasak legyenek. (Nem csoda, hogy ezen a jeleneten nevet leginkább a közönség, én is ismerem ezt a viccet a vonatozások random beszélgetéseiből.) Bárhol máshol csak egy közhelyes poénú jelenetként kezelném ezt az epizódot, ám végkövetkeztetésként, az előadás végére helyezve valahogy átértelmezi az eddig látottakat is.

Töretlenül úgy gondolom, hogy a Nem történt semmi az egyik legizgalmasabb alkotás, amit az erdélyi színházban láthattunk az elmúlt években. Fontos előadásnak tartom, és örülök, hogy megszületett. Azonban sajnos a várt szembesítés, kibillentés elmarad – ehelyett olyan viccekre és ironikus álláspontokra erősít rá, ami közegünk sajátja.

Fazakas Réka


fotó: Bereczky Sándor

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Tőtős Dorottya – félreértjük egymást?

Tőtős Dorottya – félreértjük egymást?

Octav Ojog – Două chipuri, un singur Real: Confuzia și disoluția spectatorului în filmele lui David Lynch

Octav Ojog – Două chipuri, un singur Real: Confuzia și disoluția spectatorului în filmele lui David Lynch

Emanuel Lupașcu – When Wishes Go Awry: despre body horror & fascism

Emanuel Lupașcu – When Wishes Go Awry: despre body horror & fascism

Kína, a fontos téma – Kiss Dávid

Kína, a fontos téma – Kiss Dávid

Cel mai recent număr:

numar litere sidebar

Discuțiile Echinox

Cel mai recent număr:

numar litere sidebar

Abonează-te la newsletter

Facebook

Parteneri

Facebook